Born to make history? (Victuuri)

16.

Yuuri

- Végre felébredtél Yuuri, már nagyon aggódtam érted? De miért tetted? Miért nem mondtad el, hogy baj van? – támadott le rögtön a kérdéseivel Phichit.

Tőlem azonban nem futotta többre egy fájdalmas nyöszörgésnél. Igaz, már egy ideje tudatomnál voltam, hallottam pár beszélgetés szösszenetet, sőt, gondolkodni is tudtam, de ez most túl sok volt egyszerre. Már pár órája felfogtam, hogy kórházban vagyok, így a fehér falak és függönyök látványa nem okozott nagy meglepetést, ahogy az ágyam mellett ülő Leo-kun, Phichit és Yurio sem. De amint kinyitottam a szememet, hirtelen belehasított a fájdalom a fejembe és ezen legjobb barátom kérdés áradata sem segített. Ráadásul annak ellenére, hogy csak most tértem magamhoz, hihetetlenül fáradtnak éreztem magamat.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy Phichit aggódó szemekkel néz rám, miközben bejött a szobába egy nővér Otabek kíséretében.
- Gondoltam szólok valakinek, hogy felébredt – válaszolta meg legjobb barátom még fel sem tett kérdését, miközben megrántotta a vállát és Yurio mögé sétált, hogy hátulról átkarolja a derekát.

- Örülök, hogy ismét köztünk van Yuuri-kun. Hogy érzi magát? Fáj valamilye? – kezdett el faggatni a nővér.
- Öhm... Fáj a fejem, kicsit lassan érzékelem a dolgokat és fáradt vagyok. Meddig voltam eszméltlen?
- Ez ilyenkor teljesen normális, mindjárt hozok egy fájdalomcsillapító infúziót. Először azonban innia kell, majd elvégzek egy rövid kontrollt, ezután tud majd aludni. Az orvosa jelenleg a műtőben van, ezért vele csak később tud beszélni. A délután folyamán pedig benéz majd Önhöz egy pszichológus is. – mondta, miközben a jegyzettömbjébe írt fel valamit – A barátai egyelőre itt maradhatnak, de csak akkor, ha hagyják Önt pihenni. Illetve öt látogató lehet csak bent egyszerre Önnél. Nagyjából hat órája hozták be Önt a kórházba. Sok vért vesztett és nagyon alacsony volt a pulzusa is. Ezután ellátták a sebeit, az alkarján párat össze is kellett varrni, majd kapott vért és a főorvos úr egy órán át próbálta stabilizálni az állapotát. Van valami kérdése?
- Nem, nincs, köszönöm – válaszoltam szemlesütve, miközben az idő közben a számba nyomott szívószálon keresztül kortyolgattam a vizet.

Ezután bekötötte a nővér a kézfejembe az infúziót, mert az éjjel a könyökhajlatommal is rendesen elbántam. Majd megmérte a vérnyomásom, és megnézte a pupillareflexeimet is, miközben szorgosan jegyzetelt. Azt mondta, hogy a sebeimet majd csak este kell átkötözni, viszont ne piszkájam a kötéseket, mert attól felszakadhatnak. Miután elvégzett minden szükséges vizsgálatot, kiment a kórteremből.

A rosszullétemen túl rettenetesen szégyelltem is magam, hogy a barátaim is mind miattam aggódtak, sőt, hogy egyáltalán ezt az egész dolgot megtudták. Yurioék a fél kontinenst átutazhatták miattam és Leo-kunnak is el kellett napolnia a hazautat. Remélem Phichit legalább Victoréknak nem szólt, mert még az kéne, hogy őket is iderángassák miattam.
Azonban nagyon úgy tűnt, hogy hiába reménykedtem, ugyanis gondolataim főszereplője épp ebben a pillanatban rontott be a szobámba, Chrissel a nyomában. Mindketten erősen csapzottak voltak, úgy néztek ki, mintha egészen a reptérről futottak volna idáig, ráadásul még a táskáik is náluk voltak.

Mikor Victor észrevette, hogy ébren vagyok, rögtön mellém futott és megragadta azt a kezemet, amiből nem lógott ki az infúziós cső. A másik kezével a térdére támaszkodva próbálta még a futás miatt rendezni a légzését. Mikor ez valamennyire sikerült neki, rám emelte elkeseredett szemeit.
- Yuuri, én úgy sajnálom – mondta, miközben végig folyt egy könnycsepp a gyönyörű arcán.
- Ugyan, itt akinek egyedül sajnálnia kell a történteket, az én vagyok. Hiszen én nem voltam őszinte veled és most is saját magam miatt vagyok itt. Sajnálom Victor, én nem akartam ezt... Én nem így terveztem semmit sem... - mondtam már én is zokogva, miközben a kezét szorongattam.
- Na, ne sírj szerelmem, most már minden rendben lesz, már itt vagyok – ezzel a mondattal nagyon is megmelengette a szívemet – Tehetek valamit érted?
- Megölelnél, kérlek? – néztem rá bevetve a kiskutya szemeimet.
- De nem szeretnék fájdalmat okozni neked, Phichit azt mondta, hogy szinte mindenhol megvágtad magad az éjjel... - kezdett rögtön magyarázkodásba, mire én csak megrántottam a kezét, hogy ezzel magamra húzzam őt.
Azonban a tervem nem igazán úgy sült el, ahogy szerettem volna, mert nem számolta azzal, hogy ennyire gyenge vagyok és hogy a kezem tele van vágásokkal a sok kötés alatt. Ezért ahelyett, hogy közelebb húztam volna magamhoz, csak ismét fájdalmat okoztam magamnak, ami miatt fel is szisszentem.
- Csak ölelj meg, kérlek, másra nem vágyom. Csak érezni szeretném, hogy tényleg itt vagy és ez az egész nem csak egy álom. Ráadásul te sose tudnál fájdalmat okozni nekem... Naa, kérlek – néztem rá ismét a kissé könnyes szemeimmel.

Ezzel úgy tűnt, hogy hatottam rá, ugyanis szó nélkül megölelt. Habár arra nagyon ügyelt, hogy még csak véletlenül se nehezedjen rám vagy szorítson erősen. De még így is ez volt a legjobb érzés, amit az elmúlt hónapokban éreztem.
Bevallom, nagyon féltem attól is, hogy esetleg a fizikai érintésektől való undorom miatt azt sem fogom bírni, ha Victor ér hozzám, azonban úgy tűnt, hogy a hajnali gondolkozásomnak köszönhetően ezt is sikerült legyőznöm.

Próbáltam megnyugodni végre, és semmin sem agyalni, miközben szinte szó szerint elolvadtam az ölelésében. Lehet, hogy tényleg nem szeret, lehet, hogy megutál, ha megtudja mi történt velem, vagy ő is undorítónak és dagadtnak tart majd, ha kibújok a takaró alól, de most mindez nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy legalább pár percig megfeledkezhessek mindenről és átadjam magam ennek a mámorító érzésnek. Mélyet szippantottam a tipikus Victor illatból, majd még szorosabban öleltem őt.

Iszonyatosan jó volt, hogy végre tényleg itt van velem és újra a karjai között tart. Még akkor is, ha épp egy kórházi ágyban fekszem Thaiföldön, és az életem romokban hever. Még a sok szörnyűség ellenére is, amik az elmúlt hónapokban történtek velem. Lehet, hogy tényleg csak pár percig tartott ez az ölelés, de én igyekeztem minden kis pillanatát kiélvezni. Úgy éreztem, hogy végre biztonságban vagyok és megnyugodhatok.

Éreztem, hogy a pilláim egyre nehezednek el és egyre laposabbakat pislogok. Nem tudom, hogy a fájdalomcsillapítónak vagy ennek a gyógyító ölelésnek hála, de már a fejem sem fájt.
Valószínűleg Victor is észrevette, hogy egyre lassabban veszem a levegőt és nagy bánatomra elengedett, majd lefektetett az ágyra. Megigazította a párnámat és megpuszilta a homlokomat, miközben nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Most már minden rendben lesz. Aludj egy kicsit, és ne aggódj, most már nem hagylak el többet.
- Ugye ez nem csak egy álom? – kérdeztem fáradtan.
- Nem, ez a valóság, itt vagyok veled és ez most már így is marad örökre. Aludj jól, Szerelmem. 

Sziasztok! 🤗
Általában nem szoktam zenéket reklámozni, de ezt most így itt hagyom. Hallgassátok meg, ha van hozzá kedvetek, nagyon szép szám, én is ezt hallgattam, miközben ezt a részt írtam. 
Legyen szép napotok! 💞