Born to make history? (Victuuri)

2.

Yuuri

A kétórás edzést követően fáradtan siklok le a jégről. Ez a csarnok volt már a csataterem, volt a lelki békém szigete, a menedékhelyem, az ellenség frontvonala, sőt, volt már a legutáltabb hely is az életemben. Hogy most micsoda is pontosan, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez az egyetlen olyan hely, ahol őszintén ki tudom fejezni az érzéseimet. Mert a jégen, az lehetek, aki valójában vagyok. Ha pedig ez nem tetszik valakinek, utána könnyedén letagadhatom az egészet és mondhatom: "csak azért csináltam, mert az előadás része volt...".

Tavaly annyira más volt minden, sokkal könnyebb és vidámabb. Talán azért is történt most ez, mert túl boldog voltam és ez a büntetésem. Hiszen én azért születtem, hogy szenvedjek. Most számomra minden kész kínszenvedés... az egész élet. Reggelente kínlódva kászálódok ki az ágyamból, veszek magamhoz fél liter fekete kávét és indulok el futni. Egyedül. Miután elérek a jégpalotához, lépcsőzök kicsit és félelemmel telve megyek fel a jégre. Már semmi sem megy úgy, mint régen. Szeretném azt mondani, hogy a korcsolyázás legalább felszabadít, de már ez sem igaz. Most persze kérdezhetnétek, hogy akkor mégis miért csinálom és be kell, hogy valljam, ezen én is sokáig gondolkoztam. Miután apa meghalt, gondolni sem akartam a jégre, dühös voltam és nem akartam soha többé korcsolyázni. Hiszen, ha nem indultam volna a Grand Prixen, akkor talán meg sem történt volna az egész. Vagy ha mégis, akkor legalább apa mellett lehettem volna az utolsó perceiben.

Aki nem tudná, annak elmondanám, hogy apukám a tavalyi Grand Prix döntőt követő héten halt meg szívrohamban. És míg ő és a családom itthon szenvedett, én éppen egy mediterrán szigeten ünnepeltem Victorral az ezüstérmem. Ráadásul, ha ez még nem lenne elég bűn, akkor elmondom, hogy még csak a temetésen sem tudtam ott lenni. Miután anya felhívott a szomorú hírrel, azután leszakadt az ég. A rossz időjárásra való tekintettel nem indult a szigetről vissza több hajó azon a héten, így még csak apa utolsó útján sem lehettem ott.

Ezek után nagyon magamba zuhantam és kijelentettem, hogy soha többé nem fogok korcsolyázni, azonban ezt se anya, se pedig Victor nem hagyta, hogy komolyan gondoljam. Végig támogattak és amikor már újra felkászálódtam a földről, Victor közölte, hogy megkezdődtek az edzései, ezért csak ritkán tudunk majd beszélgetni.

Ugyan megígérte, hogy minden egyes szabad percét velem tölti majd, de a napi egy skype hívás és a messenger üzenetek közel sem elegek. Nagyon hiányzik, hogy nem tud itt lenni velem, nem hívhatom fel bármikor, és szinte sosem tudom, mi van vele. Hiszen az interneten keresztül bármit lehet mondani...

De legalább volt időm gondolkozni és rájöhettem, hogy tényleg nem a korcsolyám tehet arról, ami történt. Hiszen én magam vagyok a bűnös. A szörnyeteg.

De most térjünk vissza a jelenbe, amikor épp a korcsolyámat próbálom meg lehámozni remegő lábaimról. Kicsit már megviselt, a bőr néhol már teljesen lefoszlott róla, de nem baj. Nincs szívem kidobni, hisz neki köszönhetem azt, hogy legalább most vagyok valaki. Új korit venni meg amúgy is nagyon macerás, hisz mire az betörik, már kezdődik is az első versenyem. Arra pedig végképp nincs semmi szükségem, hogy emiatt hónapos sebekkel a lábamon álljak jégre.

Időközben elkezdett szakadni az eső, gyorsan magamra kaptam a kapucnimat és elkezdtem rohanni hazafelé. Máskor ilyenkor még biztosan beugrottam volna Minakohoz, hogy a koreográfiát átnézzük, de ő most kapott egy lehetőséget és emiatt elutazott a tánccsoportjával Európába valamilyen versenysorozatra. Aminek persze nagyon örülök, meg minden, de közben mégiscsak hiányzik az az idegesítő feje. A koreográfia gyakorlására meg betanítására adott nekem pár névjegykártyát, hogy egyeztessek velük, de őszintén szólva semmi kedvem sincs hozzá. Mint ahogy mostanában semmihez sem... Inkább maradok egyedül, aztán majd csak kitalálok valamit.

Amikor hazaértem, anya már terített asztallal várt. Vajon mióta várhatott már miattam? Gyorsan ledobáltam az ajtó mellé az edzőscuccaim, majd később rendbe szedem őket. Levetem a cipőimet, majd már megyek is anyához, akit rögtön egy öleléssel üdvözlök, ami talán furcsa lehet, hiszen Japánban nem ez az megszokott üdvözlési forma, de mióta apa elment, azóta erre mindkettőnknek szüksége van.

Ebéd után nagy nehezen felkászálódtam a szobámba az edzőscuccommal együtt és elkezdtem kipakolni. Épp a korcsolyám éléről töröltem le a vizet, amikor megszólalt a telefonom jelezve, hogy lassan ideje lenne felhívnom Victort. Gyorsan a készülék után nyúltam az egyik kezemmel, de közben valahogy megvágtam magam a korcsolyám élével. A kézfejemből rögtön dőlni kezdett a vér, én pedig csak néztem, nem éreztem a fájdalmat. Normális ez? – gondoltam magamban, és arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nem. Habár mit is vártam, hiszen én csak egy szörnyeteg vagyok...

Valamilyen hirtelen felindulásból az alkaromat a korcsolyapengére helyeztem, hozzányomtam és elhúztam, majd ismét csak bámultam a kiserkenő véremet. Még mindig nem érzek semmit... De nem lehetek szörnyeteg, újra! Ez így ment nagyjából öt percen keresztül, mígnem végre éreztem valami csípős fájdalmat. Viszont nem csak az utolsó, mélyebb vágás, hanem az összes fájt. Időközben az egész alkaromat felszabdaltam, az egész korcsolyám tiszta vér. Gyorsan kirohanok a fürdőbe és kétségbe esve keresek valami ködszer féleséget és fertőtlenítőt, amivel lekezelhetem a sebemet. Iszonyatosan csíp! Megütközve néztem még mindig a vörös hegekkel borított alkaromat. Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ekkora hülye?

Visszamentem a szobámba, gyorsan magamra kaptam egy bő pulcsit, ami jól takarja az alkaromat, majd elkezdtem takarítani. Viszont a korcsolyám azon részéről, ahonnan már lepergett a bőr, nem akar kijönni a vér. Muszáj lesz vennem egy újat. Ezt beraktam egy dobozba és gondosan elraktam az ágyam alá, nehogy valaki is észre vegye, majd az ágyról felkapva a telefonomat és a pénztárcámat kezdtem el futni lefelé.

Mikor a bolt elé értem, gyorsan megnéztem az idő és rájöttem, hogy lassan már egy órája, hogy fel kellett volna hívnom Victort. Küldött egy üzenetet is, hogy írjak majd neki, mert közben előbb el kellett mennie edzésre. Bepötyögtem a mobilomba, hogy ma sem történt semmi érdekes, edzésen voltam, aztán anyával ebédeltünk és közben elfeledkeztem az időről. Erről a mai kis akciómról neki főképp nem szabad tudnia. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha holnap sem hívnám, mert rögtön kiszúrná, hogy történt valami és akkor tuti lebuknék, mert nem tudok jól hazudni.

Miután megvettem az új korcsolyámat, ami ugyanolyan, mint a régi, csak sokkal kényelmetlenebb, visszamentem a jégcsarnokba. Ezzel sokkal többet kell majd edzenem, hogy betörjem a versenyidényre. Nekikezdtem az ugrások gyakorlásának, de már az első triplánál elestem. Megpróbálkoztam egy dupla axellel, de az sem ment. Egy órán át szenvedtem a jégen, mikor leültem pihenni, már dőltek a szememből a könnyek. Ez nem lehet igaz! Egy ugrást sem voltam képes rendesen megcsinálni! Mi történik velem? A sírástól már alig kaptam levegőt, de egyszerűen nem tudtam leállni.

Mi történik velem?