Harcos Hercegnő

Üzenet

Cassian

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. A hercegnő nem nézett rám én pedig két lépéssel mögötte haladtam. Nem tudtam mire gondolt, amikor kifakadt.

Nem játszottam meg magamat, és nem vezette semmilyen hátsó szándék a tetteimet. Csupán szerettem volna mosolyogva látni őt, amióta elhagytuk a kunyhót, mélabús hangulat lengte körül. Még annak is örültem, amikor elsodródtam mellőle, ugyanis láthattam ahogy kikel magából azzal a lánnyal szemben.

Nem gondoltam hogy féltékeny lett volna, mégis jól esett így látni a hercegnőt. Mintha már természetesnek tekintette volna hogy összetartozunk. Láttam a felháborodást a tekintetében és melegség töltött el.

Csak hogy hirtelen megint falat húzott közénk. Nem engedett be, és azzal az okkal, miszerint nem kell megjátszanom magam teljesen eltaszított. Nem volt kedvem minden pillanatban megfejteni, hogy mi járhat a fejében. Csak segítő kezet akartam nyújtani neki, de agresszívan visszautasított.

A palotába belépve azonnal különváltunk, még hallottam hogy utánnam szólt, de a hangja már nem jutott el hozzám. Nem foglalkoztam vele, nem tud olyat mondani amiért megérné megfordulnom.

Túl gyakorlatias volt és mindig csak a következő lépésen törte a fejét, nem figyelve másokra mintha az emberek csak egyszerű bábuk lennének a szemében. Én megakartam őt ismerni, míg ő csak egy jól használható tárgyként tekintett rám, és nem akartam bevallani, de fájt látnom hogy ennyire nem érdeklem.

Mérgemben rossz sarkon fordultam be, és egy ismeretlen folyosón lyukadtam ki. Idegesen néztem szét és mivel a kihalt folyosón segítséget sem kaphattam visszafordultam, hátha a földszinten ismerős tárgyakat találhatok.

Kezdtem megbánni a döntésemet, hogy nem beszéltem vele. Annyira felhúztam magam rajta, hogy meg sem kérdeztem miért teszi ezt. Miért akar annyira kizárni az életéből?

Lassan haladtam és a képeket néztem amikor szembe jött velem egy földig érő, életnagyságú portré.
A festmény a királyi családot ábrázolta, olyan valósághűen mintha csak előttem állnának.
Megtorpantam megcsodálni a művet.
Jó pár év eltelt már a kép készítése óta, mégis könnyedén felismertem az alakokat rajta.

A király egy trónszerű széken ült, palástal és koronával a fején, mögötte pedig a királyné szorította a szék támláját. Az arca kisimultabb és boldogabb volt, félig a mellette álló gyerekeire mosolygott.

Baloldalán a herceg fehér egyenruhába feszített, alig 16 éves lehetett. A királynő mellett volt egy csöpp, fodros ruhás lány is.
A tekintetemet azonban a jobbolali alak vonzotta. Egy fiatal pimasz tekintetű kislány volt a képen, csillogó drága ruhájában igazi hercegnőnek látszott.
Csak a részletekben pillantottam meg az igazi lényét.

A bal keze ökölbe szorult, úgy szorongatta a ruhája szélét. Válla meggörbült, unta magát mégis pimasz tekintetét a magasba emelte.
Nem húzódott az apja mellé, ahogy Jonah herceg tette. Inkább egyedül maradt, mindenkitől távolságtartóan messze állt.

Tudni akartam miért...
Miért vonta maga köré a falakat, miért nézett rám ilyen veszélyesen, mégis sebzetten...
Miért nem akar megbízni bennem, amikor segítenék neki...
Miért akar mindent egyedül megoldani...

Gyors lépésekkel megindultam a hercegnő lakosztálya felé. Nem érdekelt hogy illetlen megjelennem nála ilyen későn, ugyanis lassan a vacsorához közeledett az idő.