Harcos Hercegnő

Anyai szeretet

Lilith

A gondolataim szerte ágaztak ahogy egyedül ültem a szobámban.
Novalint elkellett küldenem, nem lehettem önző ebben a helyzetben, nem tarthattam magam mellett bármennyire hiányzott is. Nem kockáztathattam meg hogy vele is történik valami az én hibámból.
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott Ginora mellett.
Megígértem, hogy mellette leszek, amikor apám rájön, vagy elmondjuk neki és megvédem. Tudtam, hogy mennyire fél tőle...

Ahogy azt sem bocsátom meg, amit a csapattal tettem. Nem avattam be őket, és ez majdnem Gina életébe került. Ők kínozták meg, abban a tudatban hogy áruló a társuk...

Novalint nem csak ezzel a céllal küldtem el, egy levelet is továbbítania kellett a lányoknak. Leírtam benne, hogy mire készülök, főként tájékoztattam őket az őrületről amit okozni fogok.
Emellett Ginorának is üzentem, bár inkább felajánlásnak mondanám. Meglátjuk, elfogadja-e, többé soha nem fogom semmire kényszeríteni őt.

Idegesen doboltam a lábamon, tudtam, hogy még nincs vége a vacsorának, a váltott vacsorák elszoktak húzódni. Mégis valahogy magányosnak éreztem magam, és hiányzott a herceg társasága. Talán kezdek megőrülni...

Végszóra közeledő lépteket hallottam. Gyorsan megnéztem magam a tükörben, megigazítottam a hajamat és a ruhámat. Azonban a legnagyobb meglepetésemre, a léptek nem a titkos járat felől jöttek.
Hanem az ajtóm felől...

Két gyors kopogás, és ugrottam is a kilincshez. Nem tudtam ki lehet az, apám még a vacsorán van, Cassian pedig nem innen jönne.

Amikor kinyitottam az ajtómat, anyámmal találtam magam szembe. Szinte hátra estem a meglepettségemben. Mégis mit keresett itt, pont ebben az időben? Neki is a vacsorán volt a helye a többiekkel együtt.

-Anyám? - bizonytalan kérdésként hagyta el a számat a szó.

Körbe pillantott és nem várta meg hogy beinvitáljam, belépett a szobámba.
Csak most vettem észre, hogy milyen zavart. A mindig nyugodt arckifejezése nem változott, de kapkodta a levegőt, és pár tincs kiszabadult a hajából, valószínűleg az idefelé jövő úton.

-Kincsem... Annyira sajnálom - mondta megtörten és egy hirtelen mozdulattal magához húzott. Szorosan ölelt, nem engedte hogy elhúzódjak tőle. Ledermedtem és nem bírtam mozdulni.

Utoljára kislány koromban ölelt neg anyám, amikor valami miatt nagyon sírtam és nem tudtak máshogy megvigasztalni. Nem tudtam, hogy ennyire hiányzott ez a mozdulat, hogy milyen biztonságban és milyen szeretve érzem ettől magam. Újra gyerek voltam egy pillanatra, akinek az a legnagyobb problémája, hogy elveszített egy játékot. Szinte magától megemelkedtek a karjaim és viszonoztam az ölelését.

-Nem is tudom, hogy nevezhetem magam az édesanyádnak. Már délután hallottam a történteket, de nem volt időm meglátogatni téged, úgy gondoltam... azt hittem elég lesz a vacsora után, hiszen úgyis látlak majd ott - suttogta a hajamba. A kezével felismerhetetlen formákat rajzolt a hátamra. Nosztalgikus érzés volt.

-Lassíts anyám, alig értelek.

Eltolt magától, olyan gyorsan ahogy magához húzott. A szemembe nézve folytatta;
-Tudom, hogy Ginora volt a legjobb barátnőd, mindenben együtt voltatok már fiatalkorotok óta. Nem tudom elképzelni min mehetsz most keresztül. Annyira sajnálom a történteket...