Harcos Hercegnő

A holtest

Cassian

-Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mégis hogy csinálták? Hogyan hajtották ezt végre? És kinek a holtestét használták fel? - támadtam le kérdésekkel.

Volt rá esély. Ha csak egy százalék is, de volt rá esély, hogy igaza volt. Viszont azt akartam hogy biztos legyen benne, hogy támassza alá és magyarázza meg hogyan csinálták, addig nem voltam hajlandó hinni neki.
Nem magamért, hanem miatta. Nem hagyhattam hogy ebbe kapaszkodjon, bár volt benne pár elgondolkodtató részlet, én szkeptikus maradtam.

A lány megvakarta a fejét;
-Hogy hogyan? Még nem tudom biztosra... A körülményektől függhetett, nem tudom mennyi idejük volt vagy hogy apám mit is mondott nekik pontosan. Nem tudom hogy kik voltak velük vagy hogyan cserélték ki a hullát, ahogy azt sem hol találtak egy Ginorához hasonló lányt. Szerencséjük volt, vagy más segítette őket benne? Túl sok kérdésem van nekem is... - egy pillanatra megállt majd hirtelen felkapta a tekintetét.

Láttam ahogy megvilágosodik és lesimítja a barna haját. A ruháját azóta nem cserélte le, néhány helyen vérfoltok tarkították és a haja sem az eredeti színében volt.

-Azt viszont tudom, ki lehetett a holtest. Pontosabban a foglalkozását - egy halvány mosoly suhant át az arcán. Furcsa volt, hogy milyen nyugalommal és közönnyel volt képes beszélni egy hulláról. Én még mindig feszengtem, ha visszakellett gondolnom a Gödörben történtekre.
Az egymás hegyén hátán szétszórt hullákra, akik mintha értéktelen, törött játékszerként lettek volna eldobva...

Novalinnal várakozva figyeltük hogy folytassa a hercegnő, azonban a lány türelmetlenebb volt mint én

-És el is árulod?

Lilith csak felhúzta a szemöldökét. Visszatért a szemébe az egykori csillogás és pimasz mosoly.

-Abban mi lenne a móka? Inkább segítek nektek kitalálni.

Novalin fáradtan sóhajtott. Láthatóan már megszokta a hercegnő szeszélyességét. Én viszont örültem hogy ezt mondta, láthatóan visszatért az élet a szemeibe, már nem az a halott tekintet pillantott vissza rám, mint amit a Gödörnél láttam.

-Segítek, a lányunk, feltételezhetően a mi korunkbeli és szép, hosszú vörös haja volt. Vékony, nem - rázta meg közbe a fejét -, inkább sovány volt, egyértelműen éhezett, de nem annyira hogy kilátszódjanak a csontjai. A körmei ápoltak voltak, és sejtésem szerint a bőre is jó állapotban lehetett, az arca pedig... hát nem tudom pontosan megmondani, de valószínűleg kilehetett festve.

Mindentudóan pillantott ránk és várta a válaszainkat.

-Segítség lehet még, hogy a mellével kapcsolatban, elég... khmm nagy adottságokkal rendelkezett - csettintett a nyelvével megtalálva a tökéletes szót.

Sejtettem mire is gondol, de Novalin kitörő erővel megelőzött.

-Utcalány! Egy utcalány volt nem igaz? - pattant fel boldogan, hogy sikerült megoldania a rejtélyt. Lilith elismerően bólintott felé.

Novalin hirtelen a szája elé kapta a kezét és ijedten fordult felém. Nem tudtam mi ütött belé.

-Sa-sajnálom felség, nem kellett volna ezt mondanom felséged jelenlétében - dadogta idegesen. Nem értettem hirtelen mi ütött belé.
Eddig nem feszélyezte ennyire a jelenlétem, most mégis teljesen bepánikolt. Arra tudtam gondolni, hogy eddig túlságosan is a csapata miatt aggódott, és nem volt ideje miattam is zavarba lennie. Most azonban, hogy biztonságban vannak, hirtelen rájött hogy én is itt vagyok.

-Nincs miért bocsánatot kérned, én is pont erre gondoltam.
Megpróbáltam barátságosan szólni felé, hiszen jó kapcsolatot akartam kialakítani Lilith barátaival. Ahogy láttam, a kastélyban csak ők azok, akikre igazán támaszkodhatott.