Harcos Hercegnő

Eljövök érted!

Lilith

Nem hittem el amit mondott.
Nem...
Soha nem lenne meg a bátorsága, hogy ezt megtegye. Soha nem találna ki ilyen kifacsart büntetést a számomra.

Meghalt.
Csak ez a szó zengett bennem, egy percre teljesen üres voltam és elmosódott a világ. A világ amelyben már nem létezik Ginora.
A csapatom hajtotta végre az ítéletet.
Mégis miért, vagy hogyan...
Nem, persze hogy elhitték hogy áruló, hiszen minden erőnkkel azon voltunk hogy így tűnjön. Elég egy indok, egy rossz alibi vagy egy vallomás és máris ellene fordulnak. A méreg és düh azonnal elvakítja őket és az eredmény...

-Nem... Ez nem lehet... Miért árult volna el? Mégis hogyan jöttél rá? Tudni akarom kinek árult el és milyen indokkal szolgált a tettéért! - úgy tettem mintha ezek a kérdések érdekelnének, de már rég tudtam a válaszokat. Csupán időt akartam nyerni, összeszedni a szétzilált elmémet.

Az érdekelt csupán, hogy hogyan vallja be a bűnrészességét. Hiszen ő fenyegette meg, ő kényszerítette, ő maga volt az akinek elárult Gina.
Valld be, mondd ki a szememben te szemét!
Legyél elég bátor hozzá, de tudd hogy elátkozlak és sosem szabadulsz meg a dühömtől.

Lehajtottam a fejem mintha gyászolnám Ginát, és még a sokk hatása alatt lennék.
Azonban ez nem így volt. A sokk még a csontjaimban remegett, a félelem pedig belém költözött, de legyűrtem ezeket. A méreg és fájdalom valami mássá alakult bennem. Kemény acélos tekintetemet nem emelhettem fel, a szemeimben csak a halálnak maradt hely. Mindenki halálát akartam, aki benne volt ebben.

-Tudom, hogy elárult téged, ugyanis nekem mondott el mindent. Évekkel ezelőtt kötött velem egy alkut, azt kérte hogy védjem meg a családját, cserébe pedig információt szolgáltat ki rólad - megállt mintha a reakciómat várná, de én nem mozdultam.

-Először nem akartam elfogadni, nem véltem helyesnek hogy ilyen módszereket használjak a saját vérem ellen, azonban a lány nagyon kétségbeesett volt. Azt gondoltam ha visszautasítom, végül máshoz megy majd, aki felhasználhatja ezeket ellened. A családja veszélyben volt, hát védelmet adtam neki és rád is vigyázhattam. Mostanában teljesen kizártál az életedből, csak tudni akartam merre jársz. Nem én voltam az igaz áruló- fejezte be lassan, aggódó tekintettel nézett rám és a katonái is hátrébb léptek, félve a rekaciómtól.

Okos volt.
Megkellett hagynom, okos lépés volt ártatlannak beállítania magát. Mintha csak miattam cselekedett volna így, mintha Ginora ténylegesen felajánlotta volna ezt.
Azonban én tudtam az igazat. Az igazat amely belülről égetett és azzal fenyegetett hogy széttép.
Üvölteni akartam és kiabálni, hiszen apám miatt történt ez az egész. Ő kezdte el, ő fenyegette meg Ginát és ő kényszerített ebbe, bár én is hibás voltam. Nem védtem meg őt, hagytam hogy szenvedjen és neki jelentsen bűntudattal a lelkébe.

Mindketten hibásak voltunk, de én bevallottam magamnak. Ő viszont annyira félt a haragomtól, hogy nem merte elmondani az igazat. Hiszen a csapatomnak biztosan csak féligazságokat tárt fel, annyit amiből képesek összerakni a képet, de semmi több.

Bármennyire megakartam mondani neki, hogy tudok minden mocskos tettéről, hallgattam. Nem tehettem ezt Ginorával, aki azért küzdött hogy engem segítsen. Elárulnám ezzel az emlékét és a munkáját.

Azonban így a palotában elterjed majd a híre, miszerint áruló lett. Nem fogják elmondani hogy a királynak jelentett, hiszen az őt is rossz színben tüntetné fel, ha a saját lánya után kémkedne.
Nem, csupán bemocskolják az emlékét és a tetteit míg mindenki aki ismerte meg nem utálja majd.

Sehogy sem tudom megnyerni ezt a helyzetet.

Lassan felemeltem a tekintetemet. Egy csepp félelem sem volt benne, csupán üresség és fájó harag.