Törött (JIKOOK)

🥀 13. Rész 🥀

Jimin pov

Egy ideig el tartott míg realizáltam, hogy hol is vagyok, és hogy mi is történt. Riadtan néztem jungkook felé. Basszus! Nekem annyi. Végem! Elaludtunk. Apám ordibálására nem csak én de jungkook is fel ébredt.

- Bújj el a szekrénybe! Megpróbálom el terelni a figyelmét, addig te ki tudsz surranni. – Jungkook azonnal teszi amit mondtam neki, össze szedi az el dobált ruháit, majd a szekrénybe bújt el. Én is kipattantam az ágyamból és egy boxert felvéve bújtam vissza az ágyamba egy kicsit.

- Jimin nyisd ki az ajtót! – dörömbölt az apám az ajtómon. Félve szálltam ki az ágyamból és elindultam az ajtó felé. Nagyon lassan haladtam az ajtó irányába. Az egész testem remegett. Nagy nehezen a kilincsre tettem a kezem, de még nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy el fordítsam a kulcsot a zárban. Miközben próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Eközben az apám végig dörömbölt, fenyegetőzött, hogy ha nem nyitom ki azt a ki aszott ajtót akkor megkapom azt ami nekem jár. Tudtam, hogy ki kell nyitnom. Tudtam, hogy ezért kapni fogok. Ahogy azt is tudtam, hogy ezt most csak is egy valakiért tenném meg. Aki jelen pillanatban a világot jelenti nekem. Ő megmutatta, hogy engem is lehet szeretni. Legalábbis azt az érzést mutatta meg. Legalábbis ebben reménykedem. Különben most nem lenne itt velem.

- JIMIN – Üvöltött az apám – NE KELJEN MÉGEGYSZER MONDANOM.! AZONNAL NYISD KI AZ AJTOTT! – apám üvöltözése zökkentett ki a gondolataimból. Remegett minden végtagom, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Nagy nehezen elfordítottam a kulcsot a zárban. Lassan kinyitottam az ajtót, és apám vérben úszó szemeivel találtam szembe magam. Elkapta a torkom és a saját szobája felé kezdett el ráncigálni, közben folyamatosan folytogatott. Mikor elértünk a szobája ajtaja elé kivágta előttem az ajtót, majd egy erőteljes lökéssel belökött mint egy rongybabát. A lökés hatására a földre estem, és ott vártam a kínzásom folytatását. Miután az apám belépett az ajtón gondosan bezárta azt. Közelebb lépett hozzám, és akkorát rúgott a gyomromba, hogy azt hittem ott helyben kiköpőm a belemet.

- SZABAD ILYET? HE? TE UTOLSÓ SENKIHÁZI RIBANC! NEM KAPTÁL MÁR ELEGETT, HOGY MEG TANULD, HOGY ÉN NEM A FALNAK BESZÉLEK. – az üvöltés hatására a feje tiszta vörös lett, és teste remegett az idegeségtől. Akkora pofont le kevert, hogy az egész fejem csengett. Számban pedig egy ismerős íz köszönt vissza, a vér íze. Itt már nem bírtam tovább, könnyeim patakokban folytak végig arcomon. Mint a fizikai, mint a szavai hatására. Én egyszerűen én ilyen vagyok nem bírom a fájdalmakat. Egy szerencsétlen, csúnya, semmirekellő, dagadt, undormány. Apám idegesség még mindig nem csökkent. Hajamnál fogva fel rántott, majd az első dolgot az asztalról ami a kezébe akadt azal kezdett el  ütni. Ami nem volt más mint egy váza.

-Apuciii...k...kérlek..hhagydd..abba..ez..fáj..-kiáltottam fel sírva. Könyörgésem hasztalannak bizonyult, mivel csak azt értem el vele, hogy erősebbeket ütött. Mintha csak azért könyörögtem volna tőle, hogy erősebben.

- MAJD AKOR ABBA HAGYOM, AMIKOR ÉN AZT MONDOM. ÉRTVE VAGYOK.!! Ordította a fülembe. Addig ütötte a fejemet a vázával míg az szét nem tört. Akkorát ordítottam a fájdalomra, mint még soha. Akkorát ordítottam, hogy még a szomszédok is meghallották szerintem. De mind híjába, mert szinte sosincsenek otthon. Így nem tud rajtam segíteni senki sem. A fejemből több helyen is ömlik a vér. Nagyon mély sebek keletkezhettek mivel a fejemből kizúduló vér már szinte az egész testem ellepte. De ezt láthatóan az apámat egy cseppet sem érdekelte, mivel nyakamnál fogva a falnak lökött s oda szorított. Amikor a hideg falnak csapódtam fájdalmas nyögés hagyta el ajkaim.  Apám elkezdte ütni az arcom. Az egész szoba csendjét csak az ütések csattanó hangja, és az én remény vesztett sírásom töltötte be. Úgy püfölt mint egy boxzsákot, de talán úgy is éreztem magam. Mikor megunta az arcom püfölését elengedett, és elment. Azt nem tudom, hogy hova ment, de nem is érdekelt. A falnak dőlve lecsúsztam a földre és sírtam. Nem bírom. Már csak arra eszméltem fel, hogy az apám fel állított és az ágyra dobott. Majd megszólalt.

- Kapaszkodj az ágy támlájában erősen. – a hangja már sokkal higgadtabban hangzott, de még most is hallatszott a fölényes dominancia hangjában. Nem mertem ellenkezni, így hát teljesítettem parancsát. Az ágyra térdeltem neki hátal, és meg kapaszkodtam az ágy támlájában.

- Ügyes kis fiú! – köhintett egyet, majd folytatta. – Tíz ostor csapás fogsz kapni, számold hangosan! – meg se várta válaszom, már kaptam is az első ostor csapást.

- Eeegyh.. – nyögtem ki fájdalmasan. A második csapást sokkal erősebben mérte hátamra. Ezzel mélyebb sebet okozva nekem. Minden egyes csapás erősebb volt az előzöknél. Nagyon fájt. Ordítottam, hogy haddja abba, könyörögtem. De mind híjába, mint ha a falnak beszéltem volna.

- Tíííízhh... – nyögtem ki nagy nehezen. Boldog vagyok, hogy az ostor csapásoknak vége. De tudom, hogy ezzel még nincs vége kínzásomnak. Fáradtan roskadtam össze az ágyon. Az izzadság és a vér csurgott szinte egész testemről. A régi sebek fel nyíltak az újonnan szerzett sebekbe pedig mérhetetlen fájdalom nyilallt. Eszeveszettül csípett.

- Azonnal gyere ide.! – teszem amit mond, nagy nehezen, jajgatva, nyöszörögve felkelek az ágyból, és elé sétáltam. Köszönés képpen lekever egy újabb pofont. Majd lehajolt a földre és felvett a törött váza darabokból egy nagyobb üvegdarabott. A nyakamtól kezdve egészen mellkasomig végig húzza az üveg szilánkot, nem védekezek, már nem fáj, csak állok ott előtte és hagyom, hogy szanaszét vagdalja bőrömet.

- Mond szépen utánam amit mondok. – válaszul csak bólintok, ezzel jelezve, hogy teszem amit mond. Csak legyen már vége.

- Jó kisfiú leszek. Szót fogadok apucinak bármi is legyen az. Válaszolok apucinak ha kérdez. Nem állok szóba apucin kívül egyetlen férfival sem. – Mikor már látom rajta, hogy nem készül semmit mondani, nagy nehezen de belekezdek a szavai ismétlésébe.

- J...jó..kisfiúh..leszek. – nyelek egyet aztán folytatom. – szóth...f..fogadok...bármi..legyen..is..azh..-a mondat végére újra elsírom magam, de nem hagyom abba az ismétlést. – válaszolok apucinak ha k...kérdezh. N...nem állok szóba apucin kívül egyetlen férfival sem. – a végét sikerült elmondani úgy, hogy nem dadogtam.

- Jólvan szépségem. Most eltekintek a nagyobb büntetéstől, mert jó kisfiú voltál. Vissza mehetsz a szobádba.

- Kk..köszönöm apuci. – azzal ad egy puszit véres homlokomra majd utamra bocsájt. Nagy nehezen a szobámba tántorgok, és körül tekintek. Szerencsére jungkook már nincs itt, sikerült neki le lépni. Ami nagy boldogsággal tölt el. Ha az apám itt találta volna őt, huh, még belegondolni is rossz, hogy mit tett volna vele. Nagy nehezen és nagy fájdalmak árán sikerült le zuhanyozni, és le fertőtleníteni a sebeim. Odalépek a tükör elé és újra elsírom magam. Úgy nézek ki mint egy szétroncsolt hús darab. Undorító. Ez, ez nem én vagyok. Utálom a testem. A fejem négy helyen is szét van nyílva. Nem ártana összevarratni őket. Tele van a hasam, a karom, a nyakam vágás nyomokkal. Az arcomról ne is beszéljünk. Úgy felpuffadt az ütések miatt, hogy még én is alig ismertem magamra. Minden egyes levegő vétel nehezemre esik. A legdurvább, talán a hátam. De megérte. Hisz megmentettem jungkookot. Amelyik sebeim vérzett azt bekentem és bekötöztem. Vissza mentem a szobámba, és be bújtam az ágyamba. Persze csak hason tudtam feküdni. Mert a hátam most még egy jó ideig használhatatlan lesz. Nagy nehezen már sokadszora sírtam magam álomba.