Törött (JIKOOK)

🥀 14. Rész 🥀

Jimin pov

Reggel nagyon komásan, és pocsékul keltem. Szemeim bedagadtak a sok sírástól. Apám már nem volt otthon, így nyugodtan tudtam rendbe szedni magam. Mivel apám nem engedte meg, hogy itthon maragyak. Megmosakodtam, amennyire csak lehetett normális külsőt varázsoltam magamnak, és természetesen le kezeltem a sebeim. Amint kész voltam már indultam is a suliba. Ma csak hat óránk lesz, mivel valami rendezvény lesz délután. Hál istenem nem kötelező részt venni a rendezvényen. Nem bírnák ki még egy rendezvényt is annyi ember között. Első óránk az angol, és egyébként az angolt azt szeretem is, mivel egész jó a nyelvérzékem. Ahogy beértem az iskolába rögtön a szekrényemhez siettem kivettem a könyveket, majd siettem is az osztályomba. Megkönnyebbülve hajtottam a fejem a padomra. Örülök, hogy nem találkoztam yongi és a bandájával. Amikor becsöngettek szép lassan szállingóztak be a többi osztálytársaim, végül az angol tanár lépett be az terembe. Az órát nagyon élveztem, még ha sok megvető pillantással illetek a többiek, próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Nagyon belemerültem a feladatok megoldásában, így már csak a csengő hangjára lettem figyelmes.

Elpakoltam a cuccaim, majd körbe vezetem tekintetem az osztálytársaimon, hogy egyetlen egy személyt megpillanthassak. De még csak most vettem észre, hogy jungkook nincs a terembe. Annyira belemerültem az angolózásba, hogy észre sem vettem, hogy kook kihagyta az első órát. Ez elég furcsa, hisz ő mindig itt van. Ezért mondhatni nem kicsi aggodalom tört rám. Tegnap óta nem is beszéltünk egymással, igen tudom az még nem nagy idő, de na. Akkor is. Valami élet jelet adhatna magáról. Mi van ha tegnap valaki rólam mondott valamit neki, és ezért nem akar velem találkozni.? Vagy mi van ha megbánta azt ami köztünk történt, vagy hogy hibát követünk el? Vagy...vagy mi van ha csak kihasznált, és átvert? Egyre rosszabb gondolatok cikáztak a fejembe. Próbáltam elterelni a gondolataim, s nyugtatni magam, hogy jungkook nem olyan, ő nem tenne ilyet velem!

Megnéztem a következő órát, biológia. Hát nem éppen a kedvenc tantárgyam. Elindultam ahhoz a teremhez ahol a következő óránk lesz, majd helyet foglaltam a hátsó padba. Lassan jöttek a többiek is. Voltak akik boldogan, s voltak akik komásan csoszogtak be a terembe.
Már a harmadik órán is túl lehetünk, de jungkook még mindig sehol sem volt. Kezdtem nagyon aggódni miatta. Mivan ha baja esett? Ha el ütötte egy autó? Vagy, vagy ha elesett és eszméletét vesztette? Vagy ha nem akar velem találkozni? Mivan ha fél a tegnap törtetektől? És ha mérges rám? Na jó! Elég! Ez borzalmas. Csak nyugodjunk meg, nincs semmi baja. Ötödik óra után elindultam ebédelni, csak útközben megálltam a szekrényemnél, hogy be tudjam tenni a könyveim. De ami ott fogadott arra szerintem soha, de soha nem számítottam volna. A lábaim a földbegyökerezett és csak bámultam a szekrényembe. Nem akartam elhinni amit ott láttam. Lesokkolt. Ha nem a saját szememmel láttam volna, akkor talán el sem hiszem. Reménykedtem, hogy csak álmodom, egy rossz rémálomban vagyok. De sajnos csalódnom kellet. Ez igen is a valóság. Ez a szőrnyű, csúf igazság. Letéptem az egyik plakátot a szekrényemről. A képen én és jungkook vagyunk. A képeken az látható ahogy én és kook épp szeretkezünk. Ki volt az aki ezeket készítette? És miért? Miért pont most, mikor végre boldog vagyok. Miért kell mindig mindent tönkre tenni? A sok kép között egy cetli is volt, amin az ált, hogy : „Nem csak a te szekrényedben vannak képek! „ Szemeimet elkezdték marni a sós könnyek. Már nagyon nehezen tudtam vissza tartani. Be csaptam a szekrényajtomat és rohantam a mosdóba. Beszaladtam az egyik fülkébe, majd a földre rogytam s ott folytattam keserves sírásom.
Kis idő után sikerült megnyugodnom, feltápászkodtam a földről, majd megmostam az arcom. Mikor kiléptem a mosdóból,  nem mozdultam mivel meg halottam yongiék hangját. El akartam futni, de felismertem egy nagyon ismerős hangot.

- Jungkook tesó gratulálok, sikeresen megnyerted a fogadást. – mondta öröm teli hanggal yongi.

- Köszi. Teljesen el hitte az a kis ribanc. – mondta jungkook nevetve.

- Már csak egy feladatot van.

- Tudom, tudom. De az már sima ügy lesz.

- Még egy utolsó kérdést engedj meg.

- Mond.

- Hogyan csináltad a képeket.

- Az legyen az én titkom. – Mikor leeset, hogy miről beszélgettek, akkor én teljesen összetörtem. Én csak egy fogadás voltam? Nem is szeret? Ő csinálta a képeket? Miért? Mikor én már kezdtem megbízni benne. Ilyen gondolatok cikáztak a fejembe. Egyre több diák lett a folyosón, és nézték meg a képeket mik a szekrényükbe volt ragasztva. Egyre több kérdő tekintetet kaptam. Majd megjelent yongi, és bandája, köztünk volt jungkook is. Minden lány csorgatta utánuk a nyálukat. Jungkook észrevett, majd elindult felém, meg se ált míg elém nem ért.

- Te mit képzelsz magadról? – ordította. – TE NORMÁLIS VAGY? – még mindig ordibált velem, én pedig nem értetem, hogy most mi van. – olyan undorító, ribanc vagy, hogy téged soha senki nem fog szeretni. Én is csak egy hülye fogadás miatt voltam veled. Nem éreztem puszta undornál többet. Nem mondom, hogy sajnálom, mert nem lenne igaz. – Mikor befejezte mondani valóját, akkor egy pofon tulajdonosává tett. Megütött? Jungkook megütött? Mindenki csak nevetett rajtam. Könnyeim újra versenyt futottak arcom. Elkezdtem futni, menekültem mindenki elől, minden megvető pillantásától.  Csak futottam és futottam nem figyeltem, hogy hova. Mert már nem érdekelt.