Törött (JIKOOK)

🥀 16. Rész 🥀

Jimin pov

Kezdett sötétedni, ilyenkor minden még szebb, mint nappal. Már haza kellet volna mennem. De nem akarok. Apám már biztos otthon van és ideges és részeg. Habár mikor nem az? Bevallom féltem haza menni. Ez az igazság. Féltem, hogy újra megver vagy valami rosszabbat tesz velem. Apám gondolatára rám jött a pánik. Elkezdtem keresni a táskámba a gyógyszereket, de nem találom sehol. Elővettem a pengém. Elkezdtem vagdosni a kezeim, s lábaim. Mikor már sem a kezemen, sem a lábamon nem volt hely feltűrtem a pólóm és a hasamon és bordáimon ejtettem újabb vágásokat. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Már annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam már a pengémet sem tartani. Ki esett a kezemből. Fél húztam a térdeimet köré fontam a kezeim és elkezdtem előre, hátra „hintázni”. Még mindig nem jobb. Nem múlik, nem enyhűl. Most kell megtennem, nem várok többet. Nincs miért. Ha jungkook nem vert volna átt akkor talán, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy érte harcolnák. De most, hogy tudom, hogy az egész egy fogadás része volt, így már nincs mit vesztenem. Nincs kiért harcolnom. De hogyan csináljam, mi volna a biztos halál.? A tó... Igen, ez lesz a tökéletes halál. Mivel a tónak van egy nagyon mély, és veszélyes része, ahova nem lehet menni. De nekem ez tökéletes.

Felálltam és remegő lábakkal elindultam a tó azon része felé, ahol elvileg a legmélyebb. Egyre beljebb és beljebb mentem, már a nyakamig ért a víz. Éreztem, hogy süllyedek el, hagytam, nem ellenkeztem. Már vártam, már készen álltam arra, hogy meghaljak. Vártam a békességet, a nyugotságott.  Igen. Eljön az idő, amikor ki kell nyilvánítanunk a gyöngeségeinket. Amikor a magányunk többé nem letagadható. Amikor a kínlódásunkról nem lehet többé nem tudomást venni. De van úgy, hogy annyira egyedül érezzük magunkat, hogy a gyöngeség, amelyről azt hittük, már legyőztük, hirtelen olyan erős lesz, hogy képtelenek vagyunk küzdeni ellene. Úgy gondolom eleget szenvedtem, elég ideig viseltem el a sok bántást ahhoz, hogy most már nyugot, gondatlan legyek. Mindig találtam módot arra, hogy túléljem életem legborzalmasabb élményeit. Valahogy elteltek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak mentem tovább. Teltek a napok, és én csak sodródtam velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élek. De már kell többé, már nem. Már nem kell aggódnom a holnap miatt, vagy félnem bárkitől is. Nem kell szembe néznem az emberek undorodó, lenéző, vagy olykor sajnálkozó tekintetével.

De nem jött, már megint nem sikerült. Miért? Miért nem engedik, hogy meghaljak?
Két erős kar fonódott derekam köré, majd elkezdett kifelé húzni a vízből. Mikor végre sikerült lábra állnom, s teljesen magamhoz térnem fel pillantottam a „megmentőmre” kinek gyönyörű barna szemei televolt aggodalommal. A férfi 27 – 29-es lehetett.

- Úristen! Jól vagy? – kérdezte aggódóan. Most mondtam volna, hogy nem, ha őszinte akarok lenni, de nem tudtam megszólalni. Egy hang sem jött ki a torkomon. Csak bólintottam. Hazudtam, hisz mit kellet volna mondanom egy idegen férfinak.

- Biztos jól vagy? – kezdte át nézni testemet, ami elég zavarba ejtő és frusztráló volt. Nem akartam, hogy lássa a nem rég szerzett vágásokat, ezért próbáltam takarni a pulcsim ujjával. Ami sokkal feltűnőbb volt, mint azt szerettem volna. Először csak nézte a pulcsimon a véres foltokat, majd végül megszólalt.

- Megnézhetem? – kérdezte miközben a rá mutatott a véres anyagra. Mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy tehetem volna, már késő volt. Megfogta a kezem feltűrte a pulóverem ujját, s kikerekedett szemekkel nézte a vágásokat.

- E... Ez.. Ezeket te csináltad? – kérdezte dadogva. Én csak lesütöttem a szemeim, mi neki egy elég egyértelmű választ jelentett.

- Ezekkel elkell menned az orvoshoz. Ezeket lekell kezeltetni. Miért csináltad ezt? – nem, azt nem tehetem.

- Ne...e..em..kell. Ne..e..em..f.fontos.-kaptam fel rá tekintetem.

- De igen! – mondta kicsit erélyesebb, mérgesebb hangal. Mitől összerezzentem ijedtemben. Ezt ő is észrevette, így kicsit vissza fogta indulatait. Amit igazán nem is értettem. Mit foglalkozik ő egy idegennel?  Miért foglalkoztassa, hogy jól vagyok – e? Vagy, hogy le lesz – kezeltetve a sebeim.? Jobb lesz ha most haza megyek.

- Elnézést, de nekem most haza kell mennem. – mondtam dadogás nélkül, amin még én is meglepődtem.

- Elkísérlek! – vágta rá rögtön. – És nem fogadok el nemleges választ. – így hát beletörődve indultam el vele haza. Hazafelé egyszer csak megszólalt.

- Figyelj tudom, hogy nem fogod elmondani, hogy miért vagdostad össze magad. De, legalább annyit mondj meg, hogy miért mentél beruhástól a tóba?

- Mert, mert.. – nem bírtam folytatni, nem tudtam kimondani. Könnyeim viszont újra záporozni kezdett szememből. A sírás az, amikor a szemed mondja el azt mire a szád képtelen, hogy a szíved mennyire összetört.

- Héj, ne sírj, minden rendben lesz. – karolta át a vállam. Pedig, ha tudná, hogy soha semmi nem lesz már se jobb, se rendbe.

- Te.. Te a tónál öngyilkos akartál lenni.? – érte a felismerés.  Nem mertem a szemeibe nézni ezért lesütött szemmel bólintottam. Nem mertem ránézni féltem, hogy elitél. Már vártam, hogy mikor kezd el kiröhögni, vagy mikor hagy magamra. De, egyik sem történt meg. Megállított és jó erősen magához ölelt. A szívemet melegség töltötte el ettől a kis gesztustól. Vissza öleltem, viszonoztam kedvességét, úgy öleltem úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlna rajtam. Már nem sírtam, inkább már zokogtam.

- Cssss, ne sírj, segíteni fogok, ha megengeded. – kezdte simogatni a hátam nyugtatáskép. Néhány perc után, mikor sikerült végre összeszedem magam, már csendben sétáltunk egymás mellet. Amikor a házunkhoz értünk újra rám tört a pánik.

- Meg tudhatóm a neved? – kérdezte.

- Park Jimin. Neked? – kérdeztem meg, mivel azért kíváncsi vagyok a „megmentőmre”.

- Kim Seokjin. – fogtam vele kezet. Itt újra csend telepedett ránk. Amit végül én törtem meg.

- Hát akkor, akkor én most bemegyek. – mutattam a hátam mögött lévő ajtóra.

- Rendben, jó éjt jimin. – kaptam tőle egy újabb ölelést. Mi nagyon jó érzés volt ismét.

- Jó éjt. – mondtam én is. Bementem a házba, persze rohadt csendbe, nehogy felébresztem apámat, mivel annak nem lenne jó vége. Egy azért, mert nem szereti, ha felkeltik. Kettő mert nem időben érkeztem haza. Gyorsan bementem a fürdőszobába, le fürödtem, le fertőtlenítettem a sebeim. Át öltöztem a pizsamámba, majd befeküdtem az ágyamba. Ahogy ráhajtottam a fejem a párnámra azonnal elnyomott az álom. Átgondolni sem tudtam a mai napot. Pedig lett volna min gondolkodni.