Törött (JIKOOK)

🥀 8. Rész 🥀

Jimin prov

Hangos sípszó zökkent ki gondolataimból. A tesi tanárunk volt, ezzel jelezte, hogy vége az órának és mehetünk haza. Végre. Sietősen indultam el a fiú mosdóba, hogy minél hamarabb szabadulhassak a pokolnak csúfolt iskolából. Mikor haza értem, be mentem a  fürdőbe, majd  egy gyors zuhany után megcsináltam a házit. Szerencsére apa nem, volt még itthon mivel ma dupla műszakja van igy csak későn  ér haza. Mikor ezzel is meg voltam befeküdtem az ágyamba  és szép lassan az álmok világába merültem.

- Jimin hívott az igazgató. - apám hangos ordibálására riadtam fel. Mikor észhez tértem és eljutót apám mondata a tudatómig, hirtelen olyan félelem tört rám amit már jó ideje nem éreztem. Lassan az ajtómra vezettem ijedt tekintetem, ekkor ért a felismerés miszerint az ajtóm zárva van. Így apa nem tud bejőni. Ekkor egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el dus ajkaim. De megkönnyebbülésem nem sokáig tartott. Mivel  egy valamivel nem számoltam még én sem. Az pedig nem volt más mint, hogy apát egy ajtó nem fogja vissza tartani. Nagy reccsenéssel betört az ajtóm, amin az apám lépett be.
Már csak szimplán apám dühös tekintetétől, majd elájulok. Egész testemben remegek. Azt hittem, hogy ma már nem találkozom vele. Olyan naiv tudok néha lenni, na jó mindig. Annyira szeretnék végre nem rettegésben élni, hogy végre ne kelljen attól félnem, hogy mikor ki fog majd bántani. Én.....én csak egyszerűen boldog, felhőtlenül boldog szeretnék lenni. Azt akarom, hogy szeressenek, hogy törődjenek velem. Olyan nagy kérés ez? A szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltem, mint mindig ilyenkor. Próbáltam állni apám dühös tekintettét, szinte vérben izzott a szeme. De ahogy máskor is, vesztettem, nem bírtam tovább állni dühös tekintettét.

- M....mit szeretnél a.....apuci? – kérdeztem dadogva, és próbáltam vissza tartani a feltörekvő könnyeim. Komolyan mondom nem is értem, hogy miért nem az a nevem, hogy dadogó. Hisz én mindig dadogók. Ez a dadogás édesanyám halála után jött elő. A gondolatra ki is gördülnek első könnycseppjeim.

- A tanárok panaszkodnak, hogy mindig csak a második órára érsz be. Már ha hajlandó vagy bemenni. És ha bent is vagy az órán, akkor sem figyelsz oda az órára. MÉGIS MIT JELENTSEN EZ? – a végét már szinte üvöltötte.

- Én.....- nem tudtam mást kinyögni..

- Na ide figyelj fiam...- az utolsó szót olyan gúnnyal ejtette ki ajkain mint még soha.- ha még egyszer késni mersz, vagy akár csak egy rossz jegyet hozol haza, olyan büntetésben lesz részed mint még soha! Meg értetted? – mondta fenyegetően.

- Ért...értettem. – könnyeim most már nem tudtam vissza tartani, igy az egyik követe a másikat.

- NEM HALLOTAM! – üvöltötte arcomba.

- Értettem ap...apuci..- szófogadóan ejtettem ki ajkamon azokat a szavakat, mikre apám fülei vágytak. 

- Okos kis fiú! – mondta szín tiszta undorral. Ahogy kilépett az ajtómon egy megkönnyebbült sóhaj hagyta  el számat. Úgy beszél, úgy bánik velem mint egy kutyával. Az ajtómat sajnos nem tudtam már bezárni, mivel apám befele jövet berúgta. Érzem ez még csak a vihar előtti csend. Azt is tudom, hogy azért nem kaptam ma mert arra vár, hogy elkövessek valami olyat amiért megkaphatóm, majd azt a jó kiadós büntetést. Azt pontosan nem tudhatom, hogy pontosan mit tervez, vagy milyen büntetést szab majd ki rám, azt viszont biztosan tudom, hogy nem élem túl. Nem is bánnám, ha egyszer úgy el bánna velem, hogy utána ne keljek fel, soha. Legalább nem nekem kell megtennem. Kikászálódtam az ágyamból, majd az éjjeliszekrényemből kivettem kis barátom, a pengém. Muszáj, nem akarok gondolkodni. Nem akarok semmit sem érezni, csakis egy dologra vágyom, a fájdalomra.  Zsebem mélyére csúsztattam a pengém, majd amilyen gyorsan és halkan csak tudtam kimentem a házból. Muszáj ki szellőztetnem a fejem. Annyira elegem van már ebből a kurva életbő! De még nem akarom megtenni. Ha egyszer megteszem azt majd stílusosan fogom csinálni. Ha megteszem azt akarom, hogy emlékezetes legyen. Nem tudom, hogy de a folyónál kötöttem ki. Sokszor jártunk ide, mikor még anya élt. És már megint sírok. Milyen meglepő, nem igaz? Komolyan, hogy lehet valaki ilyen szánalmas? Könnyeimet erősen és durván tőröltem le. Leültem a folyópartra elő halásztam a zsebem mélyéről a pengém. Először egy vágás, majd kettő, három, egyre mélyebben és durvábban húztam végig karomon a pengém. Végül huszonöt után már nem számoltam.
Két karom vérzett, szinte ömlött némelyik mélyebb vágásból a vér. Felemelő érzés volt. Testem nyugodtság járta át. Amit csak ilyenkor kapok meg..és.....és mikor jungkook közelében vagyok. Egy idő után kezdtem szédülni. Mit sem foglalkozva szédülésemmel, inkább lehúztam a karomon a pulóvert.  Elindultam haza felé, de mire haza értem addig két kerülőt is tettem. Mivel nem volt nálam a parton kötszer, amivel beköthettem volna sebeim, igy mondanom sem kell, hogy mire haza értem addigra a pulcsim teljesen átázott. Halk, óvatos léptekel mentem be a házba, mivel apa ilyenkor már rég alszik. Mivel holnap megy újra munkába. Besiettem a szobámba, természetesen csak halkan. Lezuhanyoztam, lekezeltem a nemrég szerzett sebeim, majd befeküdtem az ágyamba. Nagyon nehezen tudtam elaludni, nem jött szememre álom.

Reggel ébresztőm rikácsoló hangjára keltem. Hurrá, indulhat egy újabb nap a pokolba. Jó volna ha sietősebbre venném a dolgaim elvégzését, mivel nem késhetek többet a suliból. Elkészültem és már indultam is az iskolába. Eléggé siettem, mivel nagyon komolyan veszem azt amit apám mond. Betartom az ígéretem és az  apám szabályait, ahogy csak tudom. Hátha kevesebbet kapok. A suli folyosóin lehajtott fejel mentem végig, nem néztem senki szemében, úgy sem tudtam volna. Gyorsan mentem be a osztály termembe, majd ugyan ilyen gyorsasággal ültem le a helyemre. Egész nap kerültem mindenkit, amúgy sem lett volna kivel beszélnem. Kedvem sem volt senkihez. De hát mint mindig a szerencse nem az én oldalamon állt, megint. Yongiék suli után megtaláltak maguknak. Nem szeretném részletezni, hogy mi is történt, hisz mind tudjuk nem bocsánatot jöttek kérni. Haza csak két óra múlva tudtam menni. Hogy mit csináltam addig? Feküdtem a hideg betonon. Két óra kellet ahhoz, hogy össze tudjam magam kaparni. Kín keserves lassúsággal sikerült haza érnem. Komolyan mindenem fájt, de tényleg még a hajam is. Jungkooktól kaptam egy üzenetet, érdeklődött, hogy, hogy vagyok. Persze hazudtam. Mit kellet volna mondanom? Azt , hogy „ ja amúgy nem, mindenem rohadtul fáj, mert yongiék ismét jó alaposan elbántak velem.?” Nem, nem akarok még ennél is szánalmasabb lenni a szemében. Onnantól, hogy rám írt azóta szinte egésznap beszélgettünk. De a nap fénypontja nem volt más mint, hogy este felé jungkook felhívott. Kb három órán át beszélgettünk, szinte semmiségeken, de olyan jó érzés, hogy végre azt érezhetem, hogy valaki törődik velem. Az érzéseimmel. De nem hagyhatom magam becsapni. Nem lehetek naiv! Mármint még nem bízok Jungkookba, teljesen. Nehéz lesz elnyernie a bizalmam. Nem szeretnék csalódni még benne is. Ezért nem szeretném még olyan közel engedni magamhoz. Mert az sokkal fájdalmasabb lenne ha kiderülne, hogy csak kihasznál. Nehéz lesz, de ha igazán akarja akkor biztos, hogy elnyeri a bizalmam.
Miután már nem beszéltünk jungkookal, főztem apának kaját.  Hogy biztos ne adjak neki okot arra, hogy belém tudjon kötni.  Jut eszembe én még ma nem is ettem. Ezért csináltam magamnak is egy szendvicset.  Miután megettem a szendvicsem, elmentem le fürödni. Ez a fáradt borzalmas nap után végre lepihenhettem.  Remény, ez az egyetlen dolog van még az életemben, ami miatt még mindig itt vagyok. Reménykedem, hogy végre én is boldog leszek. Az én egyetlen reményem jungkook. Lehet, hogy ő majd segít. Lehet, hogy majd megszerzi a bizalmam. Csak! Bárcsak ne lenne ott az, hogy LEHET! Legrosszabb pedig ebben az egészben, hogy kezdek egyre többet érezni iránta érzelmileg. Lehet ez  a szerelem? Vagy csak vonzódás? Vagy tényleg csak csupán  az, hogy hosszú idő után ő az egyetlen ember jelenleg az életemben aki törődik velem? Csak ezen az érzéseken kattogott az agyam. Nagyon bizonytalan vagyok. Sajnos szó szerint belém verték az évek alatt, hogy az emberek mocskosak és, hogy nem bízhatok senkiben sem.