Törött (JIKOOK)

🥀 31. Részn🥀

Beljebb léptem a lakásunkba Jungkookot kikerülve. Ahogy beljebb kerülök azonnal megcsapja szaglószervem a tömény alkohol szag. Ivott. Már meg sem lepődőm ezen. Viszont ez rám nézve nem jó, mivel ilyenkor sokkal durvább szokott lenni velem. Miért nem tudtam megállítani Jungkookot. ? Nem szabadna itt lennie.! Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy milyen is az én apa fia kapcsolatom. Szinte apám észre se vette a még mindig az ajtóban álló fiút.

- Sziaaa....szépségem...- köszöntött apám nehezen forgó nyelvel, elkezdett felém közeledni. Egyre közelebb s közelebb jött mire én automatikusan kezdtem el hátrálni egészen addig míg a hátam a falnak nem ütközött. - Már nagyoooonn,, de nagyooon vártalak..- nyakamra tapadt s erőszakosan kezdte letépni rólam a ruháim.  Próbáltam ellökni magamtól, nem akartam, hogy hozzám érjen, főleg nem úgy, hogy mindezt Jungkook is premier plán látja. Hirtelen valaki nagy erővel el rántja tőlem  az apámat, aki nem lehet más mint Jungkook. A nagy lendületöl az apám a földre kerül mivel már így is ittas állapotban van. Jungkook ráveti magát az apámra, rá ült az ölére s úgy kezdte el püfölni ott ahol csak érte, leginkább az arcát érték az ütések.

- MÉG IS MIFÉLE EGY RÓHADÉK FÉREG MAGA! HOGY A FASZBA KÉPES A SAJÁT FIÁT MOLESZTÁLNI? GUSZTUSTALAN, EGY UTOLSÓ FÉREG, EGY MOCSKOS SEGGFEJ VAGY! - még mindig ordibált s ütötte az apámat. Meglepettségemből feleszmélve próbáltam leszedni Jungkookot az apámról. Nem sikerült hisz sokkal erősebb mint én.

- Jungh..kookh..kérlekh....elég, hagyd abba! Kérlek.! - hangom itt - ott elcsuklott a sírás miatt. Könyörögtem hát ha így tudok rá hatni.  Könyörgésem bevált, mivel mikor meg hallotta hangom megdermedt, megállt minden mozdulatában. Leszállt apámról, még mindig remegett a dühtől. Az apámra néztem s tudom, hogy nem kéne, hogy nem érdemeli meg én mégis tiszta véres arcát látva aggódni kezdtem érte.

- Menj el! Jungkook kérlek most menj el! - néztem a még most is dühben úszó fiúra. Kérésem először megdöbbentette, majd mikor tudatosult benne, hogy mire is kérem újra dühös tekintetét vette fel csak most épp nem az apámra hanem mintha rám lenne dühös amiért elküldtem.

- Te most csak viccelsz ugye? Biztos, hogy nem fogsz itt maradni ezzel a féreggel! - mondani valójával mit sem törődve kezdtem apámhoz menni ki még mindig nyöszörögve félig ájultan fekszik a padlón. Már majd nem oda értem de Jungkook megakadályozott abban, hogy segíthessek neki. Megragadta erősen a felkaróm majd se szó se beszéd  kirángatott az ajtón.

- Jungkook mit csinálsz? Engedj el! Hallod ez fáj! Jungkook! - mintha nem is neki beszéltem volna, meg se hallotta rám se bagózott. Csak egyenesen ráncigált valamerre. Ott hagytam az apámat, azt sem tudom, hogy mi van vele és ha komoly baja van? Tudom, tisztába vagyok vele, hogy nem érdemeli meg, hogy egy kicsit is sajnáljam, vagy egy kis aggodalmat is érezek iránta. De én mégis ezt érzem. Hiába vagyok azzal tisztában, hogy holnap ezért nem kis büntetést, kínzást fogok kapni. Hisz ez is mind miattam történt, ha meg bírom állítani Jungkookot, hogy ne jőjön akkor ez az egész nem történt volna meg. Tuti, hogy az egész sulinak elfogja híresztelni, hogy az apám miket is csinál velem. Még jobban meg fog alázni.. Mikor feleszméltem gondolataimból sikerült szem besülnöm, hogy hova is ráncigált ez a tuskó.! Hozzájuk. Mit keresek én itt? Minek hozott egyáltalán ide? Egészen a szóbájáig ráncigált, majd az ágyára lökött. Elkezdett le s fel  járkálni a szóbájában, dühe még mindig nem csillapodott.

- Mond el mi volt ez? Mond el mi van veled s az apáddal? Érdekelsz, érdekel, hogy mi van veled? Hogy még is mi a fasz volt ez?! - kezdett el követelőzve kérdezősködni. Mi? Most már érdeklem? Hirtelen olyan düh keletkezik bennem, hogy legszívesen szétvernék magam körül mindent. Még is mit képzel ez magáról? Hogy igy kérdőre von engem mikor pont leszarta, hogy mi van velem. Most miért is érdekli.? Nagy hévvel pattantam fel..

- Érdekelne? Érdekel? Ha látnád a sebeim, gondolnád, hogy a legtöbb miattad van? Mit tennél ha azt mondanám, hogy a mai napig nem sikerült meggyűlölnőm téged.? Érdekel, hogy azóta még kevesebbet eszek a hülye be szólogatásaitok miatt? Hogy undorodom magamtól, hogy nem tudom elfogadni magam. ? Érdekel, hogy hány éjszakát zokogtam a párnám ölelve friss vágásokkal?  Nem! Hisz eddig sem érdekelt. Nem tudod miken mentem keresztül az elmúlt évek alatt. TE! - bökőm meg mellkasát felemelve a hangom. Könnyeim záporként folynak végig arcomon.. - Tudod milyen magányosnak lenni..., egyedül lenni,.. minden problémával egyedül szembe nézni..., vagy, hogy nincs egy olyan személy az életedben akihez fordulhatnál..? Tudod milyen? Tudod milyen érzés? Hah? - böktem indulatosan mellkasára..  - Te nem tudod milyen érzés egy senkinek egy kirekesztett embernek lenni. Nem tudod milyen mikor úgy kezelnek mintha leprás lennél. Te nem tudod mi az a kín, amikor a szíved szétszakad a mellkasodban de te csak csendben magad elé bámulva, érzéketlen arccal ülsz és hagyod, mert nincs mit tenned ellene. Te mindig közkedvelt voltál. Mindenki körbe ugrált, mindenki szeretett volna veled barátkozni, a fele suli szerelmes volt beléd.. Mindened meg volt. Érdekel még valami? Talán meséljek az apámról is? Tudni akarod hányszor erőszakolt meg, hányszor vert meg,  kínzott meg? Hányszor.....- nem tudtam tovább folytatni kirohanásom mivel Jungkook nagy tenyerét ajkaimra tapasztotta ezzel elhallgattatva engem.

- Hallgass! Elég! Kérlek...- ezzel egy szóror ölelésbe vont. Úgy szorított magához mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.  Nem bírtam ellökni magamtól, nem tudtam, sőt inkább jobban hozzá préselődttem pólóját szorongatva zokogtam fejem mellkasába nyomva. Hisz ilyenek vagyunk. Nem? Tudjuk, hogy rossz, hogy nem kéne, de mi mégis akarjuk annál jobban akarjuk minél rosszabb minél fájdalmasabb. Hisz tisztában vagyunk mennyi fájdalommal is jár. Néha elgondolkozok azon, hogy miért is élek.!  Hogy miért vagyok még mindig itt, hogy miért is szenvedtetem magam. De mikor ott vagyok, hogy megtegyem valami meggátol abba, hogy megtegyem. Mivel élni akarok csak épp nem így. Azzal az emberel akarok élni akit a világon még magamtól is jobban szeretek. Mert akár, hogy is végződött akár, hogy is vagyunk most mind ezek ellenére nem bántam meg semmit nem bántam meg, hogy megismertem, mert életem legszebb időszaka volt mikor megismertem. Hiszem, hogy van helyem a világban, hogy egyszer boldog leszek s nem a fájdalomtól, a szomorúságtól törölgetem a könnyeim hanem épp ellenkezőleg a boldog könnyeimet fogom törölni. Már várom azt a napot, amikor nem lesz okom sírni.

Úristen!.. tudom, hogy régen volt rész és nagyon sajnálóm igyekszem minél hamarabb hozni a részeket csak mostanában nagyon sokk dolgom volt. 🥺🥺❤❤