Törött (JIKOOK)

🥀 17. Rész 🥀

Jimin pov

Reggel a kibaszot hangos ébresztőm hangjára keltem. Ma semmi kedvem nem volt iskolába menni. Habár az elmúlt pár évben egyszer sem volt kedvem. De ma, ma tényleg nem volt, nem akartam menni. Mivel nem akarok szembesülni a több száz diákkal, akikhez eljutott a rólam készült kép. De legfőképpen jungkook miatt nem akarok menni. Nem állok még készen a találkozásra, ahogy arra sem, hogy most már ő is mindennap bántani fog. De hát mennem kell, mert ha az apám megtudjak, hogy ma nem mentem be suliba akkor tuti kicsinál. Kínkeservesen kikeltem az ágyamból. Szinte alig bírtam felkelni. Elkezdtem öltözködni. Igyekeztem a legjobban takaró, legbővebb pulcsimat felvenni. Hogy mindenem takarásba legyen. Mikor az öltözködéssel megvoltam oda botorkáltam a fürdőszobámba, hogy rendbe tegyem magam. Mert a sok újonnan szerzett seb, ami a testemet borítja eléggé fáj, húzódott, de legjobban a hasam fájt. Ha tegnap Seokjin nem ment meg, akkor most rég halót lennék. Miért nem sikerülhetett? Folyton jungkook szavai víz hangzik a fejembe. – Te nem érdemelsz mást csak fájdalmat! Már én is kezdem elhinni, hogy az embereknek igazuk van. Miért nem hallhatam meg? Hisz mi mást érdemelnék? Barátaim nincsenek. Nem is voltak, nem is lesznek soha. Ki akarna ilyet mint én barátjának? Gondoljunk csak bele........ Senki. Anyám sincs. Amióta elment az életem fenekestül felfordult. Minden megváltozott.....a rossz irányba. Miért hagytál itt anya? És már megint sírtam. Néha azt hiszem, hogy ki fogok száradni a sok sírástól. Bocsáss meg anya. Bocsáss meg nekem, hogy mióta meghaltál nem voltam a sírodnál. De nem tudtam, nem voltam rá képes. Még annyi év után sem tudtam túl tenni magam a halálodon. Elég, elég volt a sírásból. El fogok késni az iskolából. Erőszakosan letöröltem a könnyeim, majd megmostam az arcom hideg vízzel. Hát akkor induljunk a pokolba.

°°°
Egész jól megúsztam. Ma még nem találkoztam Jungkookal. Lehet nem jöttek iskolába. Így a sok lenéző, undorodó pillantásnál nem kaptam többet. Az utolsó órám a saját termembe volt. De mikor megláttam yongit az ajtóban az örömöm azonnal elszállt.

- Te suli után. – tátogta nekem, majd mutató ujját elfordítva elhúzta nyakánál. Majd rám vigyorgott és belépett ő is a terembe. Ebből az egészből senki nem vett észre semmit. Nagyon megijedtem, egész testemben remegtem. Nem akarom, nem akarom, hogy újra bántsanak. Vagy most már ténylegesen kiakarnak csinálni.? Habár az valamilyen szinten jó lenne, tegnap úgyis halott akartam lenni. Ma miért ne akarnék az lenni?

Az utolsó órámról is kicsöngettek. A szívem a torkomba dobogott. Kezdtem izzadni, és a lábaim is remegtek. Valahogy eljutottam a szekrényemig. Bepakoltam a fölösleges könyveket. Nagyon lassú léptekkel haladtam ki az iskolából. De hiába mentem lassan így is, úgy is az várt rám, amit mindennél jobban elakartam kerülni. Bármit megtettem volna azért, hogy ne keljen oda mennem hozzájuk és hogy nyugodtan tudják haza menni. De hát az élet nem kívánság műsor, főleg nem az én életemben. Még se várták, hogy oda menjek hozzájuk, az egyik gyereket ahogy megláttak rögtön ide küldték hozzám, hogy mennyek vele, mert elvisznek egy „különleges” helyre. Habár eszem ágában sem volt megszökni. Annyi eszem azért csak van, hogy rájöjjek, hogy ők sokkal erősebbek és gyorsabbak, mint én. Meg hát túlerőben vannak, mivel ők heten vannak, míg én egymagam.

Elvittek, vagyis elrángattak arra a bizonyos helyre. Összekötötték a kezeim, a számat betömték. Yongi és jungkook csak nevetett rajtam, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok. A többiek csak mosolyogtak. Mikor körülnéztem, hogy mégis hol vagyunk mégjobban elöntött a félelem. Mivel egy olyan helyen vagyunk, ahol az ég világon senki sem fog észrevenni, sem meghalani minket. Kicsit elgondolkodtam, majd már csak arra eszméltem fel, hogy valaki beszél hozzám.

- Nocsak, nocsak. A kicsi jimin. – mondta yongi teli gúnnyal a hangjában. – Remélem tisztában vagy vele, hogy most megkapod tőlünk azt amit megérdemelsz. Oké, tudom. Te nem fogod élvezni, de mi annál inkább. – féltem. Yongi nagyon csúnyán nézett rám. Ha csak szemmel ölni lehetne akkor én már rég halott lennék. Elkezdtem mocorogni, de, semmi haszna nem volt. Mivel aki megkötözte a kezem és a lábaim az nagyon értette a dolgát. Ezt meg kell hagyni.

- Na most megmutatom, hogy milyen érzés volt megcsókolni téged, hozzád érni…borzasztóan undorodtam. – mondta jungkook. Ezek a mondatok nagyon szíven ütöttek. Ha lehet mégjobban összetörte a már eddig is darabokban hevert szívem. Ezek szerint most már ő is csak bántani fog majd.

Először éreztem jobbról, majd balról, egy jó nagy csípős pofont. Majd bevertek egyet az arcomba, majd kettőt, hármat.... Ököllel ütötték a hasam, a bordáimat. Mindig nyüszítettem, egy nagyobb ütés után egy síkitáshoz hasonló hangot hallatam. Forgolódtam, de semmit sem használt. Sőt, inkább még erősebben ütöttek. Elkezdtek rugdosni. Nem tudtam számolni sem, hogy hányszor rúgták belém, mivel egyszerre többen is belém rúgtak. Majd fél kaptak a földről és többször is a falnak vágtak. Levetkőztettek, már semmi nem védett undorodó tekintetüktől. Ruháim szétdobálták. Éreztem, hogy több helyen is folyik a vérem. Már a pánikrohamom szélén álltam, s kezdtem feladni.  Már nincs erőm. Már nem csináltam semmit, nem ellenkeztem, nem ordítottam a fájdalom miatt. Csak hagytam magam. Csak feküdtem a földön és hagytam, hogy azt csináljanak velem, amit csak akarnak, és ők ezt ki is használták. Beletapostak a bordám közé, a hasamba többször is. Majd fejbe ütöttek. Csendben sírdogáltam. Még egyszer belerúgtak a fejembe. De én ekkor már elvesztettem az eszméletem. Le csukódtak a szemeim és mindent ellepett a sötétség.

°°°
Mikor magamhoz tértem, már sötét volt. Lassan nyitottam ki a szemeim. Már elvoltam oldozva, de még mindig meztelenül feküdtem a fűbe. Csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak egy rossz rémálom lett volna, de sajnos a csúf igazság az, hogy ez mind megtörtént, s nem csak álmodtam. Magamra néztem, mindenhol kék, lila foltjaim lettek. Valamelyik sebből még folyt a vér, de valahol már az odaszáradt vér látszódott a bőrömön. Próbálkoztam, de a harmadik próbálkozásra sem sikerült fel állnom. Annyira fáj mindenem, hogy megint elkezdtem sírni. Nem tudom, hogy mit fogjak, vagy mibe kapaszkodjak, hogy fel bírjak tápászkodni. Halkan sírdogáltam. Még arra sem volt erőm, hogy hangosan sírjak. Apám már biztos tiszta ideg, hogy hol vagyok. Négykézláb oda kusztam a ruháimhoz, hogy a nadrágomból kitudjak venni a telefonom. Miután kivettem és felkapcsoltam a telefont, csodálkozva vettem észre, hogy még egyszer sem kereset. Már 11 – óra is elmúlt. Megpróbáltam minél ügyesebben, fájdalommentesen felöltözni. Ami sikerült is több nagyobb sikerrel. Egy nagy fa segítségével sikerült felnyalábolnom magam. Elkezdtem lassan bicegve haza menni. Nagyon sokáig tartott. Többször volt, hogy elestem, összerogytam. Szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem ott az utca közepén akarja feladni, de nem így lett. Mire már az utcánkban voltam addigra már fél egy volt. Először nem tudtam, hogy merre kellene elindulnom, hogy haza találjak ezért egy ideig barangoltam, majd megtaláltam a haza vezető utat. Hál istenek. De, ami otthon fogadott arra egyáltalán nem számítottam.....