Törött (JIKOOK)

🥀 3. Rész 🥀

Jimin prov

Egy fehér szobában ébredtem. Kicsi kölülnézés után rájöttem, hogy az orvosi szobában vagyok. De, hogy kerültem ide? Mikor felültem az ágyon egy tőlem valószínűleg idősebb fiú ült egy széken és telefonozott. Rettentően fáj a fejem. Az idegen fiú felpillantott és gyönyörű szinte már fekete szemeivel talállom szembe magam. Végűl megszólalt.

- Ó, felébredtél? - kérdezte, mély s rekedt hangjától kirázott a hideg.

- Öhm, igen? Te ki vagy? És én, hogy kerülök ide? - támadtam le rögtön kérdésekkel.

- Ó, igen! Jeon Jungkook vagyok, az új osztálytársad. Engem kértek meg hogy hozalak ide, mert a tornán futás közben összeestél. Az orvos megvizsgált, azt mondta, hogy bejöhetek, addig amíg te fel nem ébredsz. - nem értem, miért foglalkozik velem? Miért maradt itt? Fura.

- Értem, köszönöm, már jobban érzem magam úgyhogy én most haza megyek. - jelentettem ki.

- Ma már nem lesz több óránk, úgyhogy elkisérlek. - jelentette ki ő is.

- Nem, nem kell. Már így is sokat segítettél, nem szeretnék a terhedre lenni. - erőskődtem.

- Nem vagy a terhemre! Ragaszkodom hozzá, hogy haza kísérjelek. Majd én viszem a cuccod. - nem tudom lerázni, igaz? Meg amúgy sem szeretnék veszekedni, nincs hozzá kedvem.

- Rendben! Köszönöm. - a haza felé tartó úton alig beszéltünk. Mikkor megérkeztünk a házunkhoz, megálltam. Mikkor jungkook észre vette, hogy nem vagyok mellette, kicsit hátra nézet és látta, hogy megérkeztünk.

- Itt vagyunk. Köszönöm, hogy haza kisértél. - hálálkodtam.

- Ugyan semmiség. - legyintett. Majd közelebb jött és megölelt és adott egy puszit a fülem mögé. A bizsergető érzésbe beleremegtem. Miért ölelt meg? És a puszi, azt miért kaptam? Miért volt rám ilyen hatással? Megannyi kérdés, mikre nem kaptam választ. Mire feleszméltem jungkooknak hült helye volt. A házba lépve az ajtóba apám dühös arca fogadott. Tuti, hogy meglátott, tudtam, hogy ezért kapni fogok. Hogy féltem - e? Nem, rettegtem.

- Szépségem, hát megjöttél.- miközben mondta jött egyre csak közelebb és közelebb.

- Ki volt az a fiú? - kérdezte meglehetősen nyugodt hangon, mitől csak félelmetesebb volt.

- Sen...senki apa. - dadogtam félelmemben.

- Parancsolsz? - vágott tiszta eröből pofon.

- Bocs...bocsánat apuci. - sírtam el magam ma már sokadjára.

- Olyan büntetést kapsz most, amitől örökre megtanulod, hogy hogyan szólíts, és hogy soha senki nem mehet a közeledbe rajtam kívül természetesen. - nyakamnál fogva az ajtónak vágott, majd fójtogatni kezdett mikkor megunta ledobott a földre, és többször is belém rugót. Közben kiabált velem de semit sem értettem. Mikkor már olyan szinten ütött, hogy körülöttem a padlón vér volt, kezdtem egyre tompában hallani a hangokat s érezni az ütés erejét. Az ágyamban ébredtem teljesen meztelenül, kikötözve. Apám közelebb jött eloldozott, se szó se beszéd kiment a szobából és rám zárta az ajtót. Megint megtette. Újra megalázott, bemocskolt. Miért? Istenem miért? Könnycsepeim egyre gyorsabban folytak le az arcomról. Nagy nehezen sikerült közelebb kusznom az éjjeli szekrényemhez így kitudtam venni belőle a szeretett pengém. Megint elkezdtem vagdosni magam, de most nem csak a két karom hanem minden hol ahol csak tudtam. Nem érdekel ha bárki is meglássa, vagy hogy ha az apám meglássa akkor újabb büntetést kapok. Egyszerűen nem érdekelt semmi, csak éreznem kell valamit, valami mást. Már nem sírtam, innkább mondanám, hogy már zokogtam. Mindenem fájt a karom, a lábaim, a hasam, mindenem. Nem bírom, ezt már én nem bírom tovább, meg akkarok halni! Nem tudom, hogy mi tart még mindig vissza attól, hogy meg tegyem. Hisz nincs kiért élnem, nincs senkim. Sőt mindenki a halálom kívánja.