THE TRUTH ABOUT US

04.

A sarokból a másfél méteres kaktuszom bámult vissza rám gúnyolódva és az idő teltével már a képzeletemben a nyelvét kiöltve nevetett a szánalmasságomon azon, hogy mennyire be vagyok burkolózva. Mintha egyenesen a szemembe nézve ismételgette volna ugyanazt a mondatot már egy teljes órája:

Padlóra kerültél, mert kidobott a legjobb barátod. Gyenge! Majdnem elütött egy félőrült és még mindig megvisel, pedig ez mindenkivel megesik. Gyenge, Gyenge!

Annyira felhergelt a saját tudatom, ahogy gúnyt űzött belőlem és egyszeriben magam ellen beszéltem. Nem akartam ezeket a gondolatokat a fejemben, de megszüntetni sem tudtam őket. Csak hallgattam, mert nem tehettem mást. Könnyek szöktek a szemembe és a párnámba fúrva a fejemet kezdtem el halkan sírdogálni. Szívem szerint a puha anyagba ordítottam volna egy akkorát, hogy a hangszálaim is elszakadnak, de nem akartam magyarázkodni apámnak, mert végül mégsem mondtam el neki azóta sem.

,,- Mit csinálsz akkor, ha szar kedved van? - könyököltem fel az asztalra és megtámasztva az államat érdeklődve fürkésztem a kék szemű fiút, aki a Candy Crush már kilencvennyolcadik szintjén borzolta az idegeit. A kérdésemre azonban felkapta a fejét, majd elsötétítve a képernyőt, fejjel lefelé lerakta és úgy tűnt, mint aki épp nagyon elmélkedik a válaszon.

- Becsapós kérdés? - szakadt ki a gondolkodásból viccesre véve a hangulatot, de csak lazán meglöktem a vállammal azt üzenve, hogy vegye komolyabban. - Amúgy felhívlak téged vagy ha nem vagy elérhető, akkor kimozdulok. Senkinek nem lesz jobb attól, ha csokit zabálva összetaknyolja az ágyneműjét, miközben hatodjára újranézi az Eufóriát. A friss levegő jót tesz az agynak és ilyenkor amúgy is jobb elszakadni a közösségi médiától is. Miért? Neked szar kedved van?

- Csak érdekelt. - legyintettem egyet amolyan mindegy módon, mire ő egyet bólintva visszatért a telefonjához."

Elmegyek sétálni!

Legalább megveszem a bort a holnapi bulira, ha már másnak nem használ majd a kimozdulás.

Letöröltem a könnyeimet és megigazítottam magamon a vastag pulcsimat, ami időközben felcsúszott az ágyban forgolódástól. Magamra húztam a kedvenc zöld dzsekimet és a zebramintás conversemet, ezek nélkül nem is lennék igazán én. Kócos tincseimmel nem is foglalkoztam annyira, hiszen a sötétben nem lát meg úgysem senki és különben is csupán a kisboltba megyek le borért. Nem nagy cucc.

- Apu! Elmentem, mindjárt jövök. - kiáltottam el magamat, ahogy a lépcsőn igyekeztem lefelé, közben pedig összeszámoltam a pénztárcámban lévő pénzt, hogy elég lesz-e.

- Hova is? - tolta le a szemüvegét az orrán, amint felkapta a fejét a papírjaiból és rám szegezte sötétbarna, karikás szemeit.

- Csak a kisboltba. - álltam meg a lépcső alján a korlátba csimpaszkodva. Miután elengedett egy ,,Vigyázz magadra!" mondattal intettem neki egyet és pillanatok alatt kiértem a házból.

Hátamat a falnak vetve mélyet lélegeztem és valóban a friss levegő jótékony hatását éreztem meg hamarosan. Pár másodpercre lehunyva a szemeimet élveztem, ahogy a hűs szellő megborzolja a hajamat és továbbhalad. Néhány bizonytalan lépést követően magabiztosan kanyarodtam le a főutcáról egy alig kivilágított mellékutcára, ami esténként ijesztőnek tűnt, viszont nem volt itt mitől félni. A sötétség széles fátyolként ölelte körül Springfield városát, apró csillagokat szétszórva az égen. A Hold bolyhos felhők mögött megbújva rejtőzködött, viszont még így is világított erős fényével a pislákoló utcai lámpákkal szembeállítva, amik fikarcnyit se értek azzal az egy négyzetméterrel, amit sárga fénnyel töltöttek be. Olyan csend volt, se autók nem közlekedtek, se kutyák nem ugattak és még a gyalogosok is felszívódtak az utakról. Csak én voltam.