THE TRUTH ABOUT US

17.

Sokáig ott ültünk még a félhomályban a pohárral a kezükben  csendben. Megint nem tudtunk mit mondani. Végtére is miről beszélgettünk volna, idegenek voltunk egymás számára. Semmit nem tudtam róla pár infón kívül, amiről bárki más tudhatott. Charles Waylett, ex-katona, illegális autóversenyző és volt egy angyali húga. Kíváncsi voltam mi lakozik a legmélyén, már a felszínt kapargatva felkeltette az érdeklődésem. Egy szexi félisten, sötét múlttal a háta mögött. A katonaság dementorként szívja ki az emberből a jót és az életenergiát, főleg, hogy a férfi a különleges erőknél szolgált. Ahhoz jó eredmények kellettek és ha egy éven belül kapta volna meg a törzsfőnöki kinevezést, akkor még annál is jobb eredményeket kellett felmutasson. El sem tudtam képzelni miket élhetett ott át. Apámnak volt egy kedves barátja a város központjában, akinek a fia kint volt külföldön háborúzni és olyan traumaként érte, hogy amikor hazaért, mintha kicserélték volna. A fiú nem szólalt meg, soha nem mondott semmit és egész nap a szobájában ücsörgött az ágy szélén. A jó Isten se tudja mik történhettek vele. Tudtam, hogy Charles is ezért ennyire szűkszavú és zsémbes, aki nem vitte túlzásba az érzelmei kifejezését. A rajtam lévő Charles pólójának mellkasára esett le a pillantásom és ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a katonai emblémán. Miért akarna bárki is katona lenni. Várjunk csak, azt mondta korábban, hogy kilenc évet húzott le ott. Charles huszonhat éves, ezek szerint.. már tizenhét évesen bevonult. Lehetett olyat egyáltalán és ha igen fogalmam sincs, hogy tudni akartam-e hogyan. Ez az egész, ölte ki belőle a lelket is. Ezt tette vele, a szívét eltaposták és egy vastag követ raktak a helyére. Ennél nincs is szomorúbb.

- Elég depresszív korszakodat éled. - mondta előre nézve a semmibe. Nem is tudom mit nézett akkor. A függönyöket, az ablakot vagy a polcokat? Talán egyiket sem. Talán mindegyiket egyszerre.

Akkor vettem észre, hogy könnycseppek folytak le az államon és én is ugyanúgy magam elé meredtem, mint ő. Kiirtották a lelkét. Folyamatosan csak ez a mondat ismétlődött bennem, ahogy a Charles képe rémlik fel előttem katonai egyenruhában a harcmezőn.

- Miért lettél katona? - kérdeztem erőtlenül és letettem az üvegasztalra magam elé az eddig kezemben szorongatott üres poharat. Tényleg érdekelt a válasz és meglehet súlyos kérdést tettem fel, de már nem tudtam visszaszívni. Kimondtam.

És nem is válaszolt rá. Mármint tényleg nem. Hatásszünetet sem tartott, egyszerűen lehunyta a szemeit és egy percig pihentette őket, aztán szó nélkül felállt. Lekapcsolta a villanyt, majd már csupán a hálószobájának ajtaját hallottam nyílni és záródni. Megértettem a célzást, a kíváncsiságom mégis egyre jobban fúrta az oldalamat. Legszívesebben utána mentem volna vagy ha tehettem volna belefúrtam volna magamat a gondolataiba, emlékeibe. Vajon mit láttam volna? Szenvedést, halott embereket, sötétséget? Mindig is olyan érzésem volt Charlesszal kapcsolatban, mintha lenéznék a sötét mélységbe a sziklák tetejéről és sosem tudtam, hogy milyen mélyre bámulok le vagy hogy mi várna az alján. Talán egy kifeszített háló, ami kellemesen ringatna magában vagy borotvaéles kések, amik pillanatok alatt felnyársalnának. Fogalmam sem volt, hogy kezeljek egy ilyen veszélyes embert mint őt, mivel ő veszélyes volt, hisz nem ismertem. De nem féltem tőle. Valami idegen oknál fogva tudtam, hogy soha nem ütne meg.

Egész éjjel forgolódtam, ugyanolyan rémálmok gyötörtek, mint korábban.

- Miss Bishop, gyors leszek és egyszerű, hisz sok fiatallal van még ma időpontom. - fonta keresztbe a kezeit maga előtt a Harvard egyik embere, aki az újoncokkal és a felvételizőkkel foglalkozik. Az igazgatónak erre nem lenne ideje, ő neki más egyéb, jobb dolga is akadt. Mr. Cox, egy negyvenes férfi ült velem szemben a sötétbarna színekben tomboló irodájában. Előtte pedig egy vékony akta pihent a nevemmel a kezdőlapján. - Maga nem alkalmas a Harvardra. A minimál szintet sem sikerült megütnie, hogy pusztán szánalomból várólistára tehessük. Nézze meg jól! Ez ön szerint valamit ér ide?