THE TRUTH ABOUT US

23.

Megegyeztünk, hogy megpróbálunk barátok lenni. Ismerkedni, de...

Charles nem hajlandó a múltjáról egy szemernyit se beszélni, semmit sem mutatni róla és még utalni sem rá. Nem kellett kimondania ezeket, hogy tudjam, elég volt az, hogy szó szoros értelmében úgy tett, mint aki nem hallotta a kérdést vagy témát váltott. Feszült lett, amikor egy-egy múltbéli eseményre rákérdeztem és akkor is, amikor szóba hoztam a családját. Fogalmam sincs miért nem akart egy szót sem ejteni róluk vagy bármi másról a múltjából és ez megőrjített. Mi történhetett vele, ami ennyire ilyen rideggé tette őt, hogy képtelen még ennyi év után is beszélni róla. Annyit leszűrhettem, hogy az élete nem egy tündérmese és ez biztosan a gyerekkorából gyökerezhetett ki. Tizenhét évesen katonaságba vonulni maximum a szülei engedélyével tehette volna azt meg, ebből következtetve pedig vagy ő volt a rossz fiú vagy pedig a szülők voltak azok. Minden rossz gyerek mögött áll egy rossz nevelés is, ezt mindig így gondoltam. Senki nem születik rossznak. De valamiért nem tudtam belegondolni sem, hogyha a szülei ilyen helyre és ilyen fiatalon egy ennyire szörnyű helyre küldték, akkor vajon miket tehették még Charlesszal.

Mindegy is, ez csupán egy teória, lehet túlgondoltam az egészet és a háttérben valami teljesen más állt.

- Tudod szeretnék egy roppant hasznos beruházást javasolni a jövőben. Cseréld le ezt a kanapét a nappaliban, mert iszonyat kényelmetlen benne aludnom. - nyitottam szólásra a számat kora reggel, amint az álmos Charles kibattyogott a szobájából valami harapnivalóért a konyhába.

- Ez azt jelenti, hogy többször is nálam fogsz csövelni? - kérdezett vissza rekedt hangján. Már megint ezt csinálja, olyan érzelemmentes.

Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak. Van erre egyáltalán helyes válasz? És aztán bevillant a tegnap...

- Úgy érzem pótolnom kell az elmúlt hosszú idők alatt kialakult miattam érzett hiányérzetedet. - kicsit talán erős válasz volt, mert a tegnap becsiccsentett Charles szavait használtam fel ellene. Belül vigyorogtam és nyeregben éreztem magamat.

- Hmm.. - ennyi volt a válasza és a pultra támasztva a jobb tenyerét teljes testtel felém fordult, majd meghúzta a tejes üveget. Körülbelül öt méterre állt tőlem, míg én a kanapén ültem és a fejemet a karfára téve figyeltem őt. - Szeretnél még egy ölelést?

Mikor azt hittem csak ennyi volt és aztán benyögte ezt a négy szót köpni nyelni nem tudtam. Nyilván, hogy is gondolhattam, hogyha én cukkolhatom őt, akkor miért ne tehetné ezt meg ő ugyanúgy. Égett az arcom, de még így is álltam a pimasz tekintetét. Ha harc, hát legyen harc.

- Gyere a mamához, kedves. - gügyögtem és kitártam mindkét karomat. Charles abban a pillanatban félrenyelte a tejet és köhögni kezdett, a szemei először nagyra tágultak majd utána összeszűkültek. Levágta a tejes üveget a fehér pultra és elindult felém. Vette a kihívást, ami meglepett. Ez még mindig nem arra a Charles Waylettre vallott volna, akit korábban ismertem. Egyet pislogtam és máris a fölöttem magasodó alak árnyéka vetült rám. Ő túl magas volt, hogy állva megöleljen én pedig túl alacsonyan voltam, hogy elérjem őt a kanapéról. Fel sem fogtam mi történt, csak amikor besüppedt alattam a bútor párnája és rám nehezedve körém fonta a karjait.

Rajtam fekszik!!! - sikította az agyam.

Igaz volt köztünk egy vékony pléd is, de az arcomat elborító vörösséget nem a szobában lévő hőmérsékletemelkedés okozta. Kis fáziskéséssel, mégis Charles tincseibe vezettem az ujjaimat és a másik kezemet a hátára simítottam. A fejét a mellkasomon pihentette és a tarkóján apró pihék álltak fel, amint hozzáértem. Pár perc után tompult az idegességem és az apró göndör fürtöket simogattam. Nagyon puhák voltak, egyenesen mintha szétfolytak volna az ujjaim között. Közelebb akartam húzni őt magamhoz, de már így is rajtam feküdt és képtelenség lett volna még jobban közelebb tudni.
Charles légzése egyenletes volt és a karjai is meglazultak körülöttem, szóval elaludt rajtam a kis szemét.