THE TRUTH ABOUT US

21.

*MÁSFÉL HÓNAP MÚLVA*

Sokat hiányoztam az elmúlt időszakban, de lassan és biztosan vissza tudtam zökkenni a rendes kerékvágásba. Minden harmadik napon a suli után pszichológushoz jártam és hogy megkönnyítsem az olasszal való stresszt, egy külön tanárt is felfogadtunk. Imelda el volt ájulva, amikor a második világháború utóhatásairól beszélgettem vele az órán. Bár így is kötözködött és csipkelődött, de azért az órai munka ötös ott virított a naplóban, mire hazaestem Mr. Heedtől. Nos igen, Mr. Heed a pszichológusom, aki végtelen türelmességével és kedvességével dolgozik velem együtt saját magamon, hogy feldolgozzam a gyászt anyám halála miatt. Rengeteget alakultam és a gimibe is visszajöhettem már. Apámmal is nem kevés alkalommal beszélgettünk anyáról, nehéz volt és mégis egyben könnyű. Sírtunk is és nevettünk. Egy hete már a nyugtatókat sem kell szednem, csak elalvás előtt veszek be egy szemet és a rémálmaim is megritkultak az utóbbi időben. De az elején..

Több kapszulát is le kellett erőszakolnom magamba. A kórházból többször is más és más szökési kísérletekkel próbáltam kijutni. Törtem, zúztam, sőt egy ápolót meg is haraptam. Elájultam, többször is, mert a nyomás felülkerekedett rajtam és felrobbantam, ekkor még több nyugtatót írtak fel. Szinte egész nap csak aludtam és ki voltam ütve. Két hét után pedig hazaküldtek, majd apám fevette a kapcsolatot egy profi, neves pszichológussal. Mr. Heed a legtöbbet hozta ki azokból az egy órás találkákból és tippekkel látott el, hogyha éppen nem érném el és bajom lenne. A remegésem még sajnos nem maradt abba, nem egyszer arra eszmélek fel, hogy kifolyik a kanalamból a leves vagy a cserép mellé öntöm a vizet. Ezen még dolgozok. A jegyeim sem a legfényesebbek önmagamhoz mérve, viszont javítókkal és pótdogákkal egyre jobbnak látszik az átlagom. Nem tettem túl magam másfél hónap után a történteken és még nem dolgoztam fel sem, úgy hiszem, hogy egy ilyet élő ember nem tudna teljesen feldolgozni. Egy ilyen szörnyűséget örökké csak cipelni tud az ember a vállán, csupán megtanulja, hogyan ne kapjon idegösszeroppanást minden második percben, ha eszébe jut. Én még nem tartok itt. Valahányszor újra lejátszódott a fejemben elhánytam magam, de legalább már nem ájultam el és dühkezelési gondjaim is lecsillapodtak minimálisra. Liam pedig többször is meglátogatott meg még páran az osztályból, akikre sosem számítottam, hogy valaha is érdekelném őket. Folyamatosan kaptam az anyagokat és házikat, néha befotózott dolgozatokat is. Annyit mondhatok csupán, hogy ahogyan indultam, ahhoz képest összeszedettebb lettem.

- Liamék visznek ma suliba. Úgyhogy még van ideje szusszanni picit, polgármester úr. - ültem le apa mellé egy gőzölgő kávét szorongatva. Nos igen, időközben a választás is megtörtént és apám nyerte meg. Talán ha nem lett volna velem ez az egész, akkor rendesen tudtam volna reagálni rá és talán még egy partit is rendeztem volna a számára. Ez a hajó már elúszott.

- Egy polgármesternek nincs ideje szusszanni, nemsokára indulnom kell nekem is. Mikorra kaptál időpontot Heedtől? - sóhajtotta fáradtan, mégis csillogtak a szemei. Szerette ezt csinálni. És már hozzá is látott a munkához. Fákat telepített be a város nagy részébe és hamarosan nyilvánossá válnak az Ashberg park tervezetének részletei is. Az Ashberg park, anyám emlékét szolgálja majd, hiszen ő is imádta a növényeket és virágokat. Úgy tűnik ezt tudatalatt vettem át tőle anno és nem emlékeztem miért és hogyan szerettem ennyire telipakolni a szobámat zöldlevelűek tucatjával.

- Ömm, holnaaaaap.. utánra. - néztem meg gyorsan a naptárat a telefonomba és február tizenharmadikára volt beírva a következő időpontom.

- Rendben. Úgy látom meg is érkez.. - mondta apa, az ablakon kinézve, de ekkor éles dudaszó vágott a mondandójába és csak a szemét forgatta rajta. Kiitta az utolsó kortyot és lapozott az újságjában. Tipikus amerikai férfi reggele.