THE TRUTH ABOUT US

19.

Felnézett rám a nagy barna szemeivel, miután hátratántorodva a pirosló arcához kapott.

A szemembe nézett. Olyan mélyre hatóan, hogy azt hittem a csontjaim belsejét is átvizsgálja, majd kielemzi azok minőségét.

- Már kértelek korábban, vedd ki a kontaktlencsét! - utasítottam remegő hangon.

Morogva elfordult és kevesebb, mint egy perc matatás és csend után ismét teljes testtel szemben állt velem. Az arcának a bal fele vérvörös volt, nem takarta. Biztos égett a bőr a pofáján, de nekem is, amikor megláttam a hatalmas pupilláit a különböző színű szemeiben.

Bedrogozták.

Nem vallana rá, hogy saját magától vette volna be és különben is az ő kocsijával jöttünk és vezet. Nem ihatott, tehát nem alkoholba keverték. Fogalmam sincs mit adtak neki. Talán valami libidófokozót, hogy ennyire akart tőlem valamit? Azt se tudom, mit kellene ilyenkor tennem. Vigyem kórházba? Igen, œk biztosan jobban tudják majd és segítenek rajta. Legalábbis ez az egyetlen fűszálnyi reményem. Ki kell őt innen vinnem. A mentőt nem hívhatom ide, tönkretenném vele apa estéjét.

- Charles. Mit ittál? Ki adta neked? - faggattam óvatosan, de amikor közelebb léptem, akkor a bal lába megbicsaklott és csak hajszálon múlt, hogy hátra essen. Úristen. Valószínűleg nemrég adhatták neki és nem azonnal hat a szer.

- Vizet.. kértem. Egy nő. Nem tudom már ki adta. - motyogta a bajsza alatt.

Hívtam egy taxit és az Istennek hála a kijáratig, feltűnés nélkül, el tudtam vinni az urat. Apát megcsörgettem és szóltam neki, hogy jöjjön oda hozzánk. Sietve odakocogott és értetlen pillantásokkal méregette a fehér csempepadlót mustráló fèrfit mellettem.

- Valaki bedrogozta. Ne igyál semmit. Hívtam taxit, beviszem a kórházba, az a biztos. Egyáltalán, hogy történhetett egy ilyen helyen és eseményen ilyesmi?

- Ott sem tudnak sok mindent tenni érte. Vidd haza, pihenjen le. Meg kell várni, amíg kimegy a szervezetéből. Legyen nála víz és ha kell akkor lavór kihányni. Miattam pedig ne aggódj, Prücsök, menj! - tárta ki előttünk az ajtót és mint valami filmben, pont akkor gurult elénk a rendelt taxi is.

Charlest egy nem túl nőies és nem túl finom mozdulattal a hátsó ülés végére penderítettem valahogy és sietve én is mellé huppantam, miután behúztam magam mellett az ajtót.

- Jó estét! Rosewald út 1437, legyen szíves. - a sofőr is visszaköszönt és se szó, se beszéd többet, elindult. Úgy tettem, ahogy apám mondta. A mellettem ülő férfi már félig álomba merülve dőlt neki az ablaknak és a szembe jövő autókat bámulta. Vagy talán csak nyitott szemmel aludt? Szerencsére sikerült az ellenkezőjéről megbizonyosodnom, amikor egy teherautó elszáguldását követte a szemével. Legalább ennyivel könnyebb lesz, ha éber tud maradni a házáig, akkor még be is tudom őt segíteni oda. Viszont, ha elaludna, akkor gőzöm sincs, hogy cipelném be, tekintve, hogy magasabb és izmosabb nálam.. sokkal.

Ó Charles, ki tette veled ezt vajon?

- Nyolc dollárt kérnék, hölgyem. - ütötte meg a fülemet a taxisofőr gyengéd hangja és abban a pillanatban óvatosan le is lasdított a már jól ismert épület előtt. A Waylett-ház. Gyorsan előhalásztam a telefonom tokjából egy tizest és a fickó kérő tenyerébe nyomva kipattantam az autóból.

- Köszönjük, a többi a magáé. - válaszoltam illedelmesen és magammal húztam az álomszuszékot is, ki az autóból.

Deja vu érzés kavargott bennem, amikor az ajtó előtt toporogva, tartottam fél vállal az elgyengülő idősebbik Waylett-et. Korábban ugyanígy itt álltam, de akkor Paigedzsel a karomban. Azt hiszem reggel panaszt teszek a fizetés emelésre, ha már bébicsőszködök. Főzök meg vigyázok rájuk, elmosogatok. Igen, határozottan elkérem majd a panaszkönyvet, rögtön azután, hogy helyre rezzent az úr agya. Lassan már annyiszor jártam ebben a házban, hogy vakon el tudnék menni a bejárattól a konyháig meg a nappaliba és vissza. Fent még sosem jártam és Charles szobájában is csupán egyszeri alkalommal.