THE TRUTH ABOUT US

14.

- Che tempo fa? - járkált kimérten az olasz tanárom és szigorú tekintetét rám vezetve kérdőn megemelte vékony szemöldökét. Pusztán a pillantásától is libabőrös lettem. Nagyon rég beszéltem utoljára ezt a nyelvet és akkor is csupán egy hónapig kezdtem el tanulni teljesen az alapoktól, így az összes egyszerű kérdés szinte idegenként hatott. Ostromoltam az agyamat, hogy visszaemlékezzek és legalább egy parányi értelmes válasszal előrukkolhassak, viszont Imelda Bianchinak sosem lehet megfelelni. A tökéletesben is talál hibát.

- Si è fatto giorno. - feleltem komótosan, viszont a hangom teli volt kétellyel és bizonytalansággal, ami megállásra késztette a tanárnőt és megfeszítve az állkapcsát keskeny vonallá passzírozta össze vörös ajkait. Viszont még mi előtt megszólalt volna gyorsan hozzátettem még azt, amit csak tudtam. - Piove. C'è vento.

- Non mi sei mai piaciuto. Bailee, riprenditi! - hajolt közel, hogy rajtunk kívül senki se hallhassa a nem túl szép megjegyzését és az utolsó mondatot már felegyenesedve ordította az arcomba. Lehunyva a szemeimet egy pillanatra igyekeztem összeszedni magamat, ahogyan kérte, majd a tanárnő megfordulva egy másik tanulót vett célba megszorongatni. Ez a nő minden egyes tanórán gyomorgörcsöt és pánikbeteg tüneteket produkál ki a diákokból, hogy a saját maga fölényét fitogtassa és porba tiporja a maradék önbecsülését is az embereknek. Soha nem hallotta még senki az olasz anyanyelvén kívül másik idegen nyelven megszólalni őt, így a tantárgya sem volt túl népszerű az itt tanulók körében. Imelda az első osztályosokhoz rakott be, amikor megbeszéltem az igazgatóval, hogy ismételten szeretném felvenni az olaszt és újra nekifutni a megtanulásának. Ez volt egy hete. Bár a 'főnök' nem rajongott érte, hiszen egyszer már leadtam az olaszt és nem táncolhattam csak úgy vissza, ezért cserébe erőteljesen ajánlotta, hogy ha már átenged Imeldahoz, akkor év végén tegyek le legalább egy B1-es vizsgát. Hah, mintha az annyira könnyű lenne, mikor még egy időjárással kapcsolatos kérdést is alig-alig sikerült megválaszolnom. Ráadásul a tanárnő ezer százalék, hogy nem engedne át a vizsgán, mivel korábban leadtam a tantárgyát és az előbb is világosan kijelentette, hogy sosem kedvelt engem. Sok dolgom lesz az biztos és a dráma az életemben ezek mellett már teljesen ellaposodhat, hiszen nincs más amire koncentrálnom kellene már. Ahogy apámnak is megígértem, én leszek a legjobb és sosem fogom feladni, bármennyire is akar rám szakadni akár az ég.

Imelda Bianchi ,,A presto!" kifejezéssel és egy laza legyintéssel elengedve minket támaszkodott meg fél kézzel a tanári asztal szélében. Még mindig a fülemben csengtek a szavai és a szemem előtt láttam az övéit, ahogy haragos szikrákat szórnak. Lesújtva és nulla energiaszinttel cammogtam kifelé az első szint, legelső terméből a többiektől kiválva, mert míg nekem a másodikon következett magyarom, addig a kilencedikesek a kémia labor felé vették az irányt. Hihetetlen, hogy én vagyok az egyedüli felsőbb éves az elsősök között. Az már viszont egy teljesen másik tészta, hogy Imelda nem ismeri a kicsengő jelentését és nem csupán egy egész osztály, hanem én is késtem a következő órámról. Fellépcsőzve a harmadik ajtóig vonszoltam magamat és minden erőmet bevetve nyomtam le a kilincset.

- Értem én, hogy az első órája lyukas, de a többiek is be tudtak fáradni időben. - sóhajtott gondterhelten Ms. Simons, amikor rám vezette jég kék tekintetét.

- A többiekkel ellentétben viszont nekem nem volt lyukas órám. - morogtam az orrom alatt köszönés nélkül. Így is eléggé frusztrált voltam, nem hiányzott még az is, hogy ezen az órán is piszkáljanak.

- Kivel? - lépett el a táblától és leengedve a kezét maga mellé a krétát az asztalra csúsztatta.

- Imelda Bianchival. - pillantottam rá jelentőségteljesen, mire a tanárnő biccentve egyet válaszképpen a helyemre intett és tovább folytatta az elemzést. Amíg a helyemre battyogtam kaptam pár sajnálkozó nézést az osztálytársaimtól, amit még csupán elrejteni sem igyekeztek. Igen, itt az egész gimnázium ismeri a Bianchit körülövező legendákat, még akkor is, ha nem is tanított innen mindenkit. Merem feltételezni még a tanári kar is retteg tőle. Meg kell mondjam, ezt a nőt tényleg nem fogja senki elfelejteni.