THE TRUTH ABOUT US

13.

Beérkező hívás: Liam Bronson

Ez meg mi a francot akarhat vajon, hiszen ő is itt van.

- Mi ennyire sürgős, Liam? - nyomtam rá a zöld, kis felvevő gombra a képernyőn és köszönés nélkül szóltam a készülékbe. Charles figyelmen kívül hagyva a ,,zavaró tényezőt" elfoglalta a helyét az autóval a kihívó bal oldala mellett egy vonalban megállva.

- Hol vagy tubicám? Verseny lesz. - ordított bele a telefonba, amivel egy halk kuncogást csikart ki belőlem. Magam előtt láttam a képet, ahogy a nyakát tekergetve keresett éppen egy pink hajú fejet és az egyre csak gyűlő, tolongó tömegben összepréselődik. A szerencsétlenje.

- Látod azt a fehér sportkocsit elől? - kérdeztem vissza játékosan, mire egy persze felkiáltással reagált azonnal és továbbra is a hollétemről kezdett faggatni, mire félbeszakítottam. - Na abban az autóban vagyok én is. Pá!

Éééés kinyomtam abban a minutumban meg sem várva a választ rá. Őszintén kicsit jól is esett visszaadni, mert korábban hiába kérleltem, hogy vigyen haza, csupán elhesegetett maga mellől. Elsötétítve a telefonomat lenémítottam zsebre vágtam, hogy ne zavarjon az elkövetkezendő még nem tudom mennyi időben.

Egy modell alkatú lány tipegett a két kocsi elé és a derekáról lecsavarva egy kendőt emelt mindkét kezével a magasba, mire mindkettő szörnyetegnek gázfröccsöt adott a sofőrje. Először középállásba, majd amikor teljesen leengedte a vékony karjait az ismeretlen szépség, elindultunk. Charles nyugodtan és szinte rutinosan kezelte az autót és ez a fajta gyorsulás olyan idegennek hatott számomra, hogy azt sem tudtam pontosan mit éreztem akkor.

Childish Gambinotól sistergett halkan a Redbone című dal, kicsit sem egy gyorsulásos versenyhez illett, de ezt dobta a gép. Talán az amerikai filmekben hallhattam már ezt a zenét, amikor egy házibuliban füves cigit tekernek hajnali egykor a fiatalok.

Charles egy másik sebességi fokozatba váltva gyorsított, míg mellőlünk a másik sportautó sem szakadt le. A szívem olyan gyorsan dobogott és éreztem ahogy a vér pumpálódott, miközben az ujjaim izzadtan martak az ülés szélébe. A fejem mintha kiürült volna és csupán egy idegen érzés maradt a lelkemben, ami lagymatagan terjedt szét a testemben megbizsergetve minden porcikámat. Féltem, imádtam és mohón egyre többet akartam az egészből. Jobbra eltekintve egy orral vezetett a másik kocsi, viszont a táj mögötte csak egy sötét, elmosódott színkeveréknek látszott. A motor hangja csak úgy morgott és teljesen benyomva a gázpedált ismételten egymás mellé került a két jármű milliméteres pontossággal.

Gyerünk Charles, körözd le! - szuggeráltam Klaust, aki egy kaján vigyorral az arcán rám kacsintott. Mekkora egy nagyképű paraszt, hah, csak mint Charles.

Egy pillanat alatt kitörlődött az agyamból az utolsó gondolat is, amint egy meleg tenyér markolt határozottan a bal combomra. A férfi zavartalanul vezetett továbbra is, mintha semmi nem történt volna. Nekem pedig még a lehetségesnél és gyorsabban kezdett verni a szívem. Nem akartam hagyni, hogy elöntse az elmémet a vágy, főleg nem ő iránta. Úristen, már most is mikre gondolok!? Tulajdonképpen alig pár másodperc leforgása alatt ahogy felnéztem a lábamról, máris a célhoz érkeztünk és egy egész autónyi hosszal leverve ráadásul az ellenfelet. Mikor kerültünk mi ennyire előre?

Óvatosan lassított, majd végül a fékre taposva megállt az ujjongó emberek előtt. Nem szállt ki azonnal, én pedig mozdulni sem mertem, amíg a méretes mancsával belémmart. A fűtést csavarta fel közben vagy csak most lett hirtelen ennyire meleg?

- Hallgass rám, ha azt mondom, hogy kifelé. - hajolt váratlanul közel a fülemhez és az ujjai már a combom belső oldalán perzselgették a bőrömet. Levegőért kaptam és tetőtől talpig végig rázott a hideg, amikor a meleg levegőjét éreztem a nyakamnál. Teljesen lefagytam. Nem mertem rápillantani, mégis a testemet mintha nem én irányítottam volna és a sötét szemeibe néztem, amik túlontúl is közel voltak hozzám.