THE TRUTH ABOUT US

18.

- Mehetünk? - kérdezte megköszörülve a torkát és az előbbi kacér mosoly azonnal kámforrá lett.

- Tessék. - nyomtam a kezébe a frissen mosott, száraz és már összehajtogatott pólóját. - És köszönöm.

Egy éjfekete HUGO öltöny feszült a felsőtestén, amit összsgombolt és csak a nyakánál látszott ki az alatta lévő hófehér ing. Az ing felső gombjaival nem bajlódott és láttatni vélt a nyakából és egy kis részletet a mellkasából, pusztán lezser eleganciából. Az öltöny így is méregdrága lehetett. Nehezen gyűrődő, kemény anyagnak látszott, melynek a bal mellén egy mellkasi zseb virított. Valahogy sosem tudtam volna őt beleképzelni egy ennyire elegáns megjelenésbe, szerintem ő is ugyanezt gondolhatta rólam éppen. Így még inkább tekintélyt parancsoló, karizmatikus, kegyelmet nem ismerő személynek tűnt, egyenesen érinthetetlennek, mint egy csilliárdokkal rendelkező, világi híresség. Hoszú lábait szövet, élére vasalt öltönynadrágba bújtatta, mely az izmos combjain kissé megfeszült. És egy fényes, bőr cipőben végződött. Talán kézzel készíthették.

Iszonyatosan szexi volt.

- Még valami. - tettem hozzá halkan. Annyira el voltam ámulva az előttem álló férfi láttán, hogy abban sem voltam biztos, hogy kimondtam-e a szavakat a számon hangosan. - Vedd ki a kontaktlencsét!

- Nem. Gyere! - jelentette ki határozottan, ellenvetést nem tűrve. Nem firtattam tovább. Látni akartam újra az igazi szemeit, tökéletes lett volna őt így látni.

Jézusom, miket gondolok magamban.

Megemberelve magamat elléptem mellette és miután bezártam a bejárati ajtót, a már ismert sportautóhoz gyalogoltam. Ott állt a kapu előtt közvetlenül az út szélére lefordulva. Kifogástalan állapotban és egy folt piszok nélkül, mint mindig. Kíváncsi lettem volna, hogy mindennap lemosatja-e vagy ő maga kezeskedik érte, mert túlságosan félti. Nos bármennyire is féltheti, ha a motort nem kíméli. Nem vezetett gyorsan, tartotta a maximális sebességhatárt ezúttal.

Este hét volt. Téli időszak miatt hamar sötétedett és már a városban is felkapcsolták a közúti világítást. Az utcák zsongtak a karácsonyi láztól. Furcsának találtam, de hangulatosnak. Szerettem a kis standokat a járdára felállva, ahol kis pénzért kaphatott az ember forró csokit és édes süteményeket. A boltokban, bevásárlás közben, szóló karácsonyról éneklő dallamokat.

- Fáradtnak tűnsz. - állapította meg óvatosan. Beszélgetni akar? Velem? Nem nézett rám, az előtte húzódó hosszú főúton tartotta a szemeit rezzenéstelenül.

- Tizenkét órát aludtam otthon. A túl sok alvás sem tesz jót. - vallottam be őszintén és karba tettem a kezeimet, miközben kibámultam magam mellett az ablakon.

Egy gurulós fogas állt a sarkon, amin hajléktalanoknak a szegényebb réteg számára voltak felakasztva meleg ruhák, kabátok, sálak és bélelt nadrágok. Szerettem, az ilyen jótékonyságokat. Megmelengették a szívemet és emlékeztettek az emberi kedvességre, ami bennünk élt. Egy kis darab mindenkiben, a kérdés csak annyi, hogy ki mennyire használta azt.

- Ó, szóval nálam nem tudtál aludni? - tűnt meglepettnek a hangja. Azon a kanapén, aludni? Egy mondatba se illik ez a két szó, ha visszaemlékezek a kényelmetlen bútordarabra, amin egyszerre gyötrődtem a kényelmetlenség és a rémálmok végett.

- Itthon sem. - kiabáltam el magamat. Hosszas csend volt, így amikor oldalra sandítottam Charlesra észrevettem az arcára kiülő értetlenséget, hisz az előbb mondtam, hogy átaludtam a fél napot. Ezért tovább magyaráztam neki. - Nyugtatót vettem be, az ütött ki ilyen sokáig. Apu ébresztett fel nemrég.