THE TRUTH ABOUT US

11.

És ott ült Charles Waylett az ágya szélén görnyedve, ahogy a két tenyerébe temette az arcát. Vártam a pillanatra, hogy mikor küld ki a szobájából, még akkor is mikor már több, mint egy perce becsukódott mögöttem az ajtó. Azalatt a kis idő alatt pedig én magam is próbáltam összeszedni magamat, hogy megszólaljak. Nem a legjobb időzítés lenne, ha Felixet most köpném be és azt sem éreztem helyén valónak, hogy egy szimpla ,,hogy vagy?" kérdéssel oszlassam el a csendet. Charles Waylett egy teljesen más műfaj, alig tudott az ember kiigazodni rajta és a hangulatingadozásain. Szerintem még önmagát is megkérdőjelezte a rosszabb napokon és valamiért, bár nem tudom miért, de én is válaszokat kerestem. Úgy éreztem a közelében magamat, mintha egy labirintusban tévelyegnék kiút nélkül.

Óvatosan beljebb léptem és a szemeim megragadtak a hatalmas polcain, ahol vontatottan végigvezettem a tekintetem. Bakelit lemezek, rengeteg bakelit lemezzel voltak kitömve a fatáblák közti "lyukak". Mindehhez magától értetődően hozzátársult egy bakelit lejátszó is, mely egy nyúlánk üvegasztalon csücsült. Gondolkodás nélkül vettem ki egy lemezt a tartójából és raktam fel a lejátszóra. Nem is hittem volna, hogy Charles ennyire régimódi, mikor felcsendült egy valószínűleg, legalább száz éves szám. Kicsit sem tűnt olyan kifinomult ízlésű embernek, aki egy langyos, nyári délután ilyenek hallgatásával üti el az idejét. Miközben Etta James At Last című műve varázsolta kellemesebbé a feszültséggel teli levegőt, bátrabban nézelődtem. Éreztem magamon a férfi pillantását a hátamba fúródni, viszont nem törődve vele a falon csüngő, egy bekeretezett tárgyra fókuszáltam. Nem kép volt benne, még csak nem is valami hasonló, hanem kitüntetések. Sok-sok kitüntetés és cím, amelyek katonai érdemérmek és jelvények voltak. Ujjaimmal vigyázva érintettem meg az azokat védő üveglapot, mintha attól félnék rögtön összetörne. Akkor még nem is realizáltam, hogy egyenesen az oroszlán barlangjába sétáltam be mit sem tudva.

- Nem is mondta. - nyögtem ki, de még így is elcsuklott a hangom. Leejtettem a kezemet magam mellé és ráérősen fordítottam a fejemet Paige bátyja irányába, aki már azóta hétradőlve mustrált az ágyáról, mindkettő alkönyökére ráereszkedve.

Charles Waylett, a katona.

Tulajdonképpen nem egy szimpla katona, ha ennyi kitüntetést zsebelt be az idők alatt és ez még jobban fokozta a kíváncsiságomat. Biztos járt külföldön vagy akár Európában is. És vajon mit csinál egy ennyire elismert honvéd!? Öl. Megborzongtam a gondolatra is és az ereimben a vér mintha jéggé fagyott volna. Etta James szerelemtől csöpögő dala sem olvasztotta fel azt a félelmet, ami akkor járt át. Hiba volt bejönnöm ide.

- A haditengerészeten szolgáltam, a különleges erőknél. Egy fél éve szereltem le onnan, kilenc évig voltam ott. - világosított fel a részletekbe menően és elakadt a lélegzetem is. - Jövőre törzsfőnöki kinevezést kaptam volna, de a sors nem így akarta. Én lettem Paige gyámja és a nyár alatt letelepedtünk, vettem egy házat meg beírattam suliba.

El kellett innen tűnnöm, ez sok. Túl sok.

- Hazamegyek. - fordultam ki a szobából azzal az ikonikus szóval, amivel legelsőnek is kiléptem a Waylett család házából. Izzadt tenyeremet a nadrágomba törölve tértem vissza a konyhába és nyúltam a koszos edények után. Paige még az asztalnál ücsörgött, de már csak a telefonját nyomkodta.

- Paige, miért nem mondtad, hogy a bátyád egy.. ex-katona? Egy gyilkos tulajdonképpen. - vontam kérdőre a lányt feszülten és sietősebbre vettem a formát, hogy minél hamarabb kijuthassak innen. Istenem, ezzel annyi minden nyert értelmet, például, hogy miért ennyire rideg és távolságtartó. Ráadásul kilenc évet szolgált ott le, még ennek csupán hallatára is seggre ült bennem a szentlélek. Kilenc év alatt ilyen eredményeket biztos nem csizma súrolással szerzett magának. És én ennek a házában voltam, kétszer is. Bármennyire is tudtam, hogy a katonaságban ez normális, a katonaság pedig az egész világon szintén normális, én a gyilkosság szót is egy méretes gombóccal a torkomban ejtettem ki.