THE TRUTH ABOUT US

26.

Szomorúnak lenni egy olyan ember miatt, akit nem is igazán ismertünk elég kevés agysejtre utalt. Az emberek nem maradtak meg körülöttem. Anyám haláláért is én voltam a felelős. Ordítottam a fájdalomtól, ami eltorzított engem és a világot. Senki sem hallhatta az erdő közepén, itt ahol ez az apró tó feküdt. Charles is miattam esett bele ebbe. Később utánaérdeklődtem a kórházban és elkértem az adatait. Egy nővér emlékezett is rá, mert mindennap meglátogatott engem. De aznap őt is velem hozták a sürgősségire. Leállt a szíve, leállt a légzése és éppen nem halt bele. Felix is elhagyott engem. Katet is megbántottam, mert túlságosan vak voltam. Magammal voltam elfoglalva mindvégig. Én, én, én és én. Gyűlöltem önmagam. Remegtem a fájdalomtól, a zokogás pedig rázta a testemet, ahogy összerogytam a tó peremén. Én voltam a hiba, én a probléma. Apámtól elvettem a boldogságát, elvettem a feleségét tőle és miattam meghalt. Rossz ember vagyok. Ha nem állok le anyámmal, akkor vitatkozni, akkor nem történt volna meg a baleset. Nekem kellett volna meghalnom. Nekem kellett volna, akkor meghalnom. Úgy tűnt a több órás találkozók a pszichiáteremmel nem voltak mélyre gyökerezően is hatásosak. Az arcomon szinte már égtek a könnycseppek nyomai, az elmém lángolt, a fülemben a saját csengőhangomat hallottam már második alkalommal, amióta itt voltam. Ugyanaz a személy hívott újra és újra, amikor már meguntam a hangot, felvettem.

- Itt hagytad a pénztárcád. - mondta bele egyből és szokásosan elmaradt a köszönés. Egyből a lényegre tért. Igazam volt, néha kellett mellé valaki, ha unatkozott, de sosem volt szüksége senkire. Charlest annyira elborították a traumák, hogy ő maga is azzá vált. Észrevétlenül, lassan.

- Nekem kellett volna meghalnom. - kimondva súlyosabbnak hatottak a szavaim. A hangom reszketett és rekedt volt a sírástól, ami egész nap szorongatta a torkomat megállás nélkül és kifacsarta belőlem az összes könnyem.

- Hol vagy?

- Nem számít. - suttogtam erőtlenül.

- Utoljára kérdezem. Hol a faszban vagy? - ideges volt, mintha aggódott volna értem. Nevetséges, gondoltam magamban és...

Leraktam a telefont.

Tényleg utoljára kérdezte. A vizet kémleltem. Öntudatlanul cselekedtem és levettem a kabátomat. Fáztam. A víz hideg volt, szinte jeges. Marta a bőrömet, égette, mint a könnyek, amik leforrázták az arcom. A tó közepére úsztam szép komótosan, ahol nem ért már le a lábam.

Tavasz elején még nem túl jó ötlet egy kis úszás, de nem is úsztam már.

Emlékek hada pörgött végig a fejemben, mint egy diasor. Édesanyám. Apával ültünk a parton és anya a kezemet fogva segített fel, azok voltak az első lépéseim, amikor megtanultam járni. If you're on the water szólt, amikor egy bárban lassúztak apával a spanyolországi nyaraláson. Anya segített kiválasztani a ruhámat az első bulimra és rengeteg helyet bejártunk a tökéletes darabért. Velem volt, akkor is, mikor nem vettem észre. Mindig velem volt, mert ő az anyám volt. Az emberek jönnek és mennek az ember életében, de az ember édesanyja, mint az enyém örökre velem maradt volna és mellettem állt volna. Kemény volt velem, de mindig anyatigrisként óvott és úgy alakította az életem, hogy első sorba tette az én érdekeim. Mindig én voltam neki az első. Szeretett engem.

Most pánikrohamom van vagy csak a sírástól rázkódott a testem. Kérdésként akartam feltenni, de már magam sem tudtam.

Charles az én kiborulásom miatt halt meg, amiért megmentett engem. Majdnem az életébe került és ő feláldozta volna önmagát értem, még akkor is, hogy tudta a húgához nem biztos, hogy hazatér többet. Ha egy perccel később jöttek volna ki a mentők, talán tényleg meg is történt volna. Egy újabb halál miattam.