THE TRUTH ABOUT US

20.

Miután kiszálltunk a kultúrház előtt még mindig zsongott a fejem és még idegesebb lettem. Csak úgy lesmárolt ilyen durván karácsonykor egy taxiban. Charles. Waylett. Ráadásul.

A kezemet lendítettem, de néhány centire az arcától elkapta a csuklómat és finoman megbillentett. Ennél jobban nem borzolhatta még fel az idegeimet. Erre is ő volt a legjobban képes és kifejezhetetlenül gyűlöltem is érte. Igen, gyűlöltem őt.

- Ne fáraszd magad. Tipegj be a kabátodért és hazadoblak. - dőlt neki fáradtan az autójának és úgy sóhajtott, hogy jelezze mennyire megerőltető is számára ez az egész helyzet. Megerőltetőt szeretne? Jól van.

- Már értem miért nincsenek kapcsolataid, bárki jobban csókolna nálad ezen a bolygón. - vetettem oda gúnyosan és határozottan. Határozottan húztam ki magam és emeltem fel az államat, hogy rezzenéstelenül tartsam a szemkontaktust, ebben pedig az is segített, hogy minden szavamat őszintének gondoltam valójában is. Az már csak hab volt a tortán, hogy ingerelhettem vele.

- Hozd a cuccod vagy itt hagylak! - mondta unottan és mintha meg sem hatotta volna a beszólásom úgy állt ott továbbra is.

Meg lehet őt hatni egyáltalán valamivel? Még egy márvány is hozzá képest puha, mint a selyem. De Charles kemény dió volt és ez egyszerre készített ki és keltette fel bennem az érdeklődést. Szerettem a kihívásokat, a nehéz feladatokat és az igazság az, hogy nagyobb kihívásnak tűnt Charles személyiségének megfejtése, mint bármi más eddig. Tulajdonképpen magamban sem sikerült megfejteni azt a részt, hogy miért akarnám kiismerni őt.

- Mi tart vissza? - tártam szét a kezemet, hogy én ugyan nem fogom visszafogni és tudtam, hogyha egy picit, de akkor is felment benne az a bizonyos pumpa, mégsem mutatta ki. Elszokott attól, hogy provokálják és szerencsétlenségére nem valami rossz terrorista vagyok, hogy eltehessen láb alól. A következő pillanatban ennek ellenére eltűnt a feszült tekintete és legyőzötten elment mellettem szó nélkül. Pár lépéssel átszelte a padka és a kultúrház közti területet, mielőtt eltűnt volna odabent. Na erre nem számítottam, de végül is, ez is egy megoldás. Pár perc múlva ismét megjelent a kabátommal a kezében és átnyújtva kinyitotta fél kézzel a kocsi ajtaját.

- Szállj be! - utasított, de én továbbra sem moccantam.

- Miért? - kérdeztem olyan ártatlan hangon, ahogy csak tudtam, hogy még jobban tépjem az idegeit és már úgy tűnt sikeresen. Ki akartam akasztani, azt akartam, hogy tudja ő is ugyanezt műveli velem és a visszavágó következett. Azt akartam, hogy kihozzam a sodrából és végre kicsikarhassak belőle némi emberi, normális érzést vagy reakciót, mert még az is jobb az érzelemmentességénél, hogy dühös és gyűlöl. Azt akartam, hogy annyira felidegesítsem, hogy elszólja magát.

- Ha ennyire nagy teherként fogsz fel, miért csókoltál meg? - folytattam tovább.

- Azért Bailee, mert az a nyomorék sofőr az anyád vezetéknevére kérdezett rá és nem akartam, hogy kurvára eszedbejusson. Ezt beszéltem apáddal is, mikor lent akart dumálni velem személyesen. Felfogtad? Faszom. - csapta be idegesen az ajtót és ökölbe szorította az öklét, ahogy elhagyták a szavak a száját megbánást láttam átsuhanni az arcán.

Saját magamnak ástam ezt a sírt.

Hogy ki?

Az anyám.

Ashberg.

Delilah Ashberg.

Pillanatok töredéke alatt öntötte el az elmémet az anyám emléke, mint amikor egy gát átszakadt és a nagy víztömeg mindent maga alá temetett. Végig egy ilyen volt az agyamban? Tudat alatt anyám halálát egy gáttal zártam be, egy burokkal vettem körbe, mintha mi sem történt volna. De ez a burok most kiszakadt. Ahogyan a víz az áttöréskor, úgy én is kaptam egy löketet és féltem fel sem bírom fogni és valami érzacskó elpattan hamarosan a fejemben. Fizikálisan éreztem a fájdalmat az eddig nem érzett, hatalmas nyomás alatt, ami túlnőtte a képességeimet.

A lelki szemeim előtt pörögtek az emlékek a gyerekkoromtól kezdve.

Ahogy meglökött a hintában és együtt nevettünk. A lufiárustól ingyen kapott cicás lufi, mert így próbált flörtölni anyámmal.. mindezt sikertelenül. Kiskoromban igen is tartottuk a karácsonyokat, sőt egészen addig, amíg meg nem halt. Mert meghalt. A jegyeimen vitatkoztunk és mindketten feszültek voltunk...

Egy kéz rángatott ki az emlékből és könnyes szemekkel tekintettem fel Charlesra, akinek mozgott a szája, de nem hallottam. Ő tette ezt velem. Rossz, rossz ember. Futásnak eredtem. Nem éreztem a lábaim alatt a talajt, egyik végtagomat sem éreztem, csupán az elsuhanó tájat láttam és az arcomba csapó tincseket éreztem.

Vitatkoztunk az autóban, miközben a zongoraversenyemre tartottunk. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket csak a düh táplált.

Rohantam. Egy estélyi ruhában futottam kora reggel a város szélén. Nem realizáltam semmit a valóságból. Éreztem a talajt a lábam alatt, hogy nehezebb lépnem, mert egy erdőbe érkeztem, kopasz fák között szlalomozva. Ropogott a hó és a jég alattam, nem hallottam, csak éreztem.

Aztán anyám rám kapta villámló tekintetét és annyira ideges volt, hogy véletlenül a kormánnyal együtt fordult a feje jobbra.

- BAILEE! - ezt már hallottam és megálltam. Hallottam a hangomat és sikítottam, ordítottam a kíntól, ami szökőárként csapott le rám.

Egy apró tó befagyott jegén álltam. Charles pedig a parton. Nem érdekelt. Az egyetlen, ami érdekelt az az, hogy...

Az autó jobbra rándult, bele a kereszteződésbe egy kamion tompított fényszórója világította meg anyát az autó ablaküvegén keresztül..

Megrepedt alattam a jég. Olyan gyorsan történt minden. Egy erős kar nyúlt értem és rántott a partra, a kemény földhöz csapódtam. Charles pedig olyan erővel húzott le a jégről, hogy nem számolt azzal, hogy elveszti az egyensúlyát majd és előreesik. Üveges tekintettel bámultam a jeges vizet, ahová a férfi arccal beleborult a nagy erőkifejtéstől és nem jött fel.

Láttam, ahogy anya feje oldalra csuklik és az egész testét, csupán rongybabaként tartja az öv. Mindent beborított a vére és kis részben az enyém is. A kamion tíz méteren keresztül tolt meg minket a kereszteződésen míg végül meg tudott állni. Szilánkok, üvegdarabok mindenhol. A jármű darabokban és füst gomolygott felfelé a motorból. Vér. A kezemen, az arcomon volt anyám vére. Remegve, félig eszméletlenül nyúltam át az ülésen és fogtam meg a vállánál, hogy magam felé fordítsam. A homlokától az álláig az egészet vér borította be, csorgott lefelé lassan. Vastag szilánkok álltak ki belőle és a nyakából, a karjából, a teste minden részéből. Úgy festett, mint egy rémálom főszereplője. Gyönyörű arca eltorzult, szürke szemei fennakadtak. Fennakadtak, fennakadtak... Halvány ráncai kisimultak és ajkain keresztül lágy résen folydogált a sötét folyadék... és én csak ordítottam úgy, hogy szívem is szétszakadt.

Tárcsáztam a mentőket. Reszkető kezekkel.

Kék és piros fények villogtak, hangzavar volt. A forgalmat leállították és a szemeim lezárultak..

A szemeim lezárultak.

Még utoljára láttam, ahogy egy élettelen testet emeltek ki a kiérkezett mentősök a jeges tóból.