THE TRUTH ABOUT US

09.

Kate kedden nem jött suliba.

Reméltem, hogy a tegnapi történteket meg tudjuk majd beszélni vagy valami, de nem így lett. Mert... fogalmam sincs, mi volt ez az egész. Kate megcsókolt, miután egy burkolt szerelmi vallomással egyenesen rám förmedt a kávézóban, mindenki szeme láttára. El sem hiszem, hogy ennyire vak voltam és nem láttam át a szitán. Viszont másrészt mégsem volt olyan átlátszó az a szita, hogy a teljes képet lássam. Azért lepett meg, mert nem is sejtettem, hogy szerelmes belém és ezt pedig azért nem tudtam, mert egyáltalán még csupán az sem tűnt fel, hogy bejönnek neki a csajok. Minden olyan hirtelen ért és bárcsak tudnám, hogy hogyan kellene jól kezelnem a dolgokat vagy legalább annyit, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Nem az a problémám, hogy nem mondta el és ráadásul, az utolsó tanévben világosított fel erről. A baj forrása inkább az, hogy észre sem vettem a fájdalmat, amit okoztam neki és őt sem vettem észre. Elég furcsa egy nap alatt teljesen átértékelni egy személlyel való kapcsolatot főleg akkor, ha már régebb óta az életed része. Mégis mit szerethet bennem? Alig kommunikáltunk egymással, tehát nem hinném, hogy a mély beszélgetéseinkkel vagy a világszemléletemmel ejtettem volna fogságba a szívét. A kinézetem sem olyan különleges, hozzá képest meg kimondottan semmilyen. Talán a látszatba szeretett bele, amit mindenki eljátszik, ha nem közeli, baráti körben szerepel. A bizalom nem játék, ezért nem mutatkozhatunk be úgy minden második embernek, akivel találkozunk, hogy ,,Örülök, hogy megismertelek én Bailee vagyok és tegnap csak kétszer próbáltam felakasztani magam, de ne aggódj a garbó eltakarja a nyomát. Amúgy mizu?" Bizarr. Habár ez nem volt több, mint egy példa, akkor is durva lenne. Néha nehéz dolgokat kell bezsúfolni egy hamis mosoly mögé és ez rendben van. Mindenkivel történnek csúnya dolgok, ez az élet rendje. Egy ilyen világban, a fájdalom szó nem idegen senkinek.

Kate félt, hogy elítélem és félt, a reakciómtól, mivel tudta, hogy én nem érzek úgy. Egyszerűen meg akarta könnyíteni a saját helyzetét, nem bírta volna hallani a számból a visszautasítást. Elmenekült. És pontosan azért most vallott, mert ez az utolsó év.

Ha leülnék beszélgetni vele azzal most segítenék neki vagy nehezebbé tenném neki a szitut? Erről majd inkább megkérdezem őt, hisz elég személyfüggő. Valaki jobban szereti átrágni magát a tényeken és alaposan kibeszélni, valakinek pedig jobban esik, ha magában rendezi le. Helyzettől függően én mindkettő voltam, de az utóbbi felé hajlottam a legjobban. A saját problémáimat kicsiként is komolyan vettem.

Egyedül kell megküzdenem a démonaimmal, mert nem fog senki babusgatni felnőtt koromban és meg kell tanulnom hogyan harcoljak. - sokszor mantráztam ezt magamban, amikor erősnek kellett lennem és szétesni nem volt időm. Például a német vizsgám előtt iszonyatosan bolondok háza volt a fejemben és akkoriban rengeteg mindent kaptam a nyakamba. Nem volt túl kellemes időszak. Akkoriban vettem fel az olaszt is az órarendembe, de egy hónap után le is adtam.

- Ijesztő a zombi-Bailee. Legalább a kedvemért nyugtass meg, hogy nem fogsz rám támadni matekon és megcsócsálni az agyamat. - nevetett fel mellettem harsányan Liam. Ahogy kiejtette a nevemet, egyből visszacsöppentem a valóságba, ahol éppen az osztályteremben ültem és szünet volt.

Nagy volt a hangzavar és még mindig a pénteki buliról ment a csevej, úgy látszik Felix eléggé kitett magáért a szervezésben, hogy egy nap alatt nem lehetett kivesézni a történteket. Amíg barátok voltunk is csapott egy jóval kisebb "összejövetelt", de annak nem volt ekkora visszhangja. Felix élvezkedett a népszerűségben. Az említett feje felett felpillantva a teleírt táblát kezdtem el pásztázni, majd fokozatosan leejtve a pilláimat az üres füzetem lapjaira meredtem.

Én ezt nem bírom.

- Nyugi, nem foglak megcsócsálni, nekem fontos a minőség. - nyújtottam rá a nyelvemet játékosan egy hamis vigyort varázsolva az arcomra.