Victoria Stark

Tudatlanság

A család. A család és a barátok a legfontosabb a legtöbb ember számára. De mi történik akkor, ha ezeket váratlanul elveszíted. Ezt hittem. Mindvégig, ahogy a robbanás megtörtént. Ahogy felébredtem és az az ismeretlen kéz, az ismeretlen alak elvitt. Nem tudom hova, nem tudom a jó vagy a rossz. De még egy ideig nem keltem fel. Nem tudtam mi történt a többiekkel. Natashával, Vízióval, Stevevel, Pepperrel, Apával és... Peterrel. Fogalmam sincs, merre vannak, hogy akkor hol voltak. Hogy itt vannak-e most is velem. Hogy megsebesültek-e. Hogy egyáltalán élnek-e még. reméltem a legjobbakat, de ebben a helyzetben ki tudja, hogy mik is azok. Reméltem, hogy velük vagyok, hogy mindenki jól van, hogy valahol Wanda is él még. De ezeknek az esélye nagyon csekély volt. Akkor, mikor lecsukódott a szemem és csak a sötétséget láttam és éreztem. De a pillanat, mikor már kezdtem látni is valamit és kezdtem észhez térni, akkor az a látvány fogott, ami nem a legjobb lehetőség volt. Sőt az egyik legrosszabb. Nem tudtam hol vagyok. Valószínűleg egy pincében lehettem. Poros volt és sötét, csak a lámpa sárga fénye világított valamennyire. Nem volt ablak sehol. Csak a nagy fém ajtó volt és a piszkos falak. De ez egy óriási szoba volt, amiben én feküdtem. De körülöttem volt még egy nagy üveg kocka. Olyan volt, mintha a nagy helység közepén ott lenne egy kisebb szoba, csak üvegfalakkal. Egy ágyon feküdtem. Nem egy átlagos ágy volt, olyan volt, mint egy régi orvosi ágy, de különféle modern műszerekkel körülvéve. Majdnem teljesen vízszintesen feküdtem, csak egy kicsit volt előre hajtva az egész. Egyre jobban nyitottam ki a szemeimet, de még így sem láttam sok mindent. Teljesen homályos volt minden, de egy pár perc múlva már kezdett minden élesebben látszani. A nagyszobában, az üvegen kívül voltak félig orvosok, félig ügynök félék. És persze a sok fegyveres őr. Itt már egészen biztos volt, hogy nem otthon vagyok és nem egy apám féle laborban. A sok fegyveres őr csak üveges tekintettel, fapofával állt és meg sem moccant. El sem néztek, csak egy pontot néztek mind végig. Az orvosok pedig a papírokat nézegették és eléggé érdekes lehetett valami, mivel csak úgy kapkodták a fejüket a több papír, fájl és orvos között. Mikor az egyik meglátta, hogy kezdek észhez térni, akkor rögtön elszaladt egy üvegajtóhoz és átszaladt rajta. A többiek értetlenül néztek egymásra, de egy pár másodperc múlva ők is kapcsoltak. Akkora szemekkel néztek, hogy nem is értettem hirtelen. Hogy lehet egy embernek ekkora szeme. Pont jókor kezdek el ezen is agyalni. elállt a lélegzetük is egy percre és hol egymásra néztek, hol rám. Én csak feküdtem félig kinyitott szemmel, de elég értetlenül nézhettem. A már akkor összeszűkült szememet még jobban összehúztam, a szemöldökömmel együtt. Így már tényleg alig láttam bármit is. De mikor abbahagytam a hülyén nézést, a többiekkel ellentétben, akkor elkezdtem agyalni. Hogyan is juthatnék ki innen. Ekkor jutott eszembe először fölülni, de meglepetésemre nem tudtam. A kezemen már szinte égetett a sok fém. Majdnem az egész karom le volt fogva valamilyen fémmel. Vastag darabok tartották ott a karjaimat. Még a vállamat is alig tudtam tartani. A kezemen kívül a lábaim csak 2-2 vastag fémmel voltak lefogva. Meg sem tudtam mozdulni. Csak a fejemet tudtam mozgatni, de azt is csak egy pár mozdulattal. Mintha le lettem volna bénulva. A kezeim szabadok voltak csak mozgatni nem tudtam a karomat, ezért csak a csuklómmal tudtam körkörösen mozgatni. Próbáltam elővenni sok idő után az Elme kőtől kapott erőmet, de... egy kis fényen kívül semmi sem történt. Minél többet próbálkoztam annál kevésbé ment. Ekkor próbáltam a másikat, de az is ugyanígy reagált. Semmi. Ekkor jött be két őrrel és a kiszaladós orvossal az oldalán egy férfi. A teste teljesen szét volt égve. Csoda volt, hogy él még. Az arca még kivehető volt, de teljesen leégett.
- Nem érdemes próbálkozni! - szólt rám a férfi és közelebb jött, már be jött a külön üvegszobámba - Úgy sem fog sikerülni - mondta fapofával egy kis gúnyos mosoly kíséretében.
- Azért próbálkozni csak lehet, nem? - kérdeztem én is a gúnyos Stark féle mosolyomat elő véve - De, ha már valaki óhajtozott bejönni a szép kis üvegszobámba, akkor már kérdezek. Hol vagyok? Ki vagy te? És miért vagyok kikötve? Egyelőre ennyi - mosolyogtam rá, rebegtetve a pilláimat.
- Ezekre a kérdésekre nem fogsz választ kapni - tért vissza a komoly arcához és állt a fal mellé, mint a többi őr.
- Pedig szeretnék. És nem tudom, mióta vagyok itt és mennyi az idő, de kezdek fáradt lenni. Nem dőlhetnék le aludni, ha már így megbeszéltük a dolgokat? Mert ez a fémmel lekötözünk dolog nem nagyon kényelmes. ÉS az is nagyon fura, hogy nem tudom használni az erőmet. Vagy ez is olyan, mint a wifi. Az erőmnek is kell, mondjuk nem is tudom. Az, hogy legyen energiám. És anélkül nem működik. Vagy valami ilyesmi? Ha már tudod, hogy nem fog működni az erőm, akkor biztos erre is van válaszod - húztam egy kicsit az agyát, hátha megtörik, de látszólag nem igazán sikerült - Nincs? Nem is fogsz már beszélni? Mert ha itt leszünk egy ideig, akkor elkéne egy ember, akivel tudok beszélni. Tudod én is valamennyire társasági lény vagyok, mint minden ember. Habár nincs sok barátom, de akkor is. Van, akivel szoktam beszélgetni. Nem tudod, hogy mi lett a többiekkel? Ezt is úgy megtudnám. Légyszi mond el! - néztem rá boci szemekkel, de ide se nézett - Hát jó! De remélem, tudod, hogy én itt fogok beszélni azon kívül, hogy ezt te nem teszed.
Ekkor bejött két alak őrökkel az oldalukon. Az egyik nagyon ismerős volt, de nem jutott eszembe honnan. Az alaknak szőke haja volt és nem, volt egy fiatal darab. A másik barna hajú volt és sokkal fiatalabb. A harmincas éveiben játhatott. Mindketten öltönyben voltak, rendesen fölöltözve.
- Ó! Többen is vagytok? Akkor már tényleg illene így bemutatkozni. Én Victoria Stark vagyok. De ezt már biztos tudják. Most maguk jönnek - néztem rájuk komoly arccal és csak vártam. Odajöttek elém és ők is csak vártak. Az fiatalabbnak egy orvos egy aktát adott és néha rám nézett, néha pedig az aktára.
- Örülünk, hogy végre itt vagy velünk - mondat a fiatalabb és ránézett a másik öltönyös alakra, aki végig engem méregetett.
- Én Alexander Pierce vagyok - teljesen a torkomban dobogott a szívem, nagyon ismerős volt még a neve is. Aztán beugrott. A SHIELD feje, az igazgatója. És itt van, embereket fog el. Hogyan süllyedhetett idáig. Hogy csinálhatja ezt, mikor embereket ment, elvéletileg - Ő itt Helmut Zemo - ennyit mondott és hátranézett egy pillanatra. Az orvosok és a katonák ennyiből tudták, hogy mit kell csinálni. Az arcom még mindig komoly volt, de érezhető volt a félelem is rajtam. A fejem nem mozgott, csak a szememmel néztem az orvosokat, akik épp felém jönnek, de nem nagyon mertek rám nézni. Mikor jöttek mindig próbálták kerülni a tekintetem, de ha mégis egy pillanatra elkaptuk egymás tekintetét, akkor máris arrébb rántották a fejüket. Egyre szaporábban vettem a levegőt.
- Mit csinálnak velem? - kérdeztem oda húzva a szemem Pierce-re és Zemo-ra. Valószínűleg Pierce volt a ''magasabb rangúbb" mivel ő válaszolt a kérdéseimre, Zemo meg se szólalt.
- Igazából ez teljesen mindegy, mivel te nem fogsz emlékezni ezekre a pillanatokra - itt még nem értettem, hogy ezzel mire akar célozni. Csak néztem rá összehúzott szemekkel.
- Ezt hogy érti? - mint egy hülye. Tényleg. Semmit sem értettem, hogy mi folyik körülöttem, de ezt próbáltam leplezni. Egyre jobban izgultam és rámtört a félelem. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel.
- Ki fogjuk törölni az emlékeidet. Semmire sem fogsz emlékezni. Hogy ki ki volt neked. Hogy mik történtek veled - itt már elkezdtem pánikolni és a pulzusom az egekbe lehetett. A légzésem nagyon gyors volt. És ezt ők is észre is vették, de nem nagyon érdekelte őket. Csak körül vettek az orvosok és elkezdték bekapcsolni a gépeket körülöttem. Elkezdtem még egyszer megpróbálni az erőm, de nem sikerült, egyáltalán. Egyre rosszabbul kezdtem lenni. Elkezdtem a kezemet is ráncigálni, de hát ezzel is mire mentem volna - Hiába. Az erődet blokkoltuk és a fém miatt nem fogsz tudni kijutni - ilyet is lehet? Csak simán blokkolni az erőm? Erről sem tudtam, de minél többet próbáltam használni, annál jobban fáradtabb lettem és kimerült - Miután kitöröltük az emlékeidet a blokkolást leállítjuk és fölhasználunk a HYDRA katonájának - teljesen mindegy volt, hogy milyen információkat mondanak, úgysem fogok emlékezni. Semmire. A felejtés tudata megrémisztett. Sem arra, hogy Tony az apám, se a Peterrel töltött percekre, se a bál utáni estére, se a régi családomra, semmire.
Ekkor az orvosok ránéztek Pierce-re ő pedig bólintott egyet. Ekkor megnyomtak egy gombot és valami a fejem köré került. Egy pár hajlított fém darabnak látszott, ami a fejem köré illeszkedik. Még épphogy nem érintett meg. Félve nézte Pierce-re, de ő csak várakozóan nézett. Semmi érzelem nem volt az arcán. Mintha már semmi sem számítana neki. Mintha mindent föláldozna, hogy meg tudja valósítani a tervét. Csak üvegesen néztem magam elé. Egy könnycsepp lefolyt az arcomon. De többet nem tudtam tenni. Megnyomtak egy másik gombot és ekkor már éreztem. Azt a végtelen fájdalmat, amit az a gép okozott, amit ők okoztak. Ordítottam. A fájdalom tényleg, mint a pokol. Ennél rosszabbat nem tudtam elképzelni. Belülről emésztett föl és összeszorítottam a szemem. Szorítottam ökölbe a kezemet, feszítettem az izmaimat. A hosszú körmeim már fölsértették a kezemet. És nem tudtam, hogy sírjak vagy ordítsak, de egyszerre a kettő nem ment. Ez sokáig nem tartott. Azt hittem ennyi volt és vége, de... nem felejtettem semmit. Ekkor leállt minden és a villany is lekapcsolt. A fájdalmat még mindig éreztem. Egyszer csak, váratlanul mindent a piros és a vörös vett körül. Engem a fém elengedett és a földre rogytam. Leestem a földre és térdelve ordítottam ki a bennem lévő fájdalmat. Mint egy energia löket, úgy indult még egy vörös fény szét a testemből. Mindenki a földnek verődött. Az üveg körülöttem széttört és az emberek elájultak. Mikor abba hagytam a kiabálást, kinyitottam a szemem és körülnéztem. Mindenki a földön, körülöttem üvegszilánkok, de már nem volt vörös fény sehol, már csak a feketeség és a piros jelző lámpa volt látható. Ekkor valaki bejött az ajtón. Nem láttam ki az. Hirtelen homályosság lett és eldőltem, mint egy darab fa. Ott feküdtem, az illető pedig odarohant hozzám. Letérdelt mellém és kiabált valamit, de nem hallottam. Ismét feketeség és fáradtság tört rám és ismét elájultam. Már számolni se lehet, hányszor ájulok el.

Mikor fölébredtem egy kocsiban voltunk. A kocsi rázkódására keltem. Az ülésen feküdve. Valaki ott ült mellettem, mivel a fejem alatt biztos, hogy volt egy láb, amin aludtam. Valakinek az ölében aludtam, de nem tudtam így eldönteni ki is az. A szemem kezdett szép lassan kinyílni és észrevettem, hogy előttem is ülnek. De ez a hely túl nagy volt egy kocsinak. Nme kocsiban voltunk, hanem egy nagy repülőn. Mindenki máshol volt. Valaki a vezetői ülésnél, valaki mellette, egy pár ember pedig itt hátul és vagy ült és nézett ki a fejéből vagy járkált oda vissza.
- Nyugi Tony! Biztos nincs semmi baja - mondta Natasha a másik vezetői ülésben. Senki sem nézett erre. mindenki csak bámult valamerre. Fölnéztem, hogy megnézzem, ki ölében is alszom. Hát (szerencsémre) Peter volt az. Idegesen nézett a táj felé, Tony felé. Mikor megmozdítottam a fejem, rögtön rám nézett és elámult. De az öröm is látszott az arcán.
- Mr. Stark! - kiabált rögtön apámnak a fiú, akin a pókruhája volt. De ez más volt. Olyan mintha Vasembert és Pókembert összekeverték volna.
- Jó a ruhád! - szóltam Peternek, aki rögtön egy fura arcot vágott. nme tudta miről beszélek.
- Öhmm... Mr. Stark? Az lehet, hogy emlékezet kiesése van? - nézett a pók apámra és rögtön Jarvisra hagyta a vezetést és mindenki odajött hozzám.
- Miről beszélsz? Jól vagyok. Mindenre emlékszem. De miért vagyunk a repülőn és nem elvette apa a ruhád? Mármint a régit - itt néztek rám és egymásra, nme tudták mit mondjanak erre, de én meg nem értettem, hogy mit nem értenek - Mi az? Valami furát mondtam?
- Bruce! Vizsgáljuk meg! - szólt apám Bennernek, aki rögtön fölsegített és oda vitt az asztalhoz.
- Victoria, fölfeküdnél erre az asztalra?- ránéztem kidülledő szemekkel és fölültem egy laborba illő vizsgáló asztalra. Tony megfogta a vállam és lejjebb tolt, hogy le tudjak feküdni. Lefeküdtem és nyeltem egy nagyot. Apa odament Bruce mellé. Natasha pedig a másik oldalról méregetett Stevevel együtt. Peter ott állt mellettem, én pedig egy félő tekintettel ránéztem. Eléggé idegesnek tűnt, mintha ő is megijedt volna. Engem nézett miközben megfogta a kezemet, ezzel is támogatva és sugallva, hogy minden rendben lesz.
- Amnézia! - mondta Bruce halkan, de mindenki meghallotta és mindenki odakapta a fejét, nekem leesett egy könnycsepp a szememből. Hirtelen megijedtem, hogy vajon mikre nem emlékezhetek - De nincs nagy baj, csak egy pár napot hagy ki az agya, de ez vissza fog jönni. Biztos, hogy vissza fog jönni, de nem tudjuk, hogy mennyi időbe telik. Lehet 10 perc és minden visszajön. Lehet pár óra, nap vagy hét - kimondta és abban megkönnyebbültem, hogy csak pár nap esett ki és akkor az nem lehet olyan nagy baj. De kitudja milyen gyorsan fog vissza jönni az emlékezetem. Elkezdtem gyorsan venni a levegőt, mire apa odajött és mondogatta, hogy semmi baj, minden rendben lesz.
- Megérkeztünk Mr. Stark - szólalt meg Jarvis, amire én rögtön fölültem és elkezdtem az ajtó felé menni gyors léptekkel. Lassan kinyílt az ajtó én pedig elkezdtem futni, be a házba, de egy pillanat múlva észre vettem, hogy nem otthon vagyunk.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, visszanézve a hajóra és mindenki rám nézett és Peternek lehullott egy könnycsepp az arcán.
- Ez az új házunk - mondta apa, én pedig nem bírtam tovább elsírtam magam - a szobád a második emeleten van, ott föl a lépcsőn és az első szoba balra - teljesen megzavarodtam, hirtelen nem értettem miket is mond, de visszafordultam és egy másodpercig néztem az épületet. Majd befutottam és benyitottam a szobámba. Azt se tudtam hol vagyok. Hogy mi történik velem. Hogy miért történik ez. Beléptem az ajtón és egy pillanatig néztem az új szobám. nagyon tetszett, de nem ez volt most a lényeg. Váratlanul előtört belőlem a sírás és csak sírni tudtam. Lezuhantam az ágyamra és bent voltam több órán át. Már elég sötét volt egy ideje, de nem érdekelt. Bent voltam és gondolkoztam. Közben már annyira itattam az egereket, hogy már rég meg is fulladtak. Miért történik ez? Miért költöztünk el? És mikor? Miért vannak sebek az arcomon és a karomon? Teljesen betöltött a szomorúság és a tudatlanság. Az ágyamban feküdve már épp száradtak a könnyeim az arcomra, mikor elszenderedtem. Teljesen elfáradtam, pedig nem is tudom mitől vagy mitől fáradtam el annyira. De csak az alvásra vágytam, egy kis pihenésre.