Victoria Stark

Nem volt más megoldás

Victoria szemszöge

Lassan nyitottam ki szememet. Nem nagyon tudom mi történt. Elájulhattam, de mit keresek még itt. Vissza kellett volna mennem 2018-ba. Egy kanapén feküdtem. Körülöttem, fölöttem álltak emberek. Engem néztek furcsán és nem értettem még most sem, hogy mi történt. Akit fölismertem az Pepper, apa és Peter. Volt még itt egy fickó köpenyben és egy nem tudom mi vagy ki. Olyan volt, mint Bruce összekeveredve Hulk-kal. Teljesen összezavarodtam.
- Miért néztek ennyire? – kérdeztem fáradt hangon. Még nyitogattam szemeim és próbáltam tiszta képet kapni.
- Victoria? – kérdezte a nagy Hulk emberke.
- Öhm... igen – mondtam és fölültem. Valaki állva maradt, valaki leült egy fotelbe – Hol vagyok? – kérdeztem szétnézve az embereken.
- Hát... ez egy nagyon nagyon hosszú történet – mondta apa. Elkezdtem furán nézni rá.
- Neked eddig is ennyi őszhajszálad volt? – kérdeztem egy olyan kérdést, ami most pont nem számított.
- Köszi, a bókot, kedves vagy, de most nem ez a fontos – mondta ki és ölelt át. Rögtön vissza is öleltem, de kissé zavarosan.
- Ennyire örültök, hogy láttok? – kérdeztem, majd húzódott el tőlem. Egy furcsa mosollyal néztem rá. Majd Peter ölelt át következőnek. Nem tudtam, hogy mi ez a nagy ölelkezés, de nem ellenkeztem egyiknek sem. Peter egy kissé elhúzódott és megcsókolt. Ebben a pillanatban kissé fura volt ez, de nem értettem. Elhúzódott tőlem és már nem mosolyogtam. Csak lefagyva ültem nagy szemekkel.
- Most melyik kérdéssel is kezdjem. Mi a franc folyik itt? Te ki vagy? – mutattam a köpenyes fickóra – Te... Hulk vagy... Banner vagy? És... ja igen. Te ezt mióta tudod? – mutattam ránk Peter-rel – És, hogy lehet, hogy még nem nyírtad ki? – hadartam el a sok kérdésem – bármelyikkel kezdheted – mondtam apának.
- Ő itt Dr. Strange – mutatott a fickóra – Ő pedig... nem is tudom, összekeverte a két testet, de Bruce-nak hívjuk, nem Hulk-nak. És ezt – mutatott ránk – már egy jó ideje tudom, és nem tudom miért nem nyírtam még ki – mondta ki és ettől a sok információtól kissé összezavarodtam.
- Szuper... öhm... több kérdést most nem tudok föltenni – mondtam apának, majd Strange lépett közelebb.
- Hogy tudtál az időben és térben utazni? Még csak nem is kis időket – kérdezte, de erre a választ nem tudtam. Csak megtörtént, mintha véletlen lenne.
- Fogalmam sincs. Gyakoroltam... majd a második gyakorlásnál ő is ott volt – mutattam Peter-re – de nem tudom. Csak megnyitottam egy portált vagy kaput, vagy mit és átmentem rajta. Először 1942-ben kötöttem ki, méghozzá egy katonai bázison. Láttam a kapitányt és Bucky-t, meg persze még egy jó pár katonát, de egy pár perc múlva haza akartam jönni. Úgyhogy nyitottam még egy portált. Átmentem, de az rögtön a tó szélére hozott, ide. A többiet pedig láttátok. Akkor, régen az ájulásnál visszakerültem, mintha ott most kelnék föl egy ájulásból, mivel ott a nekem pár perc távollét. Az ott pár óra ájulás volt. Nem tudom, hogy történt – mondtam ki és néztek egymásra.
- Bruce, szerintem ideje lenne még egy vizsgálatnak és derítsük ki, hogyan hozzuk az ő elméjébe az emlékeket – mondta apám és összehúzott szemöldökkel néztem rá.
- Mi... miről beszéltek? – kérdeztem és mindenki fölállt.
- Lefuttatunk még egy vizsgálatot, mint régen. Lehet, hogy találunk valami újat. Az emlékedet, pedig valahogyan át kéne hozni ebbe a testbe – mondta és elképedtem. Ebbe a testbe? Ez mit jelenthet?
- Megint elvesztettem az emlékeim? – kérdeztem apától és sóhajtott egyet.
- Nem... csak egy másik idősíkban vagy. Egy másik testben vagy. Itt a te idősíkod ketté ágazik – próbálta magyarázni, hogy miről van szó.
- Szóval, akkor a 2024-as idősík ketté ágazott az én részemről. Akkor, ha most én itt vagyok, akkor kell lennie egy másik testnek, nem? Hol van a másik test? - kérdeztem, de senki sem akart válaszolni – Hol vagyok? – kérdeztem kissé idegesebben.
- Victoria – kezdett bele Bruce – Te... meghaltál – ezt kimondva lefagytam. Meghaltam? Ez nem lehetséges. Itt kell lennem valahol. Nem halhattam meg. Miért?
- Hogy mi? – kérdeztem és egy könnycsepp esett le arcomról. Most itt sem kéne lennem. Ezért nézett rám mindenki furán – Ez... nem... - ráztam fejemet, miközben kezemet a szám elé raktam, el sem hittem – Hogy? Miért? – kérdeztem. Néztem Bruce-ra.
- Peter – szólalt föl apa – Mi most keresünk egy helyet, ahol meg tudjuk vizsgálni, te addig... neked el kéne mondanod... mindent – mondta apa, de nem nagyon figyeltem rá. Egy pár pillanat múlva körülnéztem. A faházban voltam. Képek voltak kirakva. Apáról, Pepper-ről és egy kislányról. Én nem voltam ott. Csak egy pár képet láttam, amin én is ott voltam, de azok régiek voltak. A hátam mögött voltak. Lassan sétáltam oda és nézegettem meg őket. Közben még egy pár könnycsepp leesett szememből. Értetlenül néztem végig szememmel a képeket. A képek rólam, teljesen ismerőske voltak. Még akkor készültek. Még 2018-ban. A többin én nem voltam rajta. Csak ők.
- Victoria... - mondta Peter a nevem és közelebb jött.
- Peter – mondtam ki és a karjaiba omlottam. Szorosan öleltem át – Mikor... mikor haltam meg? – kérdeztem és egy pár pillanat csönd után válaszolt.
- Pár hónapja – mondta ki és szörnyen éreztem magam. Meghaltam. Nem is kéne itt lennem.
- Ő ki? – mutattam a képen lévő kislányra.
- Morgan... a... féltestvéred... négy éves – mondta ki és e képeit nézegettem. Van egy tesóm. Egy kishúgom. Négy éves és még nem tudtam találkozni vele. Úgy haltam meg, hogy meg se ismerhettem.
- Úristen – mondtam és elkezdtem a házban nézelődni. Nem egy apára valló stílus volt. Nyugodt. Semmi modern cuccok. Családias, vidéki ház.
- Beszélünk? – kérdezte, mire én csak bólogattam egyet. Leültünk a kanapéra és én végig a földet néztem. Teljesen le voltam képedve. Nem akartam elhinni, hogy mi történt.
- Nyugodtan mesélj bármiről – mondtam halkan és ránéztem. Nyelt egy nagyot és belekezdett.
- Vannak olyan dolgok, amikről majd tudni fogsz, ha Mr. Stark-ék rájöttek, hogy hogyan hozzák vissza az emlékeid... De valamiről nem tudtál akkor sem és most sem fogod, úgyhogy el kell mondanom – kezdett bele, amiről már rosszat sejtettem – hol is kezdjem... A bázis teljesen tönkre ment. Lerombolták – csak mondta a rosszabbnál rosszabb dolgokat. A bázis volt az otthonom, ha nem is sok ideig, de szerettem ott lenni – Steve... a kapitány megöregedett, visszavonult és a pajzsát Sam-nek adta. Bruce... ahogy látod megváltozott. Lett egy kistesód... Thor az űrben van... Vízió... meghalt – kimondta és fölkaptam a fejem, ismét könnyezni kezdtem – Thanos... kivette a fejéből a követ és ebbe belehalt... Clint és Natasha elmentek egy másik kőért, de... Natasha ebbe belehalt – ekkor a fejemet a kezembe temettem. Mindenki elment. Valamilyen módon mindenki elment – és... nekem is be kell vallanom valamit – kezdte és gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem – Mikor elmentél... nagyon sok ideig gyászoltam... de... egy héttel ezelőtt... lett egy barátnőm – amint ezt kimondta, már tényleg azt éreztem, hogy elvesztettem mindent és mindenkit... még magamat is, Nem hibáztathatom őt, hisz egyszer túl kellett lépnie és nem jöttem volna vissza, de akkor is fáj. Rossz érzés volt ezeket hallani. Egy szót sem tudtam szólni. Csak sírtam és néztem magam elé.
- Victoria... próbáljuk meg – mondta apám az ajtóban állva. Rá se néztem. Semelyikükre. csak egy pár pillanat múlva megráztam a fejem és elindultam az ajtó felé. Átmentem egy folyosón és volt ott egy szoba, ahol Bruce és Strange várt. Volt a szobában egy üvegablak féle, ott állt Pepper, majd ment mellé apa is.
- Elmondta? – kérdezte Bruce, de én csak halkan bólogattam egyet.
- Csak próbáljuk meg – mondtam és bólogatott egyet. Egy asztal volt ott, mint a régi laborban.
- Ide feküdj föl és elmondjuk mit kéne tenned – mondta Bruce és tettem, amit mondott. Fölfeküdtem és mellém jöttek.
- Elvileg a két test valamilyen kapcsolatban áll egymással. Mivel neked van ilyen erőd, neked van két kőtől erőd és most az Elme kő a lényeg, ezért neked kéne valahogy visszahoznod ebbe a testbe az emlékeket. Meg tudod úgy tenni, hogy amik most vannak, azok is maradjanak. Tudom, hogy nincs semmi viszonyítási alapod és semmid, de meg kell próbálnod. Csak koncentrálj – mondta ki és arrébb mentek. Nem tudtam, hogy nekem mi is itt a dolgom. Csak a semmiből kéne emlékeket teremtenem. A kezeim mozgatni kezdtem és piros fény lett fejem körül. Szemeim összeszorítottam, próbálkoztam. Hirtelen kinyílt a szemem és éreztem, hogy most vörös. Vörös szemeim voltak, de a többieket nem nagyon zavarta. Hirtelen kirázott a hideg és egy váratlan fejfájást éreztem. Fogaim összeszorítottam, hogy ne gondoljak rá és annyira hátha így nem fáj. Egytől egyig jöttek az emlékek. A kezem még mindig mozgott, mintha az irányította volna az egészet. Tényleg sikerült. Már emlékeztem a kirándulásra, az űrhajóra, a Titán-ra, a halálunkra, az új küzdelemre és, hogy én csettintettem. Inkább meghaltam, minthogy több milliárd ember haljon meg. A kezeim hirtelen leestek én pedig fölültem. Nem mondtam semmit, csak próbáltam földolgozni, hogy pár percen belül mennyit is veszítettem. A kezeimbe temettem arcomat.
- Sikerült? – kérdezte Strange, amire fölemeltem rá a fejem. Ránéztem.
- Strange... nem volt más megoldás – mondtam és valahogy bele láttam a fejébe. Láttam az ő szemszögéből az egészet. Azt a tizennégymillió hatszázöt lehetőséget, ami lehetett volna.
- Tudom... ha nem te... - itt vágtam félbe, mert tudtam, mit akar mondani.
- Tudom... tudom mi lett volna, ha nem én... és azt nem hagyhattam – mondtam neki a többi értetlenkedő emberrel nem is foglalkozva. A könnycseppek csak úgy folytak a szememből.
- Mi történt volna? – kérdezte Bruce, de nem válaszoltam.
- Én most... – ennyit mondtam és kiszaladtam a szobából, a házból. Leültem a parton lévő mólóra és sírtam. Ismét annyit vesztettem. Nem hiszem el. Tényleg meghaltam. Emlékszem a fájdalomra, az utolsó szavakra. Mindenre. Ott ülve ráztam, a fejem és próbáltam abba hagyni a sírást, valami másra gondolni, de nem ment. Ekkor vettem észre, hogy valaki mögöttem van.
- Victoria – mondta Pepper, de csináltam azt, amit eddig. Leült mellém és nézett rám egy pár pillanatig.
- Pepper – mondtam és a karjaiba hullottam. Próbáltam átölelni és ő ezt viszonozta is.
- Victoria, drágám... tudom, hogy nagyon fáj – mondta ki és még jobban kezdtem zokogni.
- Pepper. Én megpróbáltam föláldozni egy kis dolgot. Egy kicsit. Magamat... azért, hogy ne pusztuljon el a világ, de... de az mindent elvett tőlem – mondtam és újra csak ültem a mólón Pepper, pedig oldalról ölelgetett - Azt hittem, hogy ha ezt megteszem, akkor minden rendben lesz – mondtam és hallottam, hogy a két fiú, apa és Peter a ház előtt áll, de nem foglalkoztam vele.
- Tudom... tudom, hogy mennyit vesztettél. Neked egy pár hónappal ezelőtt az anyádat, aztán elvesztetted Peter-t. Azt hitted, ha mindenki visszajött öt év múlva, akkor minden rendben – vázolta föl a helyzetet, de a sok emlékre és érzésre csak még rosszabb volt. Kimondta azt, amit én nem tudtam és inkább csak a sírásba folytottam érzéseim – Majd visszajöttetek és erre érsz haza. Az otthonod nincs többé, te föláldozod magad az összes többi emberért, Steve már nincs itt, Vízió meghalt és Nat is – mondta ki és mindenre emlékeztetett hirtelen. Újra magam alatt voltam. Teljesen – Aztán, mikor már azt hitted, hogy visszajöttél és akkor jobb... akartad élni a régi életed, de sok minden elveszett. És tudom, hogy azt hitted, hogy most már, hogy tudunk Peter-ről így együtt lehettek... de ez sem sikerül.
- Pepper... én nem hibáztatom érte. Egyszer tovább kellett, hogy lépjen, de... akkor is fáj – most legszívesebben az ő ölébe hullanék és mesélnék erről, de nem megy – Mikor láttam... mikor a kezeim között halt meg... valamiért hibásnak tartottam magam... hogy én tehetek róla és akkora bűntudat volt bennem... és mikor én haltam meg nem bírtam a szemébe nézni... olyan önző voltam, hogy nem bírtam a szemébe nézni és látni rajta a fájdalmat– ekkor jöttem rá, hogy ezért tettem. Ezért haltam meg. Ezért áldoztam föl magam, mert bűntudatom volt és mindent megtettem volna. Pepper szorosan átölelt a mondat után. Nem hitegetett, hogy ez nem így van, mert tudta, hogy én akkor is így gondolom – Pepper... úgy fáj – mondtam ki neki és ezzel, minden érzelmemet kiteregetve mindenkinek. Most már mindenki tudta, hogy milyen érzés van most bennem és volt akkor bennem.
- Tudom, Victoria... tudom – mondta a hátamat simogatva.
- És tudom, hogyha nem teszem meg, akkor most más lenne halott, de azt nem engedhettem... Az nem történhetett meg – mondtam neki utolsó gondolatom.
- Ezért nagyon sokan hálásak is vagyunk neked, de tudom, hogy ezzel ellenben inkább több a veszteség – mondta és szerintem megértette, hogy mire akarok kilyukadni.