Victoria Stark

Meglepetés

Másnap még nem is kelt föl a nap mikor fölkeltem. Peter feküdt mellettem és az ő mocorgására keltem. Ő nem volt fönt csak álmodott. Egyből fölültem és felé fordultam. Elég furcsa volt. Mintha rémálma lenne és valószínűleg az is volt.
- Vic – ennyit mondott halk hangon. Nem volt valami boldogságos. Nem hiszem, hogy én valami jó rész lehettem az álmában.
- Peter... Peter, kelj fel – próbáltam ébreszteni, hogy ez az álom nem folytatódjon. Az egyik kezemmel fogtam a karját és próbáltam óvatosan mozgatni, hogy ébredjen – Peter – erre a szóra kelt föl, vagyis inkább riadt föl. Mintha fölugrott volna, megijedt volna. Nme tudtam, mi történhetett. Először csak maga előtt nézelődött, majd meglátott mögötte engem. Rám kapta az arcát és félve nézett szemeimbe – Peter, nyugi... csak egy rossz álom volt – gyorsan fölült és ölelt át – itt vagyok, nyugi... elmondod? – kérdeztem visszaölelve.
- Nem is tudom – mondta egy kissé elhúzódva tőlem.
- Ha nem akarod, nem kell... csak tudd, hogy elmondhatod – mondtam és erre fölkapta rám a fejét.
- Akkor... elmondom – mondta és erre bólogattam, szemeibe néztem – Mindig ugyan azt a rémálmot álmodom. Egy lakásba megyek éppen haza, mert ott lakom... veled együtt. Te engem vársz, hogy menjek haza. Happy rak ki a lakás előtt. Mikor besétálok... - itt egy kissé elcsuklott a hangja, egy könnycsepp hullott le arcáról – akkor... azt hiszem, hogy a konyhában vagy a nappaliban vagy, de... ott is vagy, csak... a földön vagy mozdulatlanul.
- Peter... - mondtam neki, de ő tovább folytatta.
- És... letérdelek melléd... és próbállak fölébreszteni, de... sehogy sem megy... minden tiszta vér és nem tudok semmit sem tenni. Csak a karjaimban fekszel... halottan – ezt kimondva hajtotta le a fejét. Tudom, hogy már egyszer meghaltam és ekkor láttam, hogy hogyan reagál a halálomra. Tudom, hogy ki lenne akadva. Nem is kicsit lenne rosszul.
- Peter... - itt fogtam meg a kezét és kerestem tekintetét – Minden rendben, oké? Itt vagyok. Nincs semmi baj. Jól vagyok – mondtam és egy pár pillanat múlva fölkapta a fejét és a szeme teljesen vörös volt. Nem olyan, mint nekem szokott lenni, inkább csak mintha kisírt lenne – Minden rendben lesz. Nem megyek el ismét – mondtam ki és egy pár másodperc lelkizés után visszafeküdt az ágyra.
- Köszönöm – mondta onnan is rám nézve – És bocsi, hogy fölébresztettelek – mondta és erre elmosolyodtam. Én is vissza dőltem a párnák közé.
- Semmi baj, de én még vissza alszom – mondtam és magamra húztam a takarót.
- Én már nem alszom, de neked szép álmokat – mondta felém fordulva.
- Köszönöm – mondtam és felé fordulva próbáltam álomra hunyni szemeim. Ez egy pár másodperc múlva sikerült is.
Valószínűleg egy pár óra múlva kelhettem föl, mert ekkor már föl kelt a nap is. Már az egész szobát besütötte a fénye. Peter-t már nem találtam mellettem. Mondjuk ezen nem lepődőm meg, hiszen miért is lenne az ágyban mellettem több órán át ébren? Semmi értelme nem lenne. Kikelve az ágyból próbáltam valami normális külsőt csinálni magamnak. Egy gyors reggeli életre keltés és öltözés után lementem. Peter és apa volt a konyhában.
- Nem hiszem, biztos szörnyű lehetett, de... én nem bírnám ki – mondta apa az asztal mellett iszogatva a kávéját és Peter-rel beszélve.
- Mit nem bírnál ki? – jöttem le a léptem le a lépcsőről feléjük. Peter a pult előtt csinált éppen... valamit, apa meg csak dumált.
- Jó reggelt, Csipkerózsika – mondta apa egy csókot nyomva homlokomra – Semmi, nem érdekes. Csak beszélgettünk.
- Mi ez a jó illat? – néztem kettőjükre. Mivel tényleg sülhetett valami, mert nagyon jó illat volt.
- Hát... inkább őt kérdezd – mutatott apa Peter-re. Rögtön odakaptam a fejem és rámosolyogtam.
- Jó reggelt! – mondta miközben mellé léptem, mikor már teljesen mellette voltam, akkor nyomott egy csókot ajkamra.
- Mi történik itt? Akkor sütöttél utoljára palacsintát, mikor elvittél egy napra New York-ba. Most miért csinálod? – kérdeztem rámosolyogva.
- Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte és egy kissé magam elé néztem. Elgondolkodtam, de mióta újra itt vagyok, azóta nem tudom. Fogalmam sem volt, hogy most éppen melyik nap van, csak annyit tudtam, hogy nyár és kész.
- Az a baj, hogy mióta visszajöttem, azóta nem tudom. Még össze vagyok kissé zavarodva... Öhm... Augusztus tizedike van? Ugye nem a szülinapod van? Még az kéne, hogy elfelejtsem – néztem kettőjükre nagy szemekkel. Peter-nek van augusztus tizedikén a szülinapja és tényleg nem kéne elfelejtenem. Mekkora egy hülye vagyok. Legalább megnézhettem volna.
- Nem, nem a szülinapom van – mondta Peter és egyből kifújtam egy nagy levegőt, amin apa rögtön fölnevetett és már Peter-nek sem kellett sok.
- Hála az égnek. Még az kéne, hogy én, idióta ezt is elfelejtsem... de, akkor milyen nap van? – kérdeztem kettőjükre nézve.
- Boldog születésnapot! – mondta Peter még egy csókot adva. Teljesen össze voltam zavarodva, mert elvileg nekik már több éve volt az én szülinapom és most jött el a következő, de nekem úgy 3-4 hónapja volt az én fejemben. Nagyon fura volt újra ünnepelni ilyen kevés időn belül.
- Augusztus harmadika van. Úgyhogy a szülinapod – mondta apa és ekkor realizálódtam.
- Szuper... akkor ezért változtál ismét Pepper 2.0-vá – mondtam Peter-nek elmosolyodva.
- Mindig ezt fogod mondani, ha ilyet csinálok? – erre elnevettem magam.
- Valószínűleg – ekkor Peter kivette az utolsó palacsintát is és letette az asztalra.
- Reggeli? – kérdezte és leült az előtte lévő székre.
- Együnk – mondtam leülve mellé. Egy pár perc csend következett, mert igazából tényleg éhes voltam, szóval csak ettem. Nem szóltam egy szót sem. Nem is tudom, hogy bír ilyen palacsintát csinálni. Az evést befejezve még mindenki ült az asztalnál egy pár pillanatig, majd én törtem meg a csendet – Meg kell tanítanod palacsintát sütni – mondtam Peter-re nézve.
- De nem most. Most megyünk valahova – mondta ki és elvette a tányérokat.
- Hova megyünk? – kérdeztem fölállva a szék mögé.
- Az meglepetés – mondta és az ajtóhoz ment.
- Mármint most? Most azonnal? – kérdeztem az ajtóban álló Peter-re nézve.
- Igen, most – mondta és egy lépéssel közelebb mentem.
- De nekem még össze kell, készülődöm. Alig öltöztem fel – mivel nem számítottam arra, hogy most megyünk valahova így nem öltöztem valami szépen.
- Nem, dehogy kell. Így vagy jó – jött oda hozzám.
- Oké, menjünk. Apa? – kérdeztem az ajtóban állva.
- Csak ketten mentek. Jó szórakozást... ja és... mond meg neki, hogy üdvözlöm – mondta és hirtelen nem értettem, hogy miről is beszél. Üdvözli? De kit? Hova megyünk?
- Öhm... oké, asszem. És köszi, meglesz – mondtam kilépve az ajtón. Peter már rögtön előre ment és egy fekete kocsi várt minket. Nyílván Happy várt minket a kormány mögött. Nagyon izgatott voltam, hogy hova is megyünk, vagy mit csinálunk. Egyáltalán nem számítottam se arra, hogy ma van a szülinapom (ami nem kissé furcsa), se arra, hogy ma menni fogunk valahova, méghozzá ketten. Semmi ötletem nincs, hogy hova mehetünk. A kocsiba beülve az ablakon nézelődtem ki, mivel sokat innen még nem utaztam. Gyönyörű ez a táj és nem is csodálom, hogy apa ezt választotta. Peter mellettem ült és mindig elmosolyodtam mikor oda néztem. Olyan rossz, mikor ilyen helyzetben ő tudja, mi fog történni, de nekem egy nagy meglepetés lesz.
Nem utaztunk sokat, de mikor megálltunk akkor egy nagyot dobbant a szívem. Nem ott voltunk, ahol gondoltam.
- Hol vagyunk? – kérdeztem Peter felé nézve, de ő csak kiszállt és az én ajtómhoz jött. Kiléptem az ajtón és apám egyik régi magán gépe állt ott – Mit csinálunk itt? – kérdeztem ismét Peter-re nézve.
- Hát... utazunk egy kicsit – mondta és elindult a repülő felé.
- Happy? – kérdeztem a férfit, aki mellettem ment el.
- Egy szót sem szólok – mondta és Peter után indult. Még egy pár pillanatig magamban dolgoztam fel, hogy most repülővel fogunk utazni. Egy pár pillanat múlva indultam utánuk, mikor Happy már fölment, de Peter még a feljárón várt.
- Hova megyünk? – kérdeztem és léptem föl a repülőre. Csak egyszer voltam ilyen gépen, mikor először jöttem New York-ban és ismertem meg apát. A repüléstől már nem félek annyira, mint akkor. Főleg, hogy most van a szülinapom és Happy-vel, Peter-rel repülök így sokkal jobb. Leültem az egyik fotel/szék-be. Happy egy kissé előrébb ült le és 10 perc alatt benyomta a szunyát. Peter elém ült, de akárhogy faggattam nem mondott semmit – Tudod, mennyire izgatott vagyok? – kérdeztem halkan Peter-től, mikor kezdett fölszállni a gép.
- Tetszeni fog – mondta és kötötte be magát. Ő még nem nagyon repült szóval eléggé félt a repüléstől. Nyelt egy nagyot és kinézett az ablakon.
- Még nem nagyon repültél, igaz? – kérdeztem rámosolyogva.
- Hát... öhm... nem nagyon – mondta kínosan felnevetve.
- Nyugi, nem lesz semmi... amúgy mennyit repülünk? – kérdeztem én is az ablakon kinézve.
- Elvileg kb. olyan egy órát, de ebben nem vagyok szakértő – mondta fölnevetve. Gondolkodtam el, hogy hol is lehetünk. Nem hiszem, hogy New York-ba mennénk, az szerintem messzebb van egy óránál. Mondjuk, nem tudom, milyen gyorsan repül ez a gép a normál repülőhöz képest. Egész végig, azon gondolkoztam, hogy hova is mehetünk. Apa vajon miért mondhatta, hogy üdvözli? Kit? Akkor inkább kihez megyünk? Nem tudom, hogy ki merre lakik. Főleg, hogy barátaim nem nagyon vannak. Vagy vannak csak halottak, vagy már ezer éve nem hallottam róla vagy fönt van az űrben. Sok választási lehetőség volt, de nem hittem, hogy oda megyünk, valamelyikükhöz.
Egy óra múlva már tényleg szállt is le a gép. Ekkor ébredt föl aHaHappy, amin mindketten majdnem fölnevettünk. Mivel nem volt semmi csomagom ezért csak kiszálltunk és vissza egy kocsiba. Itt már nem kérdezősködtem, csak vártam, hogy odaérjünk. Nem lehettünk olyan messze, ha idáig jöttünk repülővel. Az ablakon nézelődtem, de ebből nem ismertem föl, hogy merre vagyunk. Egy családi házas övezetbe értünk, mikor Happy elkezdett lassítani.
- Ide jöttünk? – kérdeztem Peter-re nézve.
- Igen – mondta mosolyogva. Még ő sem tudta, hogy pontosan helyileg hova jövünk, de azt igen, hogy ott mi lesz.
- Házat nézünk vagy miért jöttünk ide? – kérdeztem kissé fölnevetve. Ekkor megállt Happy és kiszállt a kocsiból. Egy teljesen átlagos családi ház előtt álltunk meg. Ránéztem Peter-re, aki csak nyelt egy nagyot és kiszállt. Ebben én is követtem. A ház elé kezdtek sétálni, amit én is lassan követtem – Mi van ebben a házban? – erre a kérdésre nyílt az ajtó. Egy nagyon ismerős arc állt ott, de már nem úgy, ahogy utoljára láttam.
- Victoria? – kérdezte és egy nagy mosoly ült arcomra. Annyira örültem, hogy újra láthatom és, hogy most itt lehetek.