Victoria Stark

Csatlakozz

Lassan nyitottam szemeimet. Mintha fáradtnak éreztem volna magam. Valamiért fájt a fejem. Próbáltam szétnézni, hogy hol is vagyok, de már nem abban a teremben voltam. Ez egy teljesen már hely volt. Nem volt ismerős, így nem is ismertem fel. Éreztem, hogy nem nagyon tudok mozogni, de még nem tudtam fölfogni, hogy ez miért is van. Mikor már valamennyire ébredeztem, akkor láttam meg, hogy egy ugyanolyan székben vagyok, mint mikor a HYDRA és Zemo rabolt el. Egy pár vas szíjjal volt lefogva a karom és egy-eggyel a két lábam. Tudtam, hogy akkor sem tudtam kijutni onnan és ez azt jelentette, hogy most se fogok tudni innen kijutni. Nem lehettem ismét a HYDRA-nál, mivel az teljesen tönkrement, de nincsenek véletlenek. Igazából lehetségesnek tartottam, hogy valamilyen módon tovább vitték a szervezetet, de akkor már biztos, hogy hallottunk volna róla. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de az biztos, hogy egy ideig nem voltam eszméletemnél.
- Végre, hogy fölébredtél – mondta egy hang, de mintha nem hallottam volna rendesen.
- Ki vagy te? – kérdeztem, miközben próbáltam kiélesíteni a látásom és a hallásom is. Minden teljes homály volt, de egy pár másodperc múlva már kezdett minden a régi lenni.
- Már fel sem ismersz? – kérdezte a hang, de már ismerős volt. Ekkor fölnéztem és tényleg ő volt az.
- Rég láttam... Nem éppen egy börtönben kéne ülnie... Zemo? – kérdeztem tőle, de ő erre csak kissé elmosolyodott. De utálom azt az önelégült mosolyát. Nagyon letörölném.
- Tudod... mióta nem találkoztunk már egyszer sikerült kijutnom, de ismét bezártak csak egy másik helyre, de ismét sikerült kiszabadulnom. Mind a kétszer egy kis segítséggel – mondta és egy alak jelent meg mögötte. Igazából a folyosó végéről kezdett el jönni, de az a rész még homályos volt.
- Most kit sikerült meggyőznie? – kérdeztem, de csak rá néztem, a másik alakot nem figyeltem.
- Igazából ennél a két szökésnél nem én győztem meg őket, hanem ők engem... És nem hiszem, hogy ismeretlennel fogsz most találkozni – mondta, mikor a másik... nő... asszem egyre közelebb ért.
- Most kifejezetten sokat beszél az előzőhöz képest – mondtam még rá nézve, de mikor a nő is megállt mellette, akkor emeltem rá a tekintetem. Ez... lehetetlen... Ez biztos csak egy rossz álom. Ő... meghalt... Meg kellett halnia. Lehetetlen, hogy most itt legyen. A személy, akit régen még ismertem és szerettem, de most jelenleg az az ember, akit a legjobban utálok – Ez lehetetlen – mondtam ki kissé halkan, de hallhatóan.
- Semmi sem lehetetlen – mondta és egy kicsit közelebb jött.
- Anya? – kérdeztem ráemelve tekintetem – Meghaltál – mondtam. Már majdnem lefojt egy könnycsepp az arcomon, de próbáltam tartani magam.
- Elvileg te is... de úgy látszik mi sosem halunk meg – mondta és nézett szemeimbe. Nem olyan volt, mint régen. Mintha most tele lett volna rosszindulattal és mintha egy teljesen más oldalát láttam volna.
- Te csinálod ezt? Te vagy a góré? – kérdeztem farkasszemet nézve vele.
- Valahogy úgy. Zemo jól jött. Sok az ötlete és itt van ez a szék, ami nagyon jól jött... Ja és elfelejtettem valakit idehívni. Hárman vagyunk – mondta és ekkor kezdett el a folyosó végéről jönni egy szőke nő. Először ő is kissé homályos volt, így nem ismertem föl, de egy idő után rájöttem, hogy ő is egy ismerős arc.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem a nőtől, aki idő közben ideért – Te nem ilyen voltál, Sharon – mondtam szemeibe nézve.
- Tudod... miután segítettem Steve-nek az államok üldözni kezdtek így nem jöhettem haza. Egy titkos szigeten éltem mind idáig, de vissza vettek a CIA-hoz – mondta anya... vagyis Olivia mellé állva. Már nem tudtam anyának nevezni őt, hisz annyi olyan dolgot tett, amit sosem tudnék neki megbocsátani.
- Így ő is jól jött. Mivel téged bevittek kihallgatni így Carter nagyon könnyen bejutott CIA ügynök létére. Belülről játszottuk ki a rendszert – folytatta Olivia.
- És most mi a cél? Ismét a feketepiacon akarsz üzletelgetni? – kérdeztem undorral az arcomon.
- Ugyan... mit gondolsz? Most valami sokkal nagyobb a tét. Carter hatalomra vágyik és már az ügyfelei is megvannak. Gondoltam csatlakozom hozzá – mondta egy kisebb mosollyal az arcán, majd megfordult. Mintha előre megtervezte volna és tudná, hogy ez így is lesz. Mondjuk Zemo ilyen. Lehet ő is ilyen lett.
- Én, mire kellek? – kérdeztem, amire visszafordult.
- Ó, te nem sok mindenre. Csak jól jössz. Arra kérlek, vagyis kérünk, hogy csatlakozz hozzánk – mondta, amire összehúztam a szemöldököm. Hogy képzeli, hogy én csatlakoznék hozzá? Szerinte még mindig bennem van az a családi kötelék, mint akkor? Biztos, hogy nem. Soha nem csatlakoznék egy ilyen csapathoz vagy mihez.
- Szóval te lennél a főnök, mi pedig a három muskétásod? Nagyon szuperül hangzik... de sajnos a harmadik muskétás nem fogadja el a munkát – mondtam, de erre csak bólintott egyet.
- Hát jó. Ha nem akarsz velünk tartani, akkor majd ráveszünk más módszerrel – mondta és elment mellettem. Nem tudtam, hova is megy, csak annyit hallottam, hogy kinyit egy ajtót – Na, most kimegyünk – mondta gondolom valakinek. De ki lehet az? – És most már elfogadod a munkát? – kérdezte és egy pár pillanat múlva láttam újra meg, de mellette volt Peter. Ebben a pillanatban nagy szemekkel néztem rá és elkezdtem mozgolódni, de sehogy sem ment – Ne is próbálkozz azzal, hogy kiszabadulsz, mert tudod, milyen hatása volt legutóbb is. Nem fog jól esni a próbálkozásod – mondta, de én akkor sem hagytam abba, csak egy pár pillanat múlva. Csak lefelé néztem. Nem akartam látni az arcát, mert tudom, mi lesz rajta. Innen nem volt kiút. Tudtam, hogy így is úgy is ők jutnak ki győztesként – Nézz csak ide, had lássam, hogy küzdesz magaddal – mondta, de akkor sem emeltem föl a tekintetem.
- Nem... - mondtam ki halkan. Nem akartam, hogy bármi baja essen, de itt mi lett volna a jó választás.
- Dehogynem – mondta, amire egy pár pillanat múlva megráztam a fejem – Kérlek, nézz rá a kis barátodra – mondta és egy pár másodperc múlva ezt meg is tettem. Nagy levegőket vettem, mivel nem tudtam, hogy ennek milyen vége lesz.
- Sajnálom – mondtam, de a véleményem nem változott. Nem akartam ennek a hármasnak a tagja lenni negyedikként.
- Más mondani valód? Mondjuk... számomra – mondta Olivia, de én csak Peter-re néztem csendben – Akkor nincs más választásom – mondta és előhúzott egy fegyvert. Ekkor mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Nem lőtt csak a feje felé tartotta. Én rögtön fölnéztem rá tárt szemekkel és egy könnycseppel az arcomon – És most? – kérdezte, de nem akartam válaszolni. Elhúztam oldalra a fejem amennyire tudtam és elnéztem.
- Ne Victo... - mondta Peter, amire még egy könnycsepp esett le arcomon.
- Te hallgass! – mondta Olivia. Mikor kimondta egy pár másodperc múlva már hallottam, hogy kibiztosította a fegyvert. Ekkor összerezdültem. Már csak arra várt, hogy mit reagálok – Nos? – kérdezte és egy pár pillanat múlva ráemeltem a tekintetem. Már szinte remegtem a félelemtől. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Már nyitottam a számat, de egy hang se jött ki rajta – Kicsim?
- Nem... vagyok... a lányod! – kiabáltam rá fölemelve a tekintetem – Most... - mondtam még kissé ideges hangon, de aztán lenyugodtam – Szépen elengeded... és... így beleegyezek – mondtam ki és egy nagy mosoly ült arcára.
- Tudtam én – mondta és elrakta a fegyvert. Amikor leengedte a karját egy óriási kő esett le a szívemről – Akkor már munkába is állhatsz – mondta és jött oda hozzám. Egy pár másodperc múlva néztem föl rá – Tessék – mondta és a kezembe rakta a fegyvert – Lődd le! – mondta Peter-re mutatva.
- Nem! Erről nem volt szó, ezt nem fogom meg tenni – mondtam hadarva. Ekkor jutott eszembe, hogy valami nem jutott neki eszébe. Csak úgy odaadja a fegyvert kibiztosítva és arrébb áll. Ez sima ügy lenne. Csak próbálni kell.
- Dehogyis nem... lődd le. Tudom, hogy meg tudod tenni – mondta anya és mintha úgy érezte volna, hogy manipulál. Én meg próbáltam színlelni, hogy sikerült. Egy pár pillanatig nem szóltam semmit, majd úgy tettem, mintha rájöttem volna, hogy igaza van. Próbáltam elhitetni velük. Túl naívak. Ekkor erősebben fogtam meg a fegyvert és tettem úgy, mintha belemennék – Úgy... tedd meg – nem céloztam rá, csak jobban fogtam, de már ebből tudta, hogy lőni fogok.
- Victoria! – szólt Peter, amire összeszorult a szívem. Sóhajtottam egyet
- Ne is figyelj rá! – mondta, amire fölemeltem a fegyvert. Senki sem tudta, hogy mire is kézsülök éppen és így volt a legkönnyebb. A fegyverrel először Peter-re céloztam és ő a legjobbat reagálta erre. Megijedt, hogy mégis megteszem. Reméltem, hogy ezt fogja tenni. Egy pillanat múlva húztam gyorsan Olivia-ra a fegyvert és lőttem meg. Ezt tettem a többiekkel is. Olivia-t lehet meg is öltem, de nem láttam. A többiek csak megsebesültek. Nem nagyon érdekelt, mivel nem volt náluk fegyver. Nem lőttek vissza. Sharon akarta elvenni a fegyvert, de ahogy közelebb lépett ismét ráemeltem a fegyvert.
- Próbáld csak meg – mondtam, majd egy pár pillanatnyi hezitálás után sóhajtott egyet és hátra fordult. Olivia után ment, aki próbált valahova elmenni, de nem tudom, hová lett. Nekem arra nem volt ötletem, hogy hogyan is jutok majd ki innen mivel Peter meg van kötözve, én meg vassal vagyok leszorítva. A fegyvert nem dobtam el, mert ha ezt tettem volna, akkor elveszik. A szék körül kezdtem el nézelődni, hogy hátha van valami lehetőséd a kijutásra.
- Várj! – mondta Peter és ekkor odakaptam a fejem. A lába ugyanolyan fémmel volt összekötve, de a keze csak egy bilinccsel volt egy csőhöz kötve. Kimondta és a bilincset egy mozdulattal letörte a karjáról.
- Te mikor lettél ennyire erős? – kérdeztem nézve, hogy mit is csinál.
- Ez nem megy – mondta a lábát próbálva kiszabadítani – Ez valami erős fém, ezt nem tudom így eltörni – mondta és ismét kattogni kezdett az agyam. Nem tudjuk csak úgy széttörni, szóval kell egy másik terv. Hátra néztem és a széket, amihez hozzá voltam kötve mértem fel. Hátha van, valami gyenge pontja vagy ahol szét lehetne törni. A lábamat néztem, ahol egy kissé könnyebb volt a helyzet, mivel csak eggyel volt a két lábam összekötve. Viszont, ha a fegyverrel rálőnék, akkor talán szét tudnám lőni. Gyors megnéztem, hogy még van-e benne golyó és mikor láttam, hogy igen, akkor kezdtem el célozni. Így lekötözött kézzel nem kicsit volt nehéz. Céloztam és lőttem. Tudtam, hogy eltaláltam, mivel lehetett hallani – Mit csinálsz? – kérdezte, de én csak tovább próbáltam valahogy rácélozni.
- Próbálom lelőni a lábamról – mondtam és lőttem még egyet. Már éreztem, hogy kissé lazult, de magamtól még nem tudtam kiszabadítani. Peter csak figyelte, hogy mit csinálok. Lőttem még egyet, de az félre sikerült – Basszus – mondtam kissé visszafojtott hangon. Éppen a fogamat szorítottam össze, mivel nem a fémre ment, hanem a lábamra.
- Victoria! - szólalt föl Peter, de én csak összeszorított szemmel próbáltam nem a lábamban lévő fájdalomra gondolni.
- Jól vagyok... jól vagyok – mondtam és egy újabbat lőttem, de ekkor már ki tudtam szabadítani a lábam – Most te jössz – mondtam és dobtam neki a fegyvert.
- Mi? Nem! – ellenkezett, de erre én csak sóhajtottam egyet.
- De, Peter! Szedd le a lábadról. Az én karomhoz az nem elég. Te pont ki tudsz szabadulni, de nincs elég töltény a karomhoz – mondtam a szemeibe nézve.
- Nem! Nem foglak itt hagyni – mondta és ekkor elkezdtem gondolkodni.
- Biztos, hogy nem tudod letörni? Nagyon jó lenne - mondtam neki levegőért kapkodva. Próbáltam nem a fájdalomra figyelni éppen.
- Nem. Nem tudom, miből vannak ezek, de túl erős fém, nem tudom letörni – mondta Peter.
- Vibránium nem lehet. Csak Steve pajzsában volt és Wakandában. Egyikből sem szerezhettek... - gondolkodtam el először ezen, de nem ezen volt most a hangsúly – akkor... menj!
- Nem, megmondtam, hogy nem hagylak itt – mondta és a lábán lévő fémet kezdte lőni – Ezt szétlövöm... és... utána... kitalálom, mi legyen – mondta, mire a lábán mintha szétpattant volna a fém. Fölállt és mögém jött. A széket kezdte fölmérni. Keresgélte a megoldást, de nem hallottam semmit felőle – Kell lennie... valami kikapcsoló gombnak vagy hatástalanítónak – mondta és elkezdett minden felé nézelődni. Ha nem ilyenben ülnék, akkor az erőmet is használnám, de legutóbb mikor ebben a székben próbáltam, akkor minél többet használtam, annál jobban elvette. De meg kellett próbálnom. A kezemet amennyire lehetett a fém felé tartottam. Próbálkoztam, de ismét csak egy kis fény volt, de egy pár másodperc után a csuklóm felett lévő fém lepattant a karomról.
- Úristen! – mondtam tárt szemekkel.
- Meg tudod csinálni? – mondta Peter és elém jött.
- Nem tudom, de ha igen, akkor nem hiszem, hogy jó helyen állsz, mert beléd fog vágódni a fém – ekkor bólintott egyet és egy pár lépést arrébb lépett. Ekkor próbálkoztam újra, de most nem csak simán nem működött mikor egyre jobban próbálkoztam, hanem fájt is. Még egyet sikerült lepattintanom, de még volt négy. Ekkor hallottam egy lövést, amire fölkaptam a fejem. Zemo jött a folyosón. Peter-t pont nem látta, mert a fal mögött állt, ami mögé a folyosóról nem lehet látni.
- Kár próbálkozni. Kicsit fejlesztettem rajta. Hol a barátod? – kérdezte a fegyverrel a kezében. Nem lelőni akart, csak ezzel keltette föl magára a figyelmet.
- Elment – mondtam lenézve.
- Csak úgy higgyem el, hogy itt hagyott? – kérdezte és már egyre közelebb volt.
- Meg tudtam győzni – mondtam ismét rá nézve. Ekkor jött közelebb és már beért a szobába, ahol Peter vette el tőle a fegyvert és ütötte le – Most komolyan... Hovdxe3Hogy csinálod? – kérdeztem, de ő nem nagyon törődött a kérdéssel.
- Most hogyan tovább? – kérdezte a szemeimbe nézve.
- Magamat nem tudom kiszabadítani, mert... fáj. Megint... lőni kell. Fogd meg a fegyverét, abba van még töltény és kezd el lőni a szélét – mondtam fejemmel a karom felé mutatva.
- De meglőhetlek – mondta, majd egy lépéssel közelebb jött.
- Az... most nem számít, csak ki kell jutnunk – mondtam a fejemet rázva. Ekkor egy pár pillanatot vacillálva fölvette a földről a fegyvert. Oda kezdett célozni, ahova mutattam. Ahol a székhez van csatolva, ott könnyebb szétlőni és kevesebb az esélye, hogy lelő – Csináld – mondtam és magam elé kezdtem el nézni összeszorított fogakkal. Valahogy sejtettem, hogy újra meg leszek lőve, de az most nem olyan fontos. Elkezdte lőni először a jobb karomnál lévő kettőt, amit egy pár lövés után sikerült is kiszabadítani. Ekkor ment a másikra. Kettő volt, egy feljebb és egy a könyököm alatt. Az alsót kezdte lőni, de a nagy ügyes eltalált.
- Victoria! Nem... nem akartam – állt meg egy pár pillanatra.
- Csak... csináld tovább – mondtam és összeszorított szemekkel néztem előre. Nagyon fájt a lábam, de most már azzal együtt a karom is. Sikerült kilőnie az összeset, úgyhogy gyorsan álltam fel, amennyire tudtam és kezdtem kifelé menni – Gondolom, te sem tudod, hogy merre vagyunk – mondtam Peter-nek, miközben az ajtót próbáltam kinyitni – Zárva – mondtam és fordultam meg. Peter jött mellém és törte be a kilincset, amivel valamilyen csoda folytán kinyitotta az ajtót. Ekkor közötte és a keze között kapkodtam a fejem – És ezt hogy? – kérdeztem, de ő csak nyitotta ki az ajtót és ment ki.
- Eddig is tudtam ilyet, csak nem használtam – mondta és nézett szét.
- Teljesen sötét van. Ez nem lehet – mondtam szét nézve. Csak a kivilágítások miatt volt világod, de alapból teljesen sötét volt.
- Vagy egész nap ki voltunk ütve vagy valahol máshol vagyunk.
- Akkor is mennünk kell innen valahova. Merre? – kicsit a lábamat húzva magam után jöttem. Nem nagyon álltam rá, mert szörnyen fájt. Ekkor elővette a hálóvetőjét és a kezére rakta – Csak egy kézzel tudok kapaszkodni szóval, ha le ejtesz, akkor kinyírlak – mondtam, amire csak egy halvány mosollyal bólintott egyet. Az ő egyik kezét a derekamra rakva tartott meg. Én az egyik kezemmel kapaszkodtam belé, a másikat csak magamhoz szorítva próbáltam nem az összes véremet elveszíteni. Egy pár háztetőn ugrálva álltunk meg az egyiken.
- Körülnézek, hogy merre vagyunk – mondta és ment át egy másik tetőre. Én addig leültem és levettem a cipőm, hogy megnézzem mennyire sikerült eltalálnom saját magam. A cipőm és a ruhám ujja már teljesen véres volt, ahogy a ruhám többi része is – Fogalmam sincs, merre vagyunk, de egyáltalán nem ismerős a terep... és... - itt fejezte be. Valami nagyon nem tetszett neki, mert nem akarta lemondani.
- Mi az? – kérdezte fölállva. Ekkor néztem szét rendesen, de még így sem láttam a nagy sötéttől – Mit láttál?
- Biztos, hogy nem otthon vagyunk... vagy az óceán vagy a tenger mellett. Körülöttünk sok a víz és nagyon messze nincs semmi – ekkor volt bennem a legnagyobb félelem. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk, de az biztos, hogy nem az otthonomhoz közel.
- Szóval... jó messze a semmi közepén – mondtam visszaülve a tetőre. Ekkor Peter is leguggolt mellém és a pólója szélét tépte le – Peter, mit csinálsz?
- Rá kell valamit rakni a sebedre, de most sehova sem tudunk menni és senkihez – mondta és a kis anyagot rá kötötte a karomra.
- Köszönöm – mondtam ránézve – Peter... mikor... elmondták, hogy mivel vádolnak, akkor te... nem... csalódtál vagy ilyesmi? – kérdeztem szemeibe nézve. Erről még nem volt időnk beszélni, de a választól is féltem.
- Nem. Meg voltam bizonyosodva, hogy te ilyeneket nem tettél – mondta és ekkor hajtottam le a fejem.
- A... nyomozó azt mondta... hogy megtettem 10 évvel ezelőtt csak... nem emlékszem rá, mivel az anyám volt ennek az egésznek a középpontjában és én pedig egy bábu voltam. Senki se tudja, hogy hogyan, de nem emlékszem semmire... Peter... én nem akartam meg ölni senkit, de mi van, ha mégis ezt tettem? Én nem vagyok gyilkos – mondtam és egy pár könnycsepp hullott szememből. Peter ekkor hajolt oda és ölelt át.
- Victoria, nem tettél semmit – mondta, de nem nagyon hittem neki.
- De mi van, ha igen... - mondtam volna, de most ő vágott félbe.
- Nem! Ha mégis így volt, akkor az sem a te hibád. Nem emlékszel rá és az anyád mozgatta a szálakat. Nem akartad megtenni és lehet nem is tetted meg. De bárhogy is van, nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz – mondta nyugtatás képpen.
- És... - mondtam és húzódtam el tőle – akkor sem bizonytalanodtál el, mikor megfogtam azt a fegyvert? Nem gondoltad, hogy le foglak lőni? – kérdeztem szemeibe nézve – Nyugodtan mond el.
- Hát... akkor egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy le fogsz lőni, de ez a pillanat el is múlt. Te nem ilyen vagy. Nem teszel ilyet – mondta a kezemet megfogva.
- Remélem... Köszönöm – mondtam, amire egy kis mosoly ült arcára – Most aludnunk kéne? Vagy mit csináljunk? Nem tudunk sehova se menni.
- Öhm... nincs nálad a telefonod? – kérdezte a zsebemre mutatva.
- Nem. Az ügynökök mindent elvettek. Neked? – kérdeztem, mire átnézte zsebeit.
- Nem, gondolom ők elvették – mondta és erre hátra dőltem. Elég jó idő volt mondjuk, nem tudom merre lehettünk.
- Akkor itt ragadtunk... szóval egy választásunk maradt. Alszunk egy pár órát és mikor már világos van, akkor körül nézünk – mondtam és kezdtem a felettünk lévő csillagokat nézni.
- Jó, de merre akarsz aludni? – kérdezte.
- Hát... itt. Nem tudunk hova menni... és amúgy is jó idő van – mondtam és ekkor Peter is ledőlt mellém.
- Jó, de reggel körül nézünk – mondta és erre oldalra hajtottam a fejem, rá bólogattam.
- Jó éjszakát! Ha itt lehet jót aludni egyáltalán – mondtam és újra az égre pillantottam.
- Jó éjszakát! – mondta, majd próbáltam aludni. Egy ideig ez nem nagyon sikerült, de egy idő után, mivelmuszáj volt így sikerült.