Victoria Stark

Próbáljuk újra

Ismét ugyanazt álmodtam, amit mostanában minden éjjel. A jövőt. Nem tudom kiverni a fejemből. Egyfolytában az járt a fejemben akár épp ezen akartam gondolkozni, akár nem. Mintha lenne valami jelentősége annak a pár percnek. Mintha fontos lenne, vagy valami, amit jelezni akarna. De az is kérdéses volt, hogy ha 2024 jár a fejemben, akkor 1942 miért nem. Ugyanakkor voltam ott, kb. ugyanannyi ideig. Nem tudtam, hogy mi az a nagy különbség. Hogy az olyan fontos lenne, hogy az a múlt, a másik meg a jövő? De még volt pár kérdésem. Miért reagálnak így az ottlétemre? Apa miért idősebb, mikor Peter nem? Kié lehet az a faház? Miért találkoztak ott? Miért nem a bázison ébredtem és találkoztak? Egy csomó megválaszolatlan kérdés volt, amit már párszor lejátszottam magamban. De a válaszokat egyszer sem találtam. Most annyi különbség volt az ébredésnek nevezhető felriadásban, hogy Peter mellettem aludt. Vagyis elméletileg.
- Victoria! Mi történt? – kérdezte a már ébren lévő Peter. Azt hittem még alszik, de úgy látszott, hogy már egy ideje fönt van. El akartam neki mondani, de nem most gondoltam, főleg nem ilyen reggel. De ha már rájött, hogy amúgy így szoktam ébredni, akkor már mindenképp elmondom és legalább lesz kivel megtárgyalnom ezeket.
- Semmi... öhm... vagyis inkább majd elmondom – mondtam neki megfordulva és ránézve. Próbáltam sugallni neki, hogy minden rendben és semmi baj nincsen. Nem nagyon sikerült rábírnom, hogy ne aggódjon ezért.
- Mond el, akkor most. Úgy sincs semmi dolgunk – mondta teljesen felém fordulva, az ülésből.
- Mi lenne, ha egy reggeli közben mondanám el? – vetettem föl neki az ötletet fölülve mellé.
- Oké, akkor menjünk reggelizni – álltunk föl az ágyból. Én még bementem egy önmagam fölébresztésére a fürdőbe, azaz egy arcmosásra és fésülködésre. Lementem a lépcsőn és Peter már pakolta elő a tegnapi maradék palacsintát. Leültünk enni és próbáltam magamban lenyugtatni magam. Féltem, hogy mit fog reagálni arra, amit most fogok mondani. Talán, hogy miért nem mondtam előbb vagy, hogy ez mennyire király vagy, hogy fogalma sincs, hirtelen mit mondjon.
- Rémálmod volt? – kezdte rögtön a közepén.
- Nem... nekem... vagyis inkább kezdem az elején. Mikor elmentetek Wakandába és jött Zemo, akkor ugye megpróbált lelőni. És a valahogyan lehetséges idő megállítással megakadályoztam. Na most. Mindenki eddig tudja. De, hogy ezután mit csináltam, azt nem tudja senki. Lementem a gyakorlóterembe és megpróbáltam pár ilyesmi trükköt vagy mit az erőmmel. Hátha mást is lehet. És valahogy... ugráltam az időben. Először elugrottam 1942-be – ebben a pillanatban tért észhez és jött rá, hogy hogyan is értem, hogy ugráltam az időben – és láttam Steve-t, Bucky-t és Steve nagy szerelmét, Peggy-t. Egy pár percig voltam ott, ami amúgy a katonaságon volt. Ezután még egy helyen voltam. 2024-ban. Ahol... láttalak téged – itt néztem rá először, mert amúgy csak néztem magam elé. Ezután nyeltem egy nagyot és váltogattam, hogy merre nézek. Néha rá, néha csak magam elé – és még apát. Vagyis... először csak megérkeztem. Egy tó elé, ahol volt egy nagy faház, ahol lakott is valószínűleg valaki. De ezt először nem láttam. Csak néztem a tavat, majd meghallottam a ház ajtajának nyitását és ezzel egy időben egy kocsi ajtajának nyitását. Majd apa megkérdezte, hogy: Elnézést, de megkérdezhetem, hogy ki maga? Majd te is megszólaltál. Mr. Stark ő nagyon hasonlít. Ennyit mondtál. Nem tudom mit akartál mondani, de nem folytattad. Ekkor fordultam meg. Teljesen elámultatok, de nem tudom miért. Meglepődve néztetek rám. Ilyenkor még azt hittem, hogy még nem ismertek. De miután röviden elmondtam nektek, hogy hogyan kerültem oda, te mondtad, hogy 2024 van. Ekkor nem értettem, hogy akkor miért néztek rám úgy mintha szellemet láttatok volna. De ekkor elájultam és itt keltem, mintha itt most keltem volna az ájulásból. Azóta majdnem minden éjjel erről álmodom, de nem tudok változtatni az eseményeken. Mindig ugyanaz történik. És ezért riadok fel mindig, mikor fölébredek – vázoltam föl neki, hogy mi is történik ilyenkor, ha reggel így kelek. Még próbálta földolgozni az információt, miközben tömte a fejét. Én is visszatértem az evéshez, amíg nem válaszolt. Várhattam egy pár percet, amíg válaszra méltatott. De valószínűleg szóhoz sem tudott jutni. Igazából meg is értem, hisz ki hinné ezt el és fogná föl ilyen gyorsan, hogy tudok idő utazni.
- Hogyan csinálod? – kérdezte a kérdést, amire a legkevésbé számítottam.
- Nem tudom. Csak megnyitottam egy olyan kapu félét és átmentem rajta.
- És miért álmodsz erről ezek után is?
- Nem tudom. De mindig emlékszem reggel, hogy ezt álmodtam.
- És mindig riadva kelsz föl?
- Igen, ez ilyenkor olyan, mint mikor rémálmod van, és reggel riadva kelsz – írtam le neki a mindennapi érzést – de inkább váltsunk témát – tértem vissza az evéshez. Próbáltam terelni a témát, mivel nem tudtam többet mondani róla.
- Van egy ötletem... mi lenne, ha újra próbálnánk? – vetette föl az ötletet. Igazából erre még nem is gondoltam, de nem egy rossz ötlet. Hátha ki tudok deríteni több dolgot. Hátha több ideig tudok ott lenni. Hátha több kérdésre kapok választ. Igaza volt. Meg kell újra próbálnom.
- Oké, ez egy jó ötlet. Próbáljuk meg újra – mondtam mire fölálltunk és elpakoltunk mindent. Föl rohantunk fölöltözni, hogy nehogy már pizsamában legyünk. Mondjuk tényleg nem pizsamában kéne egy tópartra mennem. Az átöltözés után mentünk a terembe. Volt bennem egy kis félelem és izgulás. Izgultam, hogy mi fog történni vagy, hogy újra meg tudom-e nyitni a kaput. Féltem, hogy ott mi fog történni. Vagy, hogy ha még egyszer odamegyek, akkor már kettő Victoria lesz vagy így is csak egy. Peternek így, hogy elmondtam lesz-e más reakciója vagy ugyanaz lesz. Álltam a terem közepére és Peter mellettem kicsit távolabb ált, nehogy valami történjen vele.
- Készen állsz? – kérdezte tőlem kicsit félve rám nézve.
- Mondjuk... készen – mondtam és megnyitottam egy olyan szikrázó kaput. Belenéztem, ahol már láttam a tavat. Ránéztem Peterre, aki teljesen ámulva, bámulva nézte, hogy éppen mit csinálok. Rám nézett és bólintottam egyet neki. Beléptem a körbe és nem történt semmi. Mintha megint az a nyugalom tört rám, mint akkor. Ismét a tavat bámultam és a körülötte lévő erdőt. Már kezdtem azt hinni, hogy most egyedül leszek. Nem hallottam semmit. Sem a kocsiajtót. Sem a ház ajtaját. Csak a madarak csicsergését. És a tó csobogását, ahogy a halak úszkálnak benne és hozzáverődik a víz a mólónak nevezhető parthoz. Majd ekkor meghallottam az ajtók csukódását.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy ki maga? – kérdezte apám és kezdődött minden elölről. Ezek után semmi változtatás nélkül, minden ugyanúgy történt. Ugyanúgy reagáltam mindenre, mindent ugyanúgy mondtam és a furcsább, hogy Peter is úgy reagált, mint ezelőtt. Pedig legbelül tudtam, hogy valamit változtathatnék, de mintha ezeken kívül nem tudnék mást mondani. Minden olyan hirtelen történik, hogy mást nem is tudok tenni. A végén már akartam volna mondani valamit. Egy kérdést feltenni, vagy csak mondani valamit. Nem tudom. De minden szóval közelebb jutottam volna az igazsághoz. De mikor már nyitottam a szám, hogy akkor most. Majd most mondok valamit, akkor elhomályosodik, és a földre esek. Ebben a pillanatban ismét a földről riadtam föl, mintha levegőért kapkodnék. próbáltam fölfogni, hogy mi is történt. Próbáltam visszatérni a való világba és nem valahol máshol lenni. Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, hogy miért nem tudtam mást csinálni, mást mondani. Tehettem volna azt is, hogy egyiküket megölelem vagy megkérdezem, hogy mi történt, ahelyett, hogy megkérdeztem volna megint, hogy mikor van. Annyi más variáció lehetett volna, de nem tudtam mást tenni. Mintha ha már megtettem egyszer, akkor már csak így lehet csinálni. Mintha ez történt volna. Olyan volt, hogy ha már az lenne a múltam és már nme tudnám megváltoztatni, de ez nem lehetséges. Valahogy biztos van rá módom, hogy megváltoztassam azt, ami velem fog történni. Elgondolkodtam a helyzeten, hogy hányszor kellene ezt még újra próbálnom, hogy sikerüljön. Vagy hagynom kéne az egészet a francba és élni tovább az életem úgy, hogy közben erről álmodom. Ültem föl a fekvő helyzetemből és néztem szét a teremben. Petert láttam, ahogy jön oda hozzám. Sietve szedte a lábát és térdelt le mellém.
- Victoria? Minden rendben? – kérdezte kicsit félve nézve az arcomra. Nem tudta, hogy mi történt velem az elmúlt öt percben. Teljesen érthetetlenül állt az egészhez. Nem tudta, hogy sikerült-e, amit akartam vagy kudarcot vallottam.
- Igen, persze... mi történt? – kérdeztem, mikor ezt alapból neki kéne.
- Miután becsukódott a kapu, a kapu helyén te voltál ájultan. Azt hittem, sosem ébredsz föl. Még arra is gondoltam, hogy valahol elrontottuk és meg fogsz halni, de végül hála istennek fölébredtél. Mit csináltál eddig? – kérdezte én meg még nem jutottam túl az előző sztoriján így erre nem nagyon reagáltam csak egy pár másodperc múlva. Ekkor néztem rá kicsit furán, hisz csak pár percig lehettem el.
- Eddig? Hát ugyanazt, amit meséltem. Valamiért nem tudtam változtatni a történteken. De miért mondtad ezt. Hisz max öt percig lehettem ott. Csak 2024-ban voltam – néztem rá, de most ő vágott furcsa arcot.
- Mi? Az nem lehet. Több, mint öt óráig el voltál ájulva – néztünk egymásra összehúzott szemöldökkel.
- Akkor már elmúlt délután kettő? Ezt hogyan? Hisz biztos, hogy nem voltam tovább – mondtam neki, miközben fölkeltünk a földről – Ez lehetetlen – mormogtam az orrom alá. Egy héttel ezelőtt is több óráig voltam kiütve, de akkor azt hittem, hogy csak ennyire rossz az időérzékem vagy nem tartottam annyira furának. Simán túltettem magam rajta. Nem hittem, hogy ez egy fontos tényező lenne. De úgy látszik, hogy ez minden alkalommal így van. Nem tudtam, hogy ez hogyan is lenne lehetséges. Hogy lesz az 5 percből 5 óra? Itt volt az újabb megválaszolatlan kérdés. De legalább most már ketten fogunk ezen agyalni egyfolytában.
- Nem tudom... nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, főleg, hogy eddig még az volt a meglepetés, hogy tudsz idő utazni. Nem az, hogy öt óráig voltál kidőlve és nem öt percig – mondta és igazat kellett adnom neki. Eddig még az is meglepetés volt mindkettőnk számára, hogy utazok... az időben. Eszméletlen. Én még most is alig hiszem el. De még nagyobb meglepetés, hogy minél több percet vagyok ott, akkor itt minél több órát vagyok távol. Teljesen ledöbbentett. Nem nagyon tudtunk mit kezdeni az információkkal. Csak úgy voltak, de mivel ez után nem lehet nyomozni vagy utánakeresni így nem tudtunk vele mit kezdeni.
- Szerintem csináljunk valami mást. Ezen nem tudunk sokat agyalni és nem tudunk vele mi kezdeni. Ez úgy is a jövő. Nem tudunk utánanézni, hogy hogyan működik – pár másodperc gondolkodás után adott most ő nekem igazat.
- Oké. De most, hogy mondod. Csináljunk valami mást. És tudom, hogy ehhez semmi kedved, de ezt is kell valamikor... Tanulni – kimondta és próbáltam lassan elmenekülni előle, mivel tényleg semmi kedvem hozzá, de a következő két napban úgy három dogánk lesz és a következő két napra sok a házink. Ezeket is meg kell valamikor csinálnunk. Főleg úgy, hogy nem kéne még egy rossz jegyet kapnom. Az most nem jönne jól.
- Nagyon nincs kedvem és tudom, hogy neked sem. De... valamikor meg kell csinálnunk. Szóval... legyen, de nem sokáig – kötöttem vele alkut és nyilván belement. Most egy ilyen után, mi kedvünk lenne tanulni? Így fölmenünk és beültünk a szobámba. Az ágyon fekve, ülve, ahogy csak sikerült tanultunk. Kellett tanulnunk a holnapi fizika, kémia dogára és a keddi történelemre, ahol még csak most fogunk írni a szokoviai egyezményből, pedig már ezer éve vettük. A tanár vagy mindig mással van elfoglalva vagy kitalálja, hogy vegyünk egy másik anyagot. Így, hogy Zemo a szokoviai egyezmény közbe próbált mindenkit leverni két évvel ezelőtt, így máris többet tudtam meg erről, miközben a kapitányék meséltek róla. És persze ott volt az ezernyi házink is. Amit gondoltak, hogy jó ötlet föladni, mert úgysincs semmi jobb dolgunk. Miért is lenne? Semmi mást nem csinálnánk szívesebben. Ezt egyértelmű, hogy mi nem így gondoljuk. Csak a tanárok azt hiszik, hogy de. A nagy házi íráson kívül semmi dolgunk nem volt és elvileg nem is terveztünk semmit. Legalábbis én. De valószínű, hogy Peter sem. Nem hiszem, hogy a tegnapi után bármit tervezne. Én még belegondoltam, hogy elmehetnénk valahova, de a tanulást este hét felé fejeztük be. Amúgy kb. egy órával előbb végeztünk volna, ha nem kezdjük el folyton szivatni egymást. Vagy csak simán egymásra nézünk véletlen egyszerre és elkezdünk beszélgetni. Belegondoltam, hogy a többi Bosszúálló hol lehet már. Igaz. Azt mondta apa, hogy kb. egy hétig lesznek, és holnap jár le az az egy hét. Mégis folyton gondoltam erre is. Hogy most merre lehetnek vagy sikerült-e megcsinálni vagy megszerezni, amit akartak. Nem tudhattam, de az volt még a fura, hogy hétfőn hívott apám, de azóta még egy üzenet vagy hangposta sem. Jarvist is zaklattam egyszer kétszer azzal, hogy nem-e tudja, hogy hol vannak, vagy éppen mit csinálnak. Ő sem tudott többet mondani, mint, hogy nem tudja, a csapatból nem jelentkezett senki és, hogy minden rendben lesz, ne izguljak. De nem tudtam kiverni ezt sem a fejemből. Vagy ha nem volt kedvem odafigyelni a tanulásra és egy pár másodpercig el akartam kalandozni, akkor legtöbbször erre gondoltam. Reméltem, hogy a következő egy két napban visszatérnek és lehetőleg jó híreket hoznak. Mondjuk, ezt nem lehet így mondani, mivel nem sokszor hoznak jó híreket. Ilyenkor csak reménykedni lehet, hogy minden jól alakul.
A nagy tanulás után mindketten elmentünk fürdeni, hogy ha elmegyünk enni, akkor utána már csak el tudjunk menni aludni, de inkább filmezni valamit. Az én fürdésem tart mindig a legtovább, főleg, ha még hajat is mosok, ami ma meg is történt. Petert meg ilyenkor szoktam itt váratni, mivel ő max tíz perc és kész van. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Én, aki kb. 20 percig fürdik. De azt sem tudom, hogy én mit csinálok ilyen sokáig. Mikor kijövök, még én is csodálkozom, hogy 20 percig bent voltam. Kijöttem a fürdőből, mikor Peter már az ágyamon ülve várt.
- Azta – mondta hirtelen rám nézve.
- Mi az? – értetlenül álltam a dologhoz.
- Végre kijöttél. Ez valami hihetetlen – mondta miközben állt föl és jött közelebb.
- Ha ha. Vicces – mondtam neki, majd mentem ki az ajtón. Lementünk és kivettem a maradék tésztát a hűtőből. Majd beraktuk melegíteni – Amúgy... mit csináltál öt órán át? Miközben engem vártál – néztem rá kiszedve a tányérokat.
- Hát... vártam. Rád. Néha sétáltam, néha csak ültem – mondta majd elmosolyodtam. Már épp ültem volna le mellé, mikor megszólalt – Ha már ott vagy – ekkor álltam meg és mentem vissza a pult másik oldalára – akkor bedobnál még egyet melegíteni?
- Vendéget várunk vagy... - itt hagytam abba, hátha majd ő befejezi a válasszal.
- Nem, csak akkor már leviszek vacsorát a cellalakónak is.
- Oké, igaz – tettem be még egy adagot melegíteni – Tessék – adtam oda neki a tányért és rögtön indult a lépcső felé.
- Vacsora után nézünk még valamit vagy csak próbáljunk meg aludni? – kérdezte visszaérve, hozva egy üres tányért a kezében és leülve mellém.
- Nézhetünk – kezdtünk bele az evésbe – Mit nézünk? A Star Wars következő részét?
- Nem tudom. Most válassz te – ezek után csöndben ültünk végig. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy Peternek hogy juthatott eszébe vacsorát vinni Zemonak. Mert nekem szokott eszembe jutni és mindig én viszem le, de most valahogy kivételesen neki jutott eszébe. Sosem volt szó róla. Mintha itt se lenne, figyelembe se vette, vagyis én sem álltalában. Majd ha a csapat visszatér, akkor majd ők elintézik, amit akarnak vele. Nekem, vagyis valószínűleg nekünk már nem volt semmi mondanivalónk neki vagy már nem akartunk tenni vele semmit. Szerintem ő is már eleget tett. Befejezve a vacsorát visszamentünk a szobába és lefeküdtünk az ágyba. Én a tévén keresgélve a filmek között nyomkodtam a távirányítót. Nem hiszem el, hogy egy filmet sem találok, amit most néznék. Olyan szuper. Amúgy sem szoktam tudni mit nézzünk, de ezzel most sem volt kivétel. Egy teljesen random filmet elindítva aludtunk el a tegnapihoz hasonlóan. Igazából olyan, mintha ettől álmosodnánk be. Mintha ettől, hogy lefekszünk az ágyba és elkezdünk valami filmet nézni, amit már tuti láttunk ettől álmosodnánk be. Így most is könnyen estünk álomba.