Victoria Stark

Itt az ideje egy apa lánya beszélgetésnek

Másnap reggel mikor mentem az iskolába, megláttam az iskola buszt ami, nem is lenne olyan nagydolog, de az osztálytársaim voltak előtte a suli színébe öltözve.
- Ned?! – ez volt most a jó reggelt köszönés.
- Szia Victoria!
- Mi folyik itt? Lemaradtam valamiről? – igazából nem tudta értelmezni a kérdésem, szerintem nem tudta, hogy miről beszélek.
- Hogy érted?
- Hova mentek? Osztálykirándulás lesz vagy mi? – most már rájött miről van szó, de úgy tett mintha ezt tudnom kéne.
- Hát megyünk Washingtonba – köszi, lehet tényleg tudnom kéne, miről van szó, csak... hát egy kicsit lemaradtam.
- Ezzel sokat nem mondtál, szóval... - néztem rá kérdően, hátha veszi a lapot és elmondja.
- Hát megyünk az országos versenyre... tudod – valamennyire kapizsgáltam miről van szó, de még mindig le voltam maradva, de olyan fejet vágtam (vagyis remélem), hogy látszódjon, hogy elhittem.
- Jaaa... meg van – asszem.
- Hey, Peter az! – mi? Ő mit keres itt? Ő is benne van a csapatban? Akkor még ezt se mondta el.
- Sziasztok. Igen... reménykedtem hátha visszavesztek a csapatba – akkor csak volt csapat tag.
- Asszed, hogy csak besétálsz ide és mindenki azt mondja, hogy, jaj de jó, hogy itt vagy? – Flash! Ennél már nem tudnál bunkóbb és idegesítőbb lenni?
- Jaj, de jó, hogy itt vagy Peter – na ez nagyon vicces volt és csak próbáltam vissza fogni magam, de egy kicsit látványosabban – Flash, megint te leszel a tartalék – ha, most legyen nagy a szája!
- Mi? – kérdezte, kicsit se megsértődve.
- Bocs, de indulhatnánk végre? Vacsora előtt elugranék egy lightos tüntetésre, az egyik követséghez, ha nem baj – ő aztán tényleg ki mondja, amit akar, és amit gondol.
- Tüntetni mindig szabad. Na, szálljunk fel a buszra! – most itt leszek egyedül egy jó néhány napig.
- Sziasztok! – köszöntem, hátha legalább visszaköszönnek, és nem csak úgy elmennek.
- Szia Victoria! – mondták egymás után. De legalább annyi jó van benne, hogy Flash nem lesz itt. Nem fog hiányozni! De a többiek igen. Az összes barátom, aki itt van elment azzal a busszal Washingtonba. Most majd ülhetek egyedül ebédnél és az órákon. De az unalmas napjaimat valami még se tette azzá. A mai napon mikor haza mentem, mindenki ott volt és éppen beszéltek feltehetőleg valami komolyról, mert amint beléptem abba hagyták a beszélgetést.
- Családi kupaktanács? Folytassátok csak! – leraktam a táskámat a lépcső mellé és odamentem melléjük. Egy nagy asztalnál ültek és nézték a kivetített információkat. Odamentem a falhoz és nekidőltem keresztbe tett kézzel. Vártam, hátha valaki majd elkezdi.
- Szóval akk... - szólalt meg végre Steve és fölkaptam rá a fejem, ránéztem, de valaki félbeszakította, vagyis az, aki mindig mindenkit félbeszakít.
- Steve! Ne! – rendesen rászólt Tony, mintha olyan eget rengető dolgot tett volna, gyorsan rá néztem Tonyra és most nem a boci szemekkel néztem rá, hanem inkább mikor nem tetszik valami, úgy.
- De... - kezdtem volna bele, de nem nagyon hagyta, hogy befejezzem.
- Nincs semmi de! Ez nem rád tartozik! – most játssza a rossz apa szerepet? Vagy valami bosszúállós ügy, amibe szerinte nem kéne bele ütnöm a kicsi orromat?
- De Tony... Igazából ez rá is tartozik – állt az én oldalamra már Nat is. Néztünk rá, de nem akarta beadni a derekát.
- Kérlek!... Apa! – bevetettem azt a szót, amire a legérzékenyebb. Főleg, hogy eddig ezt nem hiszem, hogy mondtam bármikor is. És ez a szó nyilván nem a kérlek. Hanem, hogy bevetettem a fő fegyverem. Az apát! Ekkor szakad meg a szíve és ekkor már elakarná nekem mondani, de nagyon veszekszik saját magával. Tényleg valami fontos dolog lehet, de fúrja az oldalam a kíváncsiság. Ilyenkor kinek nem lenne ilyen érzése? Mert szerintem mindenki így lenne vele.
- Ez nem hat rajtam – mondta úgy, hogy rám se nézett, csak nézett lefelé.
- Akkor ezt most mond úgy, hogy rám nézel – tudtam, hogy így már nem fogja kibírni, hogy ezt mondja – Apa? – kérdeztem kicsit elhúzva a szót. Ekkor mindig egy kicsit feljebb nézett, aztán rám és próbálta színlelni, hogy ez kicsit se hatott rá.
- Vi... - nem tudta befejezni, csak sóhajtott egyet. Ez az! Ezt azért máskor is be fogom dobni. Mennyi dolgot meg tud így engedni? Ez lett a gyenge pontja – Oké! Oké! – és... megvan. Remélem valami, jó dolog és nem valami olyasmi, hogy valaki meghalt. Mondjuk senki se volt boldog állapotában, úgy hogy fölkészültem a legrosszabbra – Elmondjuk!
- Szóval... - nézett rá a kapitány Tonyra, hogy biztos oké-e, de ő csak rá bólintott – Wanda... - de erre nem voltam felkészülve. Wanda? Meghalt? Pfuuu... De optimista vagyok.
- Mi van vele? – ekkor vettem észre, hogy ő nincs itt – Hol van?
- Nem tudjuk – megszakadt a szívem. Az egyik legjobb barátom és legalább itt a toronyba össze barátkoztam valakivel, de... ő is eltűnik. Miért történik ez velem? Legalább valakivel ki tudnám ezt beszélni, de ezeket vele szoktam és... Peterrel, de ő nincs itt és nem is tudja, hogy ez történt. De remélem azért nem halt meg, mert az most nagyon nem hiányzik.
- Ez mit jelent? – már a sírás határán voltam, de valahogy próbáltam nem elsírni magam – Eltűnt? Elrabolták? Meghalt? Mi lett vele? – hadartam el nekik a kérdéseket, de csak néztek lefelé. Ez sose jelent jót. Ezt csak akkor szokták csinálni, ha valaki rosszat tett vagy valaki... meghalt.
- Nem tudjuk – mondta most Natasha – csak annyit tudunk, hogy Vízió is... eltűnt.
Talán elmentek együtt? Vagy mindkettőjüket elrabolták? Vagy mi lehet velük? Egyáltalán most együtt vannak vagy mindketten másfelé mentek? De ők nincsenek is ÚGY együtt. Vagy mégis csak mi nem tudunk róla? Mondjuk, ez nem lepne meg, de nekem azért tényleg el mondhatta volna! De akkor annyira megijedtem volna, hogy mindent elhadartam volna, hogy akkor biztos együtt mentek. És erre ő számított is. Ezért nem mondott semmit. Ha egyáltalán van valami köztük.
Inkább elmentem onnan, fölkaptam a táskát a hátamra és föl futottam, se szó se beszéd. Ledobtam az asztalom mellé a táskámat és becsuktam... vagyis csaptam az ajtót. Szomorú voltam, mert ki tudja mi történhetett velük, de mérges is voltam, hogy nem mondta el ezt nekem, de ezeken felül uralkodott a kíváncsiság. A sok kérdést a fejemben meg kellett valahogy válaszolnom az erkélyen ülve. Ez a kedvenc helyem itt. Itt lehet a legjobban gondolkodni és miközben ezt teszem, még a tájat is nézem a szobámból. Igaz, az a táj leginkább a város volt és az irodaházak zajos napjai, de a legjobb mikor megy le a nap, vagy kel fel. Ekkor a legszebb a város. Mikor mindenki megy haza, hogy estére haza érjen a családjához, vagy amikor még mindenki kómásan, azt se tudva hol van, be megy az irodába és elkezdi az elsők között a munkát. Itt válaszoltam meg a fejemben a kérdéseket, észre vettem, hogy kezd lemenni a nap. Ilyenkor a nap mindent narancssárgára, pirosra, lilára majd végül kékes feketére fest. És, hogy megtörjem ezt a szép leírást a naplementéről. Ekkor szokta a fény, ami visszaverődik az épületekről kiégetni a szememet és akárhány napszemüveget veszek fel így is úgy is kiégeti a retinámat. Ha sokszor lebzselek, itt a végén még vak leszek. Ezt az idilli pillanatot egy kopogás szakította meg.
- Bejöhetek? – alig vártam, hogy valaki megkérdezze ezt a kérdést, még akkor is, ha én hagytam ott őket faképnél. És valóban egyedül akartam lenni, de még is valahol vágytam arra, hogy valaki beszéljen kicsit velem.
- Igen! – vágtam rá, igaz nem nagyon hallottam ki volt az, de nem is érdekelt csak az volt a lényeg, hogy valaki gondolt erre. Rám...
Pont az volt, akire nem gondoltam. Majdnem mindenkire gondoltam volna, de rá nem. Pedig rá kellett volna először. És jól esett, hogy ő is gondolt arra, hogy föl jön és nem csak lent van és csinálja a dolgát. Tony. Tony jött be az ajtón. Megbánás volt az arcán. Nyilván ennyire nem éreztem rosszul magam, mint ha meghalt volna, de azért valahol még is fájt.
- Minden oké? – ilyennel még sose kezdte a beszélgetést. Még rendesen nem is beszélgettünk... sosem. Még a... régi apukám... vagyis az a férfi... még vele se beszélgettem így, mint vele és nem is gondoltam, hogy ez meg fog történni. De úgy látszik nagyon is érdekli, mi van velem és a fejemben. Csak jól tudja színlelni.
- Persze – ilyenkor szerintem mindenki ezt feleli. Ha bárki meg kérdezi, hogy minden rendben vagy, hogy jól vagy-e, ilyenkor azt feleljük igen. Legalább higgyék azt, hogy minden oké. És ne lássák mi is van benned.
- Ezt most nem veszem be – de úgy látszik most észre is vette, hogy tényleg nem oké. Ekkor már kicsit engedtem a szokásos tartásomon és egyre jobban kezdtem kiadni magamból a szomorúságom.
- Hát... - itt már majdnem lecsordult egy könnycsepp az arcomon – jól látod... nincs minden rendben.
Odajött az erkély ajtajához és csak nézett rám, de így is tudtam mit akar mondani. Próbált mindig kicsit mosolyogni, de mindig visszatért a szomorú arcához. Fölálltam az erkélyi székemből és először csak oda léptem elé és egy halvány mosoly nekem is megjelent az arcomon, de csak egy pillanatig tartott. Majd teljesen feladtam a tettetést. Közelebb léptem hozzá és sietve megöleltem, mire egyből vissza is ölelt. Mint a legjobb barátnők, akik ezer éve nem látták egymást.
- Beszélgessünk? – kérdezte, de szerintem tudta, hogy ezt szeretném. Lecsordultak az első könnycseppek az arcomon és csak a vállába fúrtam a fejem.
- Az nagyon jó lenne – kicsit elröhögtem magam, ahogy Tony... Apa is, de nem tartott sokáig. Elengedtem, ahogy ő is, de a kezét még mindig a hátamon tartotta és úgy mond vezetett az ágyam felé és leültünk az ágyam közepére.
- Itt az ideje egy apa lánya beszélgetésnek – már ha van ilyen, én inkább anya lányáról hallottam, de ez sem a legfontosabb ebben a helyzetben. Bólogattam lefelé nézve az ágyamra ahol birizgáltam a kezem, mert nem tudtam mit csináljak ebben a helyzeteben.
Beszélgettünk, ameddig már éhen nem haltunk, mert az ebéd és a vacsora kimaradt, ezért csak addig beszélgettünk, de ez is jól esett. Jó volt, hogy valakivel tudok beszélni, aki nem mellesleg az egyik családtagom. Pedig ezt az ember inkább a legjobb barátjával beszéli meg. Jó volt, hogy elmondhattam neki, hogy milyen a suli (de azért nem minden részletet), milyen jó egy-két bosszúállóval is baráti viszonyba lenni és velük is beszélni, pedig az elején azt hittem, hogy nem fognak jó szemmel nézni rám és lehető legtávolabb lesznek tőlem. De Wandával és az utóbbi napokban már Steve-vel is nagyon jól kijöttünk. Elmondtam, milyen barátaim vannak a suliban és milyen jó, hogy megismertem Petert és ő bemutatott az ő barátinak. Hogy milyen jól érzem magam itt és velük.