Victoria Stark

Ki kell hoznunk

Úgy látszik még mindig nagy ügy a már tizenöt évvel ezelőtti ügyem az embereknek, amire nem is emlékszem. Mondjuk így, hogy menekülök, kicsit máshogy néz ki. Mintha bűnös lennék, pedig ez nem igaz.
- Mind eddig azt hittem, hogy már halott – mondta Sharon Ross felé lépve.
- Pedig itt az élő bizonyíték, hogy még él – mondta rám nézve, amire Sharon is felém kapta a fejét – Most pedig be is visszük.
- Várj! – mondta Sharon és lépett a már felém tartó féri elé – Lehet, még tárgyalása vagy rögtön megy a börtönbe? Már nagyon régi az ügye és nem biztos, hogy érdemes lenne bármit is tenni – mondta halkan a férfinak, de én még épp hallottam. Ekkor Ross a nőről rám pillantott, majd egy pár pillanat múlva Cartert arrébb lökve kezdett ismét felém jönni.
- Késő bánat, Carter... Be visszük és kész – mondta és már csak egy pár méterre volt tőlem, mikor végre én is meg szólaltam.
- Sajnálom... - mondtam, amire meg állt és furcsán nézett rám – Elnézést kérek mindenkitől – mondtam a kezemet föl emelve magam elé és mindenkire pillantva.
- Mégis miről... - kezdett bele Ross, de be fejezni már nem tudta. A mindenkit el löktem magamtól, de most jó messzire a tető másik végébe. Ekkor meg fordultam és, ha eggyel hátrébb is léptem volna, akkor le is esem. Innen már csak az utca van és nincs több épület. Le kellett ugranom. Nem volt más választásom. Mindjárt föl kelnek és akkor már nem lesznek olyan kedvesek. Le is ugrottam és az utolsó egy méternél álltam meg, lebegtem a levegőben és akkor már ugrottam le arról az egy méterről. Az épület magassága volt minimum húsz méter, így mintha zuhantam volna. Az utcán kezdtem arra szaladni, ahol elvileg a gép van, de pontosan nem ismertem innen az útvonalat így improvizáltam. Egy pár másodperc futás után botlottam bele végre Peter-be.
- Peter! – mondtam tágra nyílt szemekkel nézve rá, aki már a ruhájában volt – Hol voltál?
- Én? Át öltöztem, majd téged kerestelek. Te hol voltál? – kérdezte, majd néztem magam mögé, hogy jön-e az CIA.
- Most erre nincs időnk. Gyere, mennünk kell! – mondtam és kezdtem el ismét futni, amerre ő is követett, csak nem futva. Egy pár perc után el is érkeztünk a repülőhöz – Menjünk! – mondtam és mentem a repülő felé, de hirtelen minden sötét lett. Nem el ájultam, hanem mindenhol sötét lett – Mi folyik itt? – kérdeztem körül nézve. Ekkor jöttem rá, hogy ismét rossz Peterrel jöttem – Francba!
- Úgy látszik, nem tudod, mi a valóság – mondta ismét az a hang. Ekkor jöttem rá, hogy ez volt az előbb is és ez Beck hangja.
- Victoria! – mondta mögöttem egy halk, de ismerős hang. Erre meg is fordultam és ott állt Peter, de rajta kívül mindenhol sötétség volt, csak őt lehetett látni. Lehetett látni, hogy a hasánál van a keze és lassan veszi el és a keze tiszta vér, ahogy a ruhája is egy ponton.
- Peter! – mondtam és kezdtem felé menni, de fél úton valami mintha hátra lökött volna, amiben el is estem. Egy pár pillanat múlva föl tápászkodva már a földön feküdt és nagy valószínűséggel... meg halt. Ekkor a szívem kihagyott egy pár ütemet és rögtön könnyezni kezdtem – Peter... - mondtam halkan szipogva egyet és ismét felé indulva – Ne, ne, ne, ne... - mondtam és mentem közelebb, de mikor már majdnem mellette voltam, csak két lépés választott el, akkor el kezdett el porladni, mint az űrben – Ez nem történhet meg – mondtam és mentem oda, de már csak a nyomát találtam. Egy pillanat múlva térdeltem le a földre és egy pár pillanatig, csak próbáltam kitalálni, hogy mi is történik most – Ez... ez nem igaz... ez nem a valóság – mondtam fejemet rázva és körül nézve a sötétségben.
- Dehogynem... erre számítottatok nem? Hogy így is úgy is valamelyiketek meg fog halni. Ez most meg is történt – mondta, amire álltam föl gyorsan.
- Nem... ez nem... ez nem történhet meg... hagyd abba! – mondtam körül nézve. Egy pár másodpercig nem is történt semmi. Sem én, sem ő nem szólt egy szót sem. Csak gondolkodtam. Ez nem lehet igaz. Ez biztos kamu. De, ha kamu, akkor most hol vagyok? Hogyan jutok ki innen? Mit tudok csinálni? Egy pár pillanat múlva hallottam egy lövést, amire minden el tűnt és előttem állt Beck egy fura ruhában, kissé le fagyva. Majd hirtelen el esett és mögötte Sharon jelent meg egy fegyverrel kezében – Sharon? – kérdeztem meg lepődve és rá nézve.
- Igen, én vagyok. Most tényleg – mondta és jött közelebb.
- Bocsi a tetőn történtek miatt – mondtam rá tekintve, de én csak egy helyben álltam.
- Nem történt semmi. Engem is el kellett löknöd, hogy a többieket el tudd – mondta, mire már tényleg bizonyosodtam meg arról, hogy ez ő – Hol van Peter?
- Nem tudom. Nem láttam... meg keresem – mondtam és indultam el a mögötte lévő ajtó, vagyis inkább kapu irányába. Egy hatalmas hangárféleségben voltunk bent, ami teljesen üres volt.
- Nem, nem. Te most szépen vissza mész a repülőhöz, én pedig hozom Parkert. Téged keresnek mindenhol, nem lenne jó helyed a városban – mondta, mibe bele kellett, hogy egyezzek, mivel igaza van. Ha vissza megyek, akkor nagy valószínűséggel el is kapnak.
- Rendben... de tényleg találd is meg és hozd is a repülőhöz – mondtam az kijárat felé haladva.
- Úgy lesz – mondta, amire el is tűntem onnan. Most már tényleg próbáltam az igazi repülő fele haladni. Egy pár perc múlva már ott is voltam és föl is szálltam most már. Le ültem az egyik ülésre és vártam. Mást nem tudtam tenni. Reménykedtem. Hogy ne találjanak meg a CIA-sek se engem se őket, ne tartóztassanak le. Beck ezúttal tényleg haljon meg és ne csak játssza el, ahogy azt eddig is tette. Minden folytatódjon ott, ahol abba hagytuk Beck előtt.
Úgy fél órát vártam, mikor hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Egy pár pillanat múlva Sharon jött be az ajtón.
- Sikerült? – kérdeztem izgatottan, de erre nem válaszolt – Sharon?
- Nem... nem sikerült... a CIA be vitte... ki fogják hallgatni – mondta, amire teljesen meg lepődtem és sokkolódtam le.
- Vissza kell hoznunk... ki kell hoznunk onnan... most – mondtam kissé idegesen, amire bólogatott egyet – Akkor menjünk... mire várunk?
- Oké, de várj egy pár percet. Kell egy kocsi, amiben lehetsz – mondta, mire kissé megint össze zavarodtam.
- Amiben lehetek? Ezt hogy érted? – kérdeztem felé lépve.
- Te fogod ki kapcsolni a kocsiból a kamerákat és én fogom ki hozni onnan. Te nem tudsz be menni, csak én – mondta, mire egy pár pillanat múlva bólintottam. Ki ment a repülőből és én csak vártam egy pár percig, majd jött vissza újra egy fekete kocsival – Remélem vezetni is tudsz és nem csak a kamerákat ki-be kapcsolni.
- Hát... azt majd meg látjuk – mondtam és a repülőből ki lépve be ültem az anyós ülésre, Sharon ült a vezető ülésben. Nekem vissza felé kellett volna elvileg vezetnem. Azt hogy ez mennyire fog menni, azt majd meglátjuk. Egy kis ideig utaztunk, miközben én próbáltam a CIA-ba be jutni online. Ez egy pár percbe bele tartott, hogy ne is vegyék észre, de mire oda értünk már sikerült is.
- Oké... tedd a füledbe a fülest és hallgasd, hogy mikor jelzek. Akkor kapcsold le a kamerákat és mindenhol kapcsold le az áramot – mondta, amire csak bólintottam egyet és már szállt is ki az autóból. Innen jött az izgalmas része, de a legveszélyesebb is. Már élesben ment a tervünk. Addig kellett ki hoznunk, amíg ki hallgatják, mert ha ez meg volt, akkor lehet, már el is viszik valahova. Onnan pedig már nehezebb ki hozni, de erre nem kerülhet sor. Nem hagyom, nem hagyjuk.