Victoria Stark

Találkozás

Másnap nem nagyon kérdezgettem a témáról, hisz úgy sem fogja el mondani. Nem is mutatott semmi jelet, ami utalt volna a holnapi programunkra, de már így is nagyon vártam. Az egész napunk elment a szokásos dolgokkal. Főzés, film nézés és a többi. Már este volt, olyan 9 óra körül, mikor elkezdtünk menni egyesével fürdeni, majd utána egy gyors vacsora, de az volt ebben az egészben az érdekes, hogy Peter nem a pizsamáját vette fel.
- Te még készülsz valahova? – kérdeztem, mikor kijött a fürdőből a pult felé, felém.
- Hát... mondtam, hogy holnap lesz valamilyen programunk... emlékszel? – kérdezte, amire bólogattam egy halvány mosollyal – Na, most... a programhoz... most kéne el indulni – mondta, amire egy kissé nagyon meg lepődtem. Most múlt el este 10, ő meg most akar menni valahova? Ez megőrült? Hova akar menni ilyenkor?
- Most? Hova akarsz menni este 10-kor? – kérdeztem, amire vállat vont. Kissé fölnevettem, de nem igazán értettem, hogy miről is beszél. Most nem tudom, hogy hova mehetnénk, a holnapi programhoz – Most komolyan... hova kell elindulni most?
- Az titok. Most vacsorázzunk és utána megyünk – mondta elő véve két tányért az egyik polcról.
- Oké? Talán... Te tudod... de nekem akkor is furcsa, hogy most akarsz valahova menni... remélem, azon a helyen lehet aludni, mert az lenne most a legjobb – mondtam, amire egy kissé fölnevetett.
- Szerintem tudsz majd ott is aludni, ahogy én is fogok – mondta elém leülve. Nem értettem. Minek megyünk el máshova, ha ott is aludni fogunk? Ennek hirtelen nem tudtam, mi értelme van, de hát ő tudja. Azt mondta tetszeni fog és, hogy valami program lesz. Nem hiszem, hogy ez éppen az alvás lenne.
- Hát... oké. De előbb tényleg vacsorázzunk – mondtam, amire el is kezdtünk enni. Egy pár perc múlva, mikor már befejeztük, gyorsan bementem, átöltöztem, megmostam az arcomat, mert tényleg fáradt voltam már, de majd akkor ott, akárhol is legyen az, majd ott alszok. Elkészülve léptem ki a fürdőből, ahol Peter már az egyik bárszéken várt egy hátizsákkal a vállán és a telefonját böngészve. Nem láttam, mit nézeget, de nagyon bele merült, így észre sem vett – Megyünk? – kérdeztem, amire hirtelen rám pillantott és hevesen bólogatott.
- Igen... öhm... mehetünk – mondta és gyorsan rakta el a telefont zsebébe. Erre egy kissé elmosolyodtam, majd mindenhol lekapcsoltuk a villanyt és bezártuk magunk mögött az ajtót.
- Hát akkor... vezess – mondtam az ajtó felé mutatva. Csak ő tudta, hogy hova megyünk, így csak ő tudta az oda vezető utat is. Ekkor gyors léptekkel kezdett el menni az utcán. Nem volt ismerős a hely, ami kissé fura volt, hisz öt év alatt azért elég sok helyen jártunk. Egyre kijjebb mentünk a várasból és egyszer csak meg álltunk egy épület mögött.
- Itt vagyunk – mondta, amire kissé furcsán néztem rá, majd körülnéztem.
- Egy sikátorban? Vagy... hol terveztél lenni? – kérdeztem vissza nézve rá és egy kissé föl nevetve. Ekkor ismét megindult az épület másik felére – Akkor ne válaszolj – mondtam és egy pár másodperc múlva kezdtem el követni. Az épület másik oldalán már csak egy óriási nagy síkság volt és tőlünk úgy 20 méterre egy repülőgép. Ekkor teljesen le fagytam. Ezer éve nem láttam ilyen gépet, de most sem erre számítottam. Ekkor csak meg torpantam és néztem a gépet magam előtt – Ez... meg mi? – kérdeztem tág szemekkel a gép és közte kapkodva szemeim – Hova akarsz menni... mikor nem tudunk sehova... és... főleg este 10-kor? – kérdeztem, amire egy kissé elmosolyodott.
- Mindjárt meglátod – mondta, amire el kezdett nyitódni a repülő ajtaja lefelé és mikor már teljesen le ért, akkor láttam meg, hogy Sharon száll ki belőle.
- Sharon? Mi... mit csinálsz itt? – kérdeztem teljesen értetlen fejjel és a fejemet rázva.
- El viszlek egy kicsit kirándulni – mondta, amire ismét le fagytam.
- De... hova akartok menni, kirándulni? – kérdeztem kettőjük között kapkodva a fejem – Ugye... ugye nem Amerikába akartok menni, mert nem bízom abban, hogy vissza is jövünk – mondtam, amire Peter lépett hozzám egyre közelebb.
- Hát... de... figyelj! Minden rendben lesz. Egyikünk sem fog börtönbe kerülni és itt van Sharon. Ő el tudja intézni, hogy ez az egész teljesen titkos legyen és senki se tudja meg, hogy mi egyáltalán ott vagyunk – mondta, amire felsóhajtottam egyet – Csak egy nap – mondta, amin egy pár pillanatig gondolkodtam, de nagyon meggyőzött így már el is mosolyodtam.
- Oké... legyen – mondtam és öleltem át – Ez volt az, amiről tegnap beszéltetek? – kérdeztem szorosan átölelve, amit ő is viszonzott.
- Nagyjából – mondta, amin el nevettem magam.
- Hát jó – mondtam és egy kissé elhúzódtam tőle – köszönöm – mondtam, amire egy csókra húzódott közelebb. Egy pár másodperc múlva engedtük el egymást, de ő még a vállamon tartotta karját – Neked is köszönöm Sharon – mondtam a gép felé indulva – Nem is tudtam, hogy van magánrepülőd – mondtam egyre közelebb érve, majd egy pár másodperc múlva, mikor még nem értünk teljesen oda a lépcsőhöz meg állt.
- Hát... igazából nem az én gépem – mondta, amire egy kissé furcsán kezdtem nézni rá.
- Ki az az őrült, aki kölcsön adta a magánrepülőjét? – kérdeztem kissé fölnevetve, de ő erre nem válaszolt csak föl nézett a repülő belsejébe. Ezt egy pár másodperc múlva én is megtettem, de akkor állt valaki az ajtóban. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg ő az és itt van – Apa... - mondtam, mikor egy könnycsepp esett le arcomról. Egy kissé elmosolyodtam, mivel nagyon, de nagyon örültem, hogy most itt áll előttem. Egy pár másodperc múlva néztem Peter-re, aki nagyon mosolyogva nézett könnyező szemeimbe.
- Nyugodtan oda mehetsz – mondta, amire még jobban el kezdtem mosolyogni. Egy pár másodperc múlva kezdtem el föl menni a lépcsőn és rögtön a karjaiba ugrottam.
- Nagyon hiányoztál – mondtam kissé sírva. Már öt éve nem láttam és most valami szörnyen jól esett nem csak látni, hanem meg is ölelni őt.
- Te is nekem – mondta szorosan vissza ölelve. Egyre jobban mintha kijött volna belőlem minden és ennek hatására egyre jobban sírtam el magam vállán – Sok mindent kell elmesélned – mondta, amire kissé fölnevettem.
- Szerintem inkább neked – mondtam már egy pár perc után elhúzódva. Egy pár másodperc múlva vettem észre, hogy valaki mögé lépett és erre rögtön oda is kaptam fejem – Pepper – mondtam és oda hozzá. Őt is ugyanolyan boldogsággal öleltem szorosan, ahogy a mögöttem lévő apát. El sem tudtam volna mondani, hogy mennyire örülök nekikk. Már nagyon jól esett velük lenni ennyi év után. Már el is felejtettem, milyen is ez. Még olyan kisebb és más voltam, mikor az volt. Teljesen más volt, mint akkor.
- Örülök, hogy újra látlak – mondta magához ölelve – Van még itt valaki – mondta ki, amire el húzódtunk egymástól és mögötte lépett az ajtóhoz Morgan. Rajta már tényleg lehetett látni a változást. Magasabb volt és teljesen más, de mégis, mintha azt a négy éves kislányt láttam volna benne.
- Victoria! – mondta és gyorsan ölelt át, mikor én guggoltam le hozzá – Nagyon hiányoztál.
- Te is nagyon hiányoztál nekem – mondtam egy nagy mosollyal arcomon.
- Azt hittem nem mész el többet... azt mondtad nem mész el többet... megígérted – mondta, amire próbáltam magamba tartani a sírásom. Tudtam, hogy meg ígértem, de azután egy-két hónappal már el is tűntem.
- Tudom... Morgan... Sajnálom – nem akartam elrontani a kedvét vagy ilyesmi, de most sem tartott sokáig. Tényleg nem volt más választásom, de én így is meg ígértem neki, hogy többet nem megyek el.
- A lényeg, hogy most itt vagy... és már minden olyan lesz, mint a régi – mondta, amire egyre rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy nem lehet minden olyan, mint a régi, de úgy látszik ő nem. Nem akartam elrontani se ezt a pillanatot sem a kedvét, de inkább el kellett mondanom neki.
- Morgan... - mondtam, majd húzódtam el tőle.
- Ugye most már minden olyan lesz, mint a régi? – kérdezte szemeimbe nézve. Egy ideig nem válaszoltam. Gondolkodtam, hogy is mondjam el ezt neki.
- Morgan... én... - mondtam, de itt nem folytattam. Ebből is tudta, hogy nincs igaza.
- Azt hittem, most már vissza jössz... hogy most már véglegesen vissza jössz – mondta, amire egy pár könnycsepp esett le arcomról.
- Sajnálom... - mondtam halkan, de ő erre csak vissza futott a repülőre. Olyan rosszul éreztem magam, hogy most ezt teszem. Semmit nem tehettem, de még is szörnyű volt ezeket hallani tőle és látni azt a csalódottságot és szomorúságot az arcán. Egy pár másodpercig guggoltam még az ajtóban, majd gyorsan törtöltem le könnyeimet arcomról és léptem be a repülőre. Gyorsan kerestem is egy helyet és ültem le. Nagyobb tér volt, kevesebb üléssel, mint a hagyományos gépek és sokkal kisebb volt. Két oldal volt, az egyiken két ülés volt minden sorban, a másikon csak egy ülés volt mindenhol. A sorok közötti közlekedő mellé ültem. Egy pár másodperc múlva jöttek fel a többiek is és foglalták el helyüket. Apa ült elém, mellé Pepper, de ezek előtt még Peter foglalt mellettem helyet az ablak mellett. Rá emeltem szemeim és magamra erőltettem egy halvány mosolyt, de ezt nem viszonozta. Tudta, hogy most tényleg egyáltalán nem vagyok mosolygós kedvemben így csak abba hagytam a mosolygást és ekkor hajolt oda, hogy öleljen meg. Nem mondott semmit csak ölelt és ez most így volt jó – Köszönöm – mondtam egy nagy levegőt kifújva halkan, de még mindig ölelve. Egy pár másodperc múlva húzódtam el tőle és ismét egy halvány mosoly ült arcomra, de még mindig bennem volt a szomorúság – Én rontom el az egészet – mondtam előre fordulva az ülésen – Mi újság otthon? – kérdeztem apára és Pepper-re nézve és abba hagyva a sírást – Van valami újdonság? – kérdeztem, amikor láttam meg, hogy Sharon még csak most száll föl és ül be mögém.
- Nem igazán változott semmi. Még mindig New Yorkban lakunk most már Morgan iskolája miatt leginkább – kezdett bele Pepper – De szerintem nektek sokkal több mesélni valótok van – mondta, amire ismét halványan elmosolyodtam.
- Hát... öhm... - mondtam és néztem hátra Sharon felé – Mit mondhatunk el?
- Majdnem mindent. Elvileg nem mondják el, szóval el mesélheted, amit akarsz – mondta, amire vissza fordultam.
- Akkor... kezdjük az elején? – kérdeztem kettőjük között kapkodva a szemem, amire csak egy bólogatással válaszoltak – Oké... kezdjük ott, hogy menyit tudtok erről az egészről?
- Nem sokat. Leginkább csak azt, amit még 5 évvel ezelőtt mondott az FBI. A vádakat. Hazaárulás, fegyverkereskedelem és a gyilkosság. Nem igazán akartak sok mindent el mondani nekünk, de Sharon sem mikor meg keresett – mondta apa, amire kissé le hajtottam fejemet.
- Szóval, akkor a legtöbb dolog kimaradt... szuper... kezdjük ott... hogy... ezek a vádak... öhm – mondtam föl nézve rájuk és nyelve egy nagyot – elméletileg igazak, vagyis... okkal tartóztattak volna le – mondtam, amire mindketten le fagytak egy kissé – Na, most kezdjük ott, hogy ebből az egészből semmire sem emlékszem. Vagyis számomra ez olyan, mintha meg sem történt volna, mivel nem is akartam ezt tenni, de gondolom ez nem jelentett nagy gondot akkor sem Oliviának – mondtam a végén már kissé elhalkulva.
- Várjunk... Oliviának? Az anyádról beszélsz? – kérdezte apa rögtön utána rávágva, amire fölsóhajtottam egyet.
- Igen, róla beszélek... most visszatérve... elméletileg valamilyen módon felhasznált, hogy ezeket tegyem, de erről valószínűleg fogalmam sem volt. Szóval nem tudom, hogy ebben mi az igazság, de... már nem is tudjuk kideríteni... szóval ezek voltak a vádak. A suliba jöttek az ügynökök. Azt hittem Peter miatt, ami először így is volt, csak mikor meg mondtam a nevem, akkor engem vittek. El vittek, kihallgattak, nem tudtam semmit sem mondani. Egy pár perccel később már nem volt senki bent nálam, minden elsötétült és valaki leütött. Itt ébredtem. Ezen a helyen, egy szobában le kötözve valamivel, amiből nem tudtam kiszabadulni. Itt jön a nagy meglepetés, ami mindenkit nagy meglepetésként ért. Először jött be a szobába Zemo – mondtam, amire nem kissé lepődtek meg – ez még nem a nagy durranás. Utána bejött még Sharon is, de előtte jött be még valaki... ő volt Olivia.
- Olivia? De ő halott – mondta apa értetlenkedve.
- Én is így hittem, mind idáig – elmeséltem, hogy mi is történt velünk azon a napon, mikor ide jöttünk és akkor mikor Zemo és Olivia újra meg látogatott minket. Csak hallgattak minket és egy szót sem szóltak közben. Elég hosszú történet volt ezt elmesélni, de közben már föl is szálltunk a géppel szóval nem ment ezzel az idő. Meg úgyis erről a szigetről eljutni New Yorkba az nem egy-két óra lesz – Szóval Zemo kiesett az ablakon, ahonnan Sharon elvitte és elvileg most újra a börtönben ül. Olivia pedig... ott halt meg előttünk. Ez volt majdnem öt éve. Azóta csak próbáljuk tovább élni az életünket ott. Most már többet megyünk ki a házból, hogy Olivia meghalt és Zemo sincs ott, így nem kell ott rejtőzködni. Röviden... ennyi történt velünk. Az elmúlt öt évben nem volt semmi ilyesmi... történés... gondolom otthon nem volt ennyire... akciódús minden... de most már meséljetek ti, mert eddig majdnem csak én beszéltem.
- Hát otthon tényleg nem történtek ilyen dolgok – mondta Pepper egy kisebb mosollyal – Most már jobban értem, hogy miért tűntetek el öt évre és, hogy miért nem tudtok most sem vissza jönni. De ez mégis mennyi ideig lesz így? – kérdezte, amire egy kis ideig csendben voltam. Nem tudtam erre a választ, de még tippelni sem tudtam, hogy mennyi idő lesz ez az egész.
- Nem tudhatjuk. Az Amerikai Állam nem várna tárt karokkal minket még most sem, ha vissza mennénk. Nem hiszem, hogy így öt év után enyhültek volna a vádak, így nem tudjuk – mondta mellettem Peter. Ebbe semmi beleszólásom nem is volt, mivel tényleg nem tudhattuk, hogy mi lesz, hogy mikor mehetünk haza.
- Egy ideig még valószínűleg biztos, hogy nem tudunk haza menni – mondtam én is, amire nem nagyon válaszoltak.
- Mivel nálunk a CIA eltűnt személyeknek tekinti őket és nem hiszik, hogy meghaltak volna, így szökevénynek bélyegzik őket és még most is bezáratnák őket, ha vissza mennének – mondta a mögöttem lévő Sharon. Ő volt, aki a legtöbb információt tudhatta így, hogy a CIA ügynök és mindent el tud mondani és sok dolgot el tud intézni nekünk.
- Szóval nem áll szándékotokban vissza jönni – mondta apa, amit egy pár pillanatig nem is tudtam értelmezni.
- Apa, ha lenne esély rá, akkor mennénk, de nincs... szóval mondhatjuk azt, hogy nem a mi döntésünk – nem értettem, hogy nem akarja elhinni, amit előbb mondtam neki vagy nem hallotta és ebben az öt évben már meg is süketült. Biztos nem érti meg, hogy nem tudunk vissza menni. Nem érti azt a szót, hogy nem.
- De valahogy biztos meg lehet oldani... biztos ott is tudnátok lakni és nem kell ilyen helyre jönnötök – ennek az a baj, hogy semmi esélyét nem láttam.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne és sokkal biztonságosabb, ha itt maradunk, ezen a helyen.
- Szerintem meg haza kell jönnötök. Nem maradhattok itt örökké... és nem hiszem, hogy olyan biztonságos lenne ez a hely, amennyit láttam belőle.
- Pedig az, biztonságos. A börtön felől mindenképpen az. Jobb, mintha most ott ülnénk. Ha vissza megyünk Amerikába, akkor lehet, ez be is következik – mondtam, amire egy pár másodpercig csend volt.
- Mrs. Potts, beszélhetnék magával? – kérdezte a mellettem ülő Peter, amit először nem értettem. Még sosem láttam négyszemközt beszélni őket, de fogalmam sincs, hogy ez most miért következett be.
- Hogyne – mondta és mindketten fölálltak. Kicsit hátrébb mentek a repülő másik oldalába, ahol pont nem hallottunk semmit.
- Te tudod, miről beszélnek? – kérdezte apa feléjük leskelődve.
- Halvány lila fogalmam sincs – mondtam én is utánozva őt – De lehetséges, hogy én most... alszom, mert amúgy is ezt akartam volna, ha nem jövünk ide – mondtam és dőltem kissé hátrébb az ülésen.
- Nyugodtan, hosszú út lesz. Ide fele jövet is az volt, de hogy hol vagyunk, arról fogalmam sincs – mondta, amire kissé elmosolyodtam. Egy pár perc kellett ahhoz, hogy álom jöjjön a szememre, de az után már gyorsan aludtam el.