Victoria Stark

Az új helyzetünk

Egy pár percig lehettünk kint a többiek között, mikor jött vissza Sharon.
- Gyertek – csak ennyit mondott és ment a lakása felé. Peter-rel egymásra néztünk, majd követtük őt.
- Van valamid? – kérdeztem beérve, mikor Peter már becsukta az ajtót.
- Van egy ötletem, de nem fog tetszeni – mondta, amire ismét egymásra néztünk Peter-rel, majd sóhajtottam egyet.
- Erre valahogy számítottam – mondtam vissza nézve rá.
- Az ötlet az lenne, hogy itt maradtok Madripoor-ban míg ki nem találunk egy tervet, hogy hogyan juttassunk vissza titeket az Államokba – az ötlet hallatán nem kicsit fagytam le. Egyáltalán nem akartam ezen a helyen maradni. Sokkal jobban vissza akartam jutni apához, Pepper-hez és Morgan-hez.
- Nem maradhatunk itt. Vissza kell mennünk az Államokba. Főleg úgy, hogy itt van Olivia, aki bármelyik percben ismét elvihet minket – mondta Peter mellettem kissé idegesen.
- Hidd el, hogy nincs más választásotok. Itt kell egy darabig meghúznotok magatokat... Tudom, hogy nehéz lesz, de nem tehettek mást. Döntsétek el. Beszéljetek – mondta és elment mellettünk, majd ki az ajtón. Ekkor egy szó nélkül mentem lassan a kanapéhoz és ültem le.
- Mit tegyünk? Nem maradhatunk itt. Haza kell jutnunk, de ott egy szó nélkül tartóztatnak majd le. Még a bíróságig sem jutunk el, mivel most mindenkinek úgy tűnik, hogy elszöktünk. Így mér szökevénynek is tekintenek. Ott semmi esélyünk nem lenne. Máshova nem tudunk menni. Ha valakihez tudnánk is menni, az Amerikában lenne. Így azok is kilőve... Nem tudom, mi tévők legyünk – mondtam a fejemet a kezembe temetve. Tényleg úgy tűnt, hogy semmi választásunk sincs. Senki és semmi segítségünk. Csak ez az egy. Még ez is nagy segítség, hisz nem kell a tetőn ülve tanakodnunk és itt talán több a lehetőség. Egy kicsivel. Peter jött oda egy pár pillanattal később és guggolt le elém.
- Az a baj, hogy nekem sincs jobb ötletem. Csak ez az egy lehetőségünk van, de ez az egyik legrosszabb lehetőség – mondta ő is teljesen tanácstalanul – El fogadjuk vagy megpróbálkozunk mással?
- De... mi mással, Peter? Semmi másunk nincs – mondtam lefelé nézve. Nagyon haza akartam jutni, de ennek jelen állásban nincs semmi esélye.
- Akkor egy pár... egy kis időt itt kell töltenünk... úgy tűnik – mondta a tekintetemet keresve. Nekem már egy könnycsepp lecsordult arcomról. Szomorú voltam, hogy nem tudunk mit tenni. Ezzel szemben dühös, hogy Olivia ezt tette. Az egész miatta van. Miatta nem tudunk most haza menni.
- Peter... félek – mondtam egy pár pillanattal később fölnézve. Ekkor hajolt közelebb és ölelt át.
- Nem lesz semmi baj. Kitalálunk valamit – mondta a hátam mögé, de én már kezdtem el sírni. Nagyon féltem a helyzetünktől. Teljesen reménytelen volt. Féltem, hogy már nem fogunk hazajutni. Attól, hogy olyanok leszünk, mint Sharon, aki itt ragadt. Neki valamilyen módon sikerült hazajutnia, de körülbelül 7 év után. Ha nem segítettek volna neki hazajutni, akkor lehet, hogy örökre itt ragadt volna.
- El kell fogadnunk az ajánlatát... igaz? – kérdeztem kissé szipogva.
- Igen – mondta halkan, de én így is hallottam.
- Akkor... egy ideig itt kell lennünk... de legalább nem bezárva és egyedül – mondtam, mire egy kissé elhúzódott. Ez volt a legjobb része, hogy nem bezárva és egyedül vagyunk. Más jót nem találtam ebben az egészben.
- Nem fognak bezárni... megoldjuk – mondta, mire ráemeltem tekintetem. Egy bólogatással válaszoltam erre a mondatára. Egy pár pillanat csend után nyitott be Sharon az ajtón.
- Remélem döntöttetek – mondta, mire Peter egy pár másodperc múlva állt föl és fordult meg.
- Maradunk – mondta Peter Sharon-ra nézve.
- Akkor gyertek – mondta Sharon és az ajtóban várt. Egy pár pillanat múlva álltam föl és kezdtünk menni felé. Vele együtt mentünk ki innen. A kocsiba beszállva indultunk valahova. Nem nagyon bíztam még benne így nem kissé féltem attól, hogy merre visz minket. Az a gondolat is bennem volt, hogy mindvégig hazudott és most szépen elvisz minket Olivia-hoz. Ebben a lehetőségben reménykedtem, hogy nem fog megtörténni. Egy pár percig ülhettünk az autóban mikor végre megállt. Egy lakás szerűhöz érkeztünk. Sharon egy szó nélkül ment be. Nem úgy nézett ki, mint az ő lakása, de elég normális volt. Beérve volt előttünk egy lépcső ahol, ha fölmentél, akkor két ajtó volt. Az egyik egyértelműen a tetőre vezetett, mivel volt rajta egy kis ablak és azon látszódott. A másik ajtóra tippeltem, hogy az lesz, ahova mi megyünk. Azon az ajtón nyitott be és kapcsolta föl a villanyt. Egy nagyszoba volt és hasonló az ő lakásához. Ebben a szobában volt a nappali és a konyha egyszerre. Emellett volt még két ajtó. Egyik mögött a fürdő, a másik mögött a háló. Az ajtó előtt állva néztünk szét egy pár pillanatig.
- Egy másik lakásod? – kérdeztem egy pár lépéssel beljebb lépve.
- Valami olyasmi. Itt tudtok maradni. Itt nem tud senki sem megtalálni és én sem használom ezt a helyet, így tudtok egy ideig maradni. Ne nagyon mozduljatok ki sehova. Húzzátok meg magatokat, de ha mégis kimentek valamilyen módon, akkor inkább nappal és legyetek nagyon óvatosak. Itt a kulcs – tette az asztalra a kulcsát – Majd jelentkezem – mondta és ment ki az ajtón. El sem hittem hirtelen, hogy egy jó ideig itt fogunk lakni. Mintha elköltöztem volna otthonról. Olyan érzésem volt. Egy pár pillanat múlva fordultam meg és nyúltam a kulcsért. Bezártam az ajtót és mentem körülnézni. Egy szót sem szólva néztem meg a ház minden centijét.
- Úgy látszik... egy ideig itt kell laknunk – mondtam a fürdőszoba elé lépve. Fölkapcsoltam a villanyt és csak gyors benéztem egy pár pillanatra. Elég normális volt, ahhoz képest, hogy amúgy ez a város nem valami normális. Olyasmi volt, mint a másik lakás.
- Megleszünk itt. Legalább nem egy tető – mondta mellém lépve. Egy pár másodperc múlva léptem egy pár métert arrébb és néztem meg a hálót. Egy nagy ágy volt középen, egy-egy éjjeli szekrény a két oldalán, egy-két ruhás szekrény és a sarokban egy fotel. Volt egy nagyobb ablak az egyik falon, de a függöny be volt húzva.
- Most tényleg olyan lesz, mintha össze költöztünk volna. Úgy is ezt akartad, nem? – kérdeztem hátra nézve, rá – Most ez meg is valósult – mondtam belépve a hálóba. Fura volt. Tényleg olyan érzés töltött el, mintha együtt laknánk, és ez lenne a lakásunk. Egy pár másodpercig jártam körbe a szobát szótlanul, Peter pedig csak az ajtóban állva figyelt – Kissé furcsa lesz, de... - ekkor néztem rá – meg fogjuk szokni – egy pár másodperc múlva mentem oda hozzá.
- Olyan mintha a mi lakásunk lenne – mondta és elém jött.
- Tényleg olyan – mondtam egy kisebb mosollyal az arcomon – És ez egy ideig így is lesz... kipakolni nem tudunk szóval szerintem csak... fürödjünk le és menjünk aludni – mondtam egy mosollyal az arcomon és a kezeimet a tarkója mögött fontam össze – Olyan fura ezt mondani.
- Pedig hozzá kell szoknod – mondta a derekam mögött összekulcsolva kezeit – Mivel egy jó ideig el kell engem viselned magad mellett – ezt kimondva elmosolyodtam.
- Elviselni? Szerinted ilyen rossz a helyzet, hogy el kell, viseljelek? Olyan rosszul állsz saját magadhoz... Nem kell, el viseljelek, mert szeretem, hogy itt vagy – mondtam egy mosollyal az arcomon. Egy pár pillanat múlva húzta magát közelebb és nyomott egy csókot ajkaimra. Próbáltam a jó oldalát nézni az egésznek és elfogadni a helyzetünket. Nem tehettem mást. Úgy is itt kell lennünk most egy jó ideig, akkor már ne az egész időmet a szomorkodással töltsem, amivel mostanában biztos sok időmet fogom – Most viszont tényleg elmegyek lefürödni és utána aludni – mondtam elengedve Peter-t.
- Én viszont megnézem, hogy van-e valami étel, mert én viszont éhes vagyok – mondta, amire egy kissé fölnevettem. Elkezdett a konyha felé menni, én viszont rögtön a fürdőbe vettem az irányt. A fürdőszobai szekrényben voltak a törölközők és a pizsamák, amik valahogy jók voltak rám. Egy pár perces fürdés után mentem ki és először csak néztem körül. Peter a konyhában állt még mindig.
- Még mindig itt vagy? – kérdeztem a sziget mögött álló fiútól. Odamentem és leültem az egyik székre, ami előtte volt.
- Gondoltam csinálok szendvicset vacsora gyanánt – mondta és kezdte össze vágni a dolgokat. Én még mindig a házban nézelődtem szét, de csak ott a széken ülve – Mi az?
- Semmi, csak... szokom a helyzetet – mondtam rá nézve – Amúgy... nagyon édes, meg minden, hogy vacsorát csinálsz, de... azt tudod, hogy az a kés nem... hiszem, hogy ételek vágására lett kitalálva – mondtam magamban tartva a röhögést – Szerintem valami ilyesmit használt... Natasha is és nem vacsora készítéshez – mondtam a késre mutatva. Ekkor jött rá, hogy miről beszélek és tette el a kést. Eddig azt hittem, hogy ezt fölismeri, de úgy látszik nem nagyon. Már majdnem kitört belőlem a röhögés, mikor a fiókban keresgélt egy másik késért.
- Ez már megfelel? – kérdezte egy másikat fölmutatva.
- Igen... már is jobb – mondtam és ekkor vett le a szekrényből két tányért – Nem furcsa, hogy elvileg Sharon nem használja ezt a lakást, de ennyire rendbe van tartva és van étel a hűtőben és szekrényekben?
- Tényleg furcsa egy kissé, de nekünk az a lényeg, hogy van hol lennünk és, hogy odaadta ezt a helyet egy időre – mondta és leült mellém két tányérral a kezében, amelyikből az egyiket elém rakta.
- Köszönöm – mondtam, majd egy pár perces csendben evés következett. Tényleg elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehet ez a lakás olyan, mintha még most is itt lakna. Ahhoz képest, hogy Olivia-val volt egy csapatban, nagyon rendes volt tőle, hogy fölajánlotta ezt. Még most is a tetőn gubbasztanánk és várnánk, a csodát vagy már lehet, hogy ki is nyírtak volna.
- Én is elmegyek fürödni – mondta Peter, mikor befejezte az evést.
- Addig én összepakolok – mondtam, amire bólintott egyet és egy rövid csókot adott. Ő rögtön a fürdő felé vette az irányt, amíg én még egy pár pillanatig ültem ott némán. Egy gyors összepakolás után bementem a hálóba. Először csak az ajtóban álltam meg és néztem a szobát, még úgy is, hogy már körülnéztem itt. Az ajtókeretnek dőlve néztem a szobát. Olyan furcsa volt, hogy mintha ez lenne a mi szobánk, a mi lakásunkban. Igaz, hogy nem régóta vagyunk itt, de mégis bennem volt egy hasonló érzés. Egy pár pillanat után mentem be és először csak ültem le az ágy egyik oldalára. Egy pár pillanat múlva feküdtem föl és dőltem neki az ágy végének.
- Úgy látom már el is helyezkedtél – mondta Peter miközben jött be, mellém.
- Gondoltam nem várok kint, a széken ülve... - mondtam, amire Peter is beült mellém - Tudom... hogy már eddig is nagyon sokszor és kicsit régebben majdnem mindig együtt aludtunk, de ez most mégis más. Ez nem az én vagy a te szobád és a többi csapat tag nem a szomszéd szobákban van... Most csak magunk vagyunk egy külön lakásban és egy... külön szigeten – mondtam fölsóhajtva egyet.
- De sokkal jobb, mint egy börtönben ülni... és legalább együtt vagyunk. Ott egy jó ideig nem láttunk volna senkit. Egy ideig itt leszünk és majd ki fogunk találni valamit – mondta, amire ránéztem. Egy pillanat múlva lefeküdtem és kissé közelebb húztam magam hozzá.
- Tudom, hogy meg fogjuk oldani, de azt a lehetőséget is bele kell venni, hogy lehet, hogy nem egy hónap múlva megyünk innen haza... de lehetséges, hogy nem is egy év múlva... Sharon több évig volt itt, míg haza tudott jutni. Ki tudja, mi mennyi időt fogunk itt tölteni – mondtam szemeibe nézve. Egy pár másodperc múlva ő is közelebb húzódott. Átkarolt, amire én a mellkasára tettem fejemet.
- Valahogy megoldjuk. Akkor megyünk haza, amikor tudunk. A lényeg, hogy ne legyen semmi bajunk... de most ne beszéljünk erről többet... Jó éjt! – mondta egy csókot nyomva homlokomra. Ekkor elmosolyodtam, de ezt ő nem láthatta. Egy pár pillanat múlva hajolt kicsit arrébb és kapcsolta le a lámpát.
- Jó éjt! – mondtam én is mielőtt még álomra csuktuk volna szemeinket.