Victoria Stark

Furcsaságom oka

Másnap a mocorgásra keltem föl. Lassan nyitottam szemeim, mikor megláttam, hogy Peter még alszik. A karjánál feküdtem, de fölültem és szétnéztem. Nem lehetett olyan korán, mert a nap már teljesen fölkelt. A többieket nem láttam, csak mi voltunk ott.
- Jó reggelt! – szólalt fel még fáradt hangon mögöttem a fiú. Odakaptam a fejem, de ő még a szemét próbálta kinyitni, mire fölnevettem.
- Jó reggelt! – mondtam neki, de csak néztem a tó felé.
- Most már tudtál aludni? – kérdezte, miközben ő is fölült mellém.
- Igen – mondtam ránézve – Lehet be kéne menni – mondtam, de csak visszadőlt.
- Még várjunk egy kicsit – erre a mondatára elmosolyodtam és én is visszadőltem – Éhes vagy? – kérdezte, mire ránéztem. Fura volt itt lenni, egy tó melletti parton és nem a régi bázison, de olyan érzésem volt, mint régen, mikor egyikünk ott aludt a másik szobájába.
- Kicsit... de én hozok kaját – mondtam és kezdtem fölállni.
- Miért? – kérdezte elnevetve magát.
- Mert mindig te hozol, mint... mikor palacsintát sütöttél – mondtam és elkezdtem lemenni a házhoz.
- Oké, de legközelebb rajtam a sor – szólt vissza, mire elmosolyodtam, de már nem látta. Bementem az ajtón és apával találtam szembe magam.
- Hát, itt mi történik? – kérdezte a reggeli kávéját iszogatva.
- Az van, hogy még én sem tudom – mentem mellé és dőltem neki a pultnak – de... viszek valami reggelit – mondtam neki, de azt sem tudtam, hogy abban a konyhában mi hol van és, hogy mi van itthon.
- Kint aludtatok? – kérdezte felém fordulva.
- Igen. Nem tudtam aludni és kimentem, de ő sem tudott és ő is kijött. Majd valahogy elaludtunk – mondtam neki már felé fordulva.
- Aha, jól van. Most teljesen össze zavarodtam – mondta, de az volt, hogy én sem tudtam, hogy mi történik. Most nem tudom, hogy azt mondta eldöntötte, hogy mit akar, de nem értem, hogy mi is lett végül a döntése.
- Az a baj, hogy én is. Nem tudom... mi jár a fejében, hogy mit akar.
- Én tudom, de ezt a lépését nem értem én sem – mondta ki és még jobban össze zavarodtam. Hogy érti, hogy tudja? És ez a lépés? Miről beszél?
- Ezt hogy érted? – kérdeztem és egy kocsiajtó csapódását lehetett hallani. Mindketten fölkaptuk fejünket és kinéztünk a mellettünk lévő ablakon, de ott még nem láttunk senkit, csak Peter-t, ahogy ül a parton – Várunk valakit? – kérdeztem apára emelve a fejem.
- Tudtommal nem – mondta és mindketten visszahúztuk a fejünk az ablakhoz és a mellette lévő ajtóhoz. Kinéztünk és csak Peter-t láttam a zaj felé nézni kidülledő szemekkel. Kit lát? Teljesen meglepődött és szóhoz sem jutott. Majd megláttam egy alakot a szemem sarkában. Oda néztem és rá tényleg nem számított senki. Hogy képzeli, hogy csak úgy idejön? Mj. Itt mi lakunk és nem hiszem, hogy amikor kedve tartja, ide jöhet – Victoria... biztosíthatlak... hogy ez sem volt a tervében – mondta apa, aki mögöttem állt. Megfordultam és apára néztem.
- Inkább még sem vagyok éhes öhm... fölmegyek – mondtam neki és elmentem mellette.
- Nem tudom, mit csinál itt – mondta apa, miközben az ajtóhoz ment.
- Csak... - fordultam vissza hozzá, mikor a lépcső előtt álltam – ne mond el neki, hogy itt vagyok. Nem akarok vele találkozni – mondtam, mire bólintott egyet. Kiment az ajtón és elkezdtem föl menni, de a lépcső tetején megálltam és inkább leültem a lépcsőre. Mi a francot kereshet itt? Szerintem apám még nem is találkozott vele. Így van még egy ok, hogy miért ne jöjjön ide. A lépcsőn ülve pont láttam az ajtó kis ablakán keresztül, hogy odamegy és mutatkozik be neki. A gondolatmenetem most Morgan szakította meg.
- Szia – jött le mellém a lépcsőn.
- Szia. Jól aludtál? – kérdeztem egy kisebb mosollyal.
- Igen. Csinálsz nekem egy kakaót? – kérdezte. Fölálltam és a kezembe vettem.
- Persze – lementünk a lépcsőn és leültettem az egyik székre. Megcsináltam neki a kakaót, és amíg itta a pulthoz dőlve néztem ki az ablakon.
- Miért nem voltál a szobádban? – kérdezte és odakaptam a fejem.
- Mert korán keltem, nem tudtam aludni – mondtam neki és leültem egy székre, vele szemben. Apa jött be az ajtón, de a többiek sehol.
- Azt mondta beszélni akar – mondta apa, de nem nagyon reagáltam rá.
- Velem? – kérdeztem őt nézve.
- Nem. Vele akar beszélni. Ezért jöttem be – jött ide és leült Morgan mellé – Szia, prücsök. Jól aludtál? – nézett rá mosolygós arccal. Én szintúgy ezt tettem.
- Igen – mondta, de inkább itta tovább az italt.
- Megvan már a tegnapi eredmény? A vizsgálatról? – kérdeztem apát és felém fordult.
- Még nem, de szerintem pár perc és kész lesz – bólogattam rá és itt végeztünk is a témával.
- Mutathatok neked valamit? – kérdezte Morgan felém fordulva, mikor már megitta a kakaóját.
- Persze – mondtam, mire fölállt. Követtem példáját, de az ajtóhoz ment. Kinéztem rajta, de nem láttam ott a többieket, úgyhogy vele mentem. Kivezetett a fákhoz, de közel a házhoz. Ott volt egy kisebb sátor, ami neki pont jó és mellette egy két játék, egy kicsi szék, ami pont jó neki, mert tényleg nagyon kicsi volt.
- Ide szoktam jönni, játszani – mondta és bement a sátorba.
- Ez a saját kis játszó sarkod? – kérdeztem a sátor mellett állva.
- Igen – mondta és kidugta a fejét.
- Hagyjalak játszani? – kérdeztem rámosolyogva.
- Igen – mondta és fölnevettem.
- Akkor majd később találkozunk – mondtam mire visszament a sátorba. A tó felé néztem, de nem volt ott senki. Visszamentem a móló szélére és ott álltam egy kicsit. Nézelődtem. Olyan szép ez a hely. Meg is értem, hogy miért költöztek ide. Csendes, nem olyan, mint az eddigi házai apámnak. Azon gondolkoztam, hogy a két jómadár most merre van. Előbb még itt álltak mindketten, de egy pár pillanat alatt el is tűntek. A másik, amin gondolkoztam, hogy mikor lesz már kész az eredmény. Nagyon izgultam, hogy most mi lesz. Biztos, hogy valami nincs rendben velem és ezt észre is veszem. Az az egy két furcsa dolog, már az is túl furcsa. Azoknak sem kéne megtörténniük. Lenéztem a kezem felé és eszembe jutott a tegnapi üvegtörés. nem tudom, hogyan történt, de biztos, hogy nem szoríthattam meg annyira. Lehúztam a kezemről a sebtapaszt, hogy megnézzem, mennyire gyógyul és jött még egy furcsaság. Egy óriási szilánk állt a kezembe és ezért maradt rajta egy hasonló méretű vágás is, de mikor ránéztem a kezemre semmi nyoma nem volt. Ez lehetetlen. Egy ekkora vágás nem gyógyul be csak úgy. De semmilyen vágás sem. Hogy lehetséges ez? Még valami, ami meglepetés lesz az eredményen.
- Victoria... - mondta kicsit messzebbről apa, de többet nem. A ház mellett állhatott, mert valahonnan onnan hallottam hangját.
- Megyek – kiabáltam neki vissza és megfordultam, de nem az várt, amit gondoltam. Mj állt mögöttem elképedve. Szótlanul nézett engem. Már egy jó pár hónapja nem látott, mert meghaltam, most meg csak úgy itt állok előtte.
- Victoria? – kérdezte a móló elején állva, mintha még mindig olyan jóba lennénk.
- Mj – mondtam és ennél többet nem is mondtam. Elmentem mellette. Nem értette, mi történik. Hogy miért hagyom csak úgy ott. Reméltem, hogy nem kell itt el kezdenem magyarázkodni, mert szerintem ő is tudja, mi bajom van. Peter kissé távolabb, de mögötte állt. Ránéztem egy pár pillanatra, de utána mentem tovább a ház előtt álló apához. Megálltam előtte, de egy szót sem szólva megölelt.
- Mikor jött vissza? És... hogyan? – hallottam Mj hangját mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Inkább csak elhúzódtam apától és bementem – Victoria! – szólt utánam, de mintha elment volna a fülem mellett. Nem akartam vele beszélni. Nem érdekelt, hogy már több hónapja nem látott és én sem őt, de akkor sem. Végig mentünk a folyosón és ott be a laborba. Volt kialakítva egy kisebb szoba, ami olyan volt, mint régen.
- Péntek! – szólt apám mellettem és már kezdett is beszélni.
- Nos... az eddigi ereje megmaradt. Az Idő kő, az Elme kő és a Skarlát boszorkány ereje – ezt kimondva nem értettem, miről beszél.
- Várjunk! A Skarlát boszorkány ereje az Elme kőtől van, nem? – kérdeztem apára nézve.
- Nem egészen. Az két külön dolog. Ezeken kívül még találtam egy két dolgot. Az első még egy kő ereje. A Tér kövétől – ezt meghallva lefagytam, a szívem kihagyott egy ütemet. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de még jöttek újdonságok – Ezek mellett még ott van egy dolog, még egy kő – erre kaptuk föl mindketten a fejünket – A Valóság köve – mondta ki és kezeimet a szám elé raktam. Nem akartam elhinni, hogy mi történik – Mivel csettintett a kövek egy fajta erőt adtak át neki, ha már nem bírták elpusztítani a testet. A másik testből áthozva az emlékeket sikerült nem csak emlékeket áthozni, hanem ezeket is. Ezek erősítették föl az eddigi erejét – mondta ki és értettem meg mindent. Ezért lehettem erősebb, ezért olvastam könnyebben Strange fejében és ezért gyógyulhatok gyorsabban. Elképesztő. Nagy levegőket véve próbáltam felfogni mi is történik. Egy kezet éreztem meg vállamon és erre fölugrottam. Peter állt mellettem és félve néztem szemeibe. Valószínűleg mindent hallhatott. Most nem azzal foglalkoztam, ami kint történt, hanem, ami most történik.
- Akkor... ezért lettem erősebb, ezért olvastam rögtön Strange fejében anélkül, hogy akartam volna és... ezért gyógyult be ilyen gyorsan a vágásom is – mondtam mindenkinek, mikor összenéztek.
- Igen, de ezekkel együtt jár egy pár rossz hír is – mondta Péntek, mire fölsóhajtottam.
- Ezek nem azok voltak? – nagyon szuper meg minden, hogy van erőm, de tényleg rosszat sejtek.
- Nem, sajnos nem. Most van négy kőtől az ereje és a Skarlát boszorkány ereje. Hat végtelen kővel csettintett és ennek hatása van. Még egy idő múlva ezekhez társulni fog a másik kettő is – mondta ki és a fejemet a kezeimbe temettem – Ezek erőt is adnak magának, nagyot, de amekkora erőt adnak magának, annyit is vesznek el. A csettintéssel a kövek pusztították el a testet és most is ez történik, csak lassabb folyamatban. Ezt azzal tudnánk megelőzni, ha a kövek erejét valahogy el tudnánk tüntetni magából, de erre sajnos még nem találtam meg a módszert – mondta ki és egy csepp könny szaladt le arcomon. A kövek ismét tönkre akarnak tenni, elpusztítani. Ismét meg fogok halni. A világ úgy érzi nincs már helyem itt. Peter karajit éreztem, oldalról ölelt át, de én még mindig csak álltam. Ismét féltem. Nem hiszem el, hogy újra meg kell halnom. Valamiért nem lehetek itt.
- Én tudom – mondta ki egy ismerős hang a hátunk mögött.