Victoria Stark

Csak... Bízz bennem

A tóparton ültünk egy pár pillanatig csöndben. Mikor ő szólalt meg először.
- Mikor Thanos csettintett én itt maradtam. Tony az űrhajón volt 22 napig. Addig nem tudott hazajönni. Azt hittem... hogy mindketten meghaltatok. Szörnyű érzés volt, hogy egy nappal előtte még a parkban sétáltunk, mikor elment Dr. Strange-el és nem jött vissza. Ott akkor én is azt hittem, hogy elveszítek mindent. Tudom, hogy rossz érzés Victoria. Nekem is az volt. De visszajött és sokkal jobb lett. Te nem voltál itt, de már ha ő visszatér már az is egy óriási öröm volt számomra. Hidd el... meg fognak oldódni a dolgok... Ha nem is úgy lesz, ahogy eddig volt, mert úgy nem lehet... akkor is jobb lesz. Tudom, hogy senki se pótolhatja Víziót, Steve-t, Natasha-t... és tudom, hogy nem akarod elhinni, hogy Peter-t is valaki pótolhatja – eddig őt nézte és hallgattam, de erre a mondatára ismét lefelé néztem és csak rángattam a fejem.
- Pepper... - kezdtem volna bele valamibe, de most ő beszélt.
- Tudom, hogy így gondolod, de... egy idő után el kell fogadnod, hogy neki van valaki más – mondta ki, de már száradtak a könnyek az arcomon, de most újra megeredtek – Tudom, hogy nagyon szeretnéd visszakapni, de ez... ebben a felállásban nem lehetséges – húztam föl lábaim magam elé és abba támasztottam fejem. Tudtam, hogy ha meghalok, akkor neki ezt kell tennie és ezt is akartam, de senki sem gondolta volna, hogy valaha visszajövök. Még én sem. Egy pár pillanatig nem szólt egy szót sem, inkább csak hagyott magammal lenni.
- Kicsim – mondta ki apa, Pepper helyén.
- Apa – mondtam ki és közelebb jött. Ölelését rögtön viszonoztam. Már az előbb megöleltem, de akkor még nem tudtam, hogy miért ölel ilyen szorosan.
- Tudod mennyire hiányoztál? – mondta és elmosolyodtam – Miért tetted? – kérdezte ismét a kérdést, amire szerintem tudta a választ.
- Nem hagyhattam mindenkit meghalni... nem hagyhattalak titeket meghalni – mondtam a vállába fúrva fejem.
- Mutatok valamit – mondta elhúzódva tőlem. Egy pár pillanatig néztem rá furcsán, majd a szemem sarkában megláttam valamit. Odakaptam a fejem és Morgan volt az – gyere, ülj az ölembe – mondta apa és a kislány csak odament elé, de nem ült le.
- Te vagy Victoria? – kérdezte édes, vékony hangjával. Erre a mondatra elmosolyodtam.
- Igen... Te pedig Morgan? – mondtam neki és próbáltam mosolyogni és nem elsírni magam, csak most az örömtől, hogy végre találkozhatok vele.
- Igen... de azt hittem te elmentél – mondta ki és elgondolkodtam, hogy erre mit válaszoljak.
- De visszajöttem... és most már nem megyek el – Ekkor közelebb jött és megölelt. Amint megölelt már tényleg elsírtam magam és apára néztem mosolyogva, amit ő is viszonzott.
- Apa! Ugye ő is itt fog lakni? – mondta elhúzódva és apához fordulva. Fura volt más szájából hallani apára ugyanezt a szót, de ahogy ezt kimondta még nagyobb mosoly ült arcomra.
- Igen prücsök. Méghozzá a melletted lévő szobában – mondta ki, mire Morgan újra megszólalt.
- Akkor én most visszamegyek játszani – mondta Morgan és elindult a ház felé.
- Látod. Ő itt van neked... és vele együtt Pepper is és én is – mondta ki mire egy halvány mosollyal bólogattam felé – Tudod, hogy minden szavadat hallottuk? – mondta és ekkor jutott eszembe a tény. Az elején észrevettem, de nem foglalkoztam vele.
- Ő is hall mindent? – kérdeztem a föld felé nézve.
- Igen – mondta, de többet nem.
- És még most is ott áll és néz? – kérdeztem egy pillanatra sem nézve föl.
- Igen – tudom, hogy abban a pillanatban ő is idejött volna és tette volna azt, mint apa vagy Pepper. Tudom, hogy megölelt volna, mert neki is hiányoztam... de nem tudtamezt csinálni. Mivel kiadtam, kimondtam minden érzésem és gondolatom így tudja, hogy miért nem megyek oda és ölelem meg – Elküldjem? – kérdezte, mire elmosolyodtam.
- Nem, nem akarom, hogy elmenjen... tudod, hogy vágyom a társaságára, de nem úgy... ahogy azt lehet – mondtam ki, mert mintha rám jött volna egy őszinteségi roham. Mindent is elmondtam. Már nem zavart, de az biztos, hogy később ezt még megbánom.
- Tudom... már kezd lemenni a nap. Mi lenne, ha én bemennék és Pepper-rel csinálnék vacsorát. Addig egy kicsit egyedült hagylak – mondta és felállt. Bólogattam neki megerősítés képpen, majd bement. Apám mióta főz? Mármint a rántottán kívül. Mert szerintem eddig, hogy még nem ettem az ő főztjéből az biztos.
Egy jó pár percig ültem ott egymagamban. Vagyis azt hittem, mikor egy telefon csörgést hallottam. Peter még mindig itt volt a ház előtt. Egy kissé hatra kaptam fejem, de inkább oldalra, mert hátra teljesen nem néztem. Csak a hang hallatán rögtön elfordítottam fejem.
- Haló? – kérdezte a telefonba. Nem volt olyan közel, hogy tudjam, hogy kivel beszélt. Úgyhogy csak Peter részéről hallgattam a beszélgetést – Öhm... épp... a városban vagyok – mondta és nem értettem, hogy kinek hazudik ekkorát. May tudta, hogy ő Pókember és neki el is mondaná, hogy itt van és, hogy mi történt – Hát... most nem... tudok odamenni... öhm... messze vagyok... onnan – szakadozva próbált kitalálni valami magyarázatot. Ekkor összeszedtem magam és vettem egy nagy levegőt. Hátra néztem és a szeme rögtön az enyémbe nézett. Már majdnem teljesen sötét volt és tök hideg, de még mindig ott ültem kint – Figyelj nekem most... mennem kell – meg se várta, míg válaszolnak a telefonba csak lerakta. Furcsállva néztem rá. A telefont a zsebébe rakta és kezdett el a mólóra jönni. Egy szót sem szóltam, csak néztem, hogy most mit akar csinálni. Közelebb jött és leült mellém. Egy pár pillanatig még ránéztem, majd visszahúztam a tekintetem a tóra – Victoria én... sajnálom – mondta ki, de nem értettem, miért mondja ezt.
- Nincs mit sajnálnod. Találtál valaki mást és... én sajnálom... nekem kéne ezt végre elfogadnom, de... - nem tudtam ezután mit mondani, hisz tudta mit akarok mondani. Egy pár percig meg se szólalt csak tette azt, amit én. Nézett ki a fejéből, de nagyon gondolkozott valamin. Egy párszor ránéztem, de nagyon lefoglalta valami.
- Victoria... - fordult felém teljes testével és én csak utánoztam ezt – Bízol bennem? – kérdezte, de nem tudtam most hova rakni ezt a kérdést. Hogy jön most ide az, hogy bízok-e benne?
- Jobban, mint hinnéd – mondtam neki és egy halvány mosoly jelent meg arcán. Nem tudtam, hogy most mire gondol, hogy ez min változtat és ez most miért fontos.
- Akkor adj időt – mondta és még jobban össze zavarodtam. Milyen időt? Miről zagyvál itt össze vissza? Olyan furcsa volt. Nem tudtam, mit akar ezzel mondani.
- Mi? Miről beszélsz? – kérdeztem tőle összehúzott szemekkel nézve rá.
- Csak... bízz bennem – mondta és fölállt. Elkezdett lemenni a házhoz.
- Miről beszélsz? Peter? Várj! – kiabáltam neki, de ő csak ment. Mindenki meghallotta ezt, mivel a nappaliban voltak, ami az ajtó mellett volt. Ekkor apa és Strange arcát láttam meg az ablakban, de ők sem értették, hogy mit történik. Peter a házat kikerülve ment előre és a szememmel mindvégig követtem, ameddig tudtam, de aztán eltűnt. A kezemet a homlokomra raktam és becsuktam a szemem – Basszus – nem tudtam mire készül, de mi van, ha megint én rontottam el valamit? Milyen időről beszél? Sejtelmem sem volt mi történt az előbb, de valami itt nem volt kerek. Az üvegen keresztül láttam mi történik. Apa szaladt előre, Pepper pedig ki hozzám.
- Mi történt? – kérdezte, miközben guggolt le elém.
- Hát... az egész ott kezdődött, hogy valaki hívta és elkezdett hazudni, hogy most a várasban van. Ránéztem és amint meglátott, azt mondta, hogy most mennie kell és azonnal lecsapta a telefont. Ideült mellém és azt, mondta sajnálja. Mire én mondtam, hogy nincs mit sajnálnia, mert én sajnálom, hogy nem tudok túllépni rajta. Majd néhány perc néma csönd után azt kérdezte bízok-e benne. Azt mondtam igen. Majd azt mondta, hogy akkor adjak neki időt. Itt teljesen összezavarodtam és megkérdeztem, hogy miről beszél, de ő csak annyit mondott, hogy csak bízzak benne. Ekkor felállt és elment. Utána szóltam, de ő csak ment... Mit csináltam Pep? Én rontottam el? – kérdeztem szemeibe nézve.
- Nem, te nem mondtál semmi, amiért ezt kellene csinálnia. Nem tudom mi ütött belé, de te nem tettél semmit – mondta és ölelt át. Egy pár pillanat múlva állt föl és ezt én is követtem – Gyere, már sötét van és nem beszélve arról, hogy nagyon hideg. Menjünk be. Mindjárt kész a vacsora – mondta és mutatott befelé.
- Oké – mondtam és elkezdtünk bemenni. Beérve még mindenki a kanapén ült, de fél szemmel néztek, hogy mi történt – Megterítünk? – kérdeztem és rám mosolyogott. A szekrényhez ment, mikor apa jött be a másik ajtón.
- Mi történt Tony? – kérdezte Pepper, miközben tette az evőeszközöket és a tányérokat az asztalra.
- Azt mondta, hogy most mennie kell, de meghívtam holnapra, hogy aludjon a vendégszobában – ezt a lépését nem értettem. Miért tette? Miért hívta át?
- Miért? – kérdeztem tőle, miközben Pepper-rel már terítettünk meg.
- Mert miért ne? – mondta és nem tudtam hogyan reagálni rá. Kettős érzés volt bennem. Szerettem volna, ha eljön, de azt is, ha nem – Na, de most együnk – mondta és ment föl az emeletre, lehívni Morgan-t.
- Mi szerintem mennénk is – mondta Strange – Victoria, ha újra valami újat veszel észre az erődön vagy újra sikerül utaznod, akkor szólj – mondta, mire én bólintottam egyet. Rögtön távoztak is, egy percet sem vártak. Egy perc múlva már a többiek is lejöttek és kezdtünk el vacsorázni.