Victoria Stark

Csettintés

Másnap reggel riadva ébredtem föl. Rémálmom volt. Vagyis inkább megálmodtam a múltat. Álmodtam, ahogy hirtelen mindenki elporlad. Most annyi különbséggel, hogy a Földön is láttam, ahogy elporlad a többi Bosszúálló. Sam, a Fekete párduc, Wanda a már halott Vízió mellett, egy fagyerek, Bucky. Ezek után láttam a Titánon mindent. Ahogy a másik csapat tagjai porladnak, ahogy Dr. Strange és végül Peter. Mikor már teljesen elporladt, akkor keltem föl levegőért kapkodva. Olyan volt, mintha újra átélném. Szörnyű volt újra azt érezni, hogy meghal. Nem tudtam semmit sem tenni ellene csak mellette guggoltam és sírtam. Minden pontosan ugyanúgy történt. Gyorsan ültem föl az ágyon és még mindig a levegőért kapkodtam. Hirtelen keltem föl és egy kezet éreztem karomon. A félelemtől ugrottam föl. Peter ült fel váratlan mellettem és nézte, hogy mi történik.
- Victoria! Nyugi! Nyugi – mondta. Ránézve ismét beugrott a kép, ahogy hal meg és elkezdtem sírni. Az arcomat a kezeimbe temettem – Minden rendben, nyugi! – mondta, majd fölugrottam és átöleltem – Csak egy rossz álom volt. Oké? Minden rendben. Itt vagyok – mondta, de nekem még mindig nem ment ki a fejemből ez az egész. Ott ülök mellette és nézem, ahogy meghal. Csak ez járt a fejemben.
- Nem... álmodtam... - mondtam neki szipogva – megálmodtam, hogy újra azon a bolygón vagyunk és... újra a karjaimban halsz meg – mondtam, mire szorosabban ölelt át.
- Shh... Minden rendben. Itt vagyok, oké? Minden rendben – próbált nyugtatni. Én meg próbáltam ezt is tenni, lassabban venni a levegőt. Fújtam ki egy nagy levegőt és már jól voltam.
- Köszönöm – mondtam nagy levegőt véve.
- Minden rendben? – kérdezett vissza még utoljára, mikor húzódtunk el egymástól.
- Most már igen – mondtam és körülnéztem. Még sötét volt, csak akkor kezdett el világosodni. Hajnal lehetett – Mennyi az idő? – kérdeztem Peterre nézve.
- Nem tudom... - mondta és ránézett a telefonjára – öhm... reggel fél hat van – mondta és sóhajtottam egyet.
- Bocsi, hogy ilyen korán fölébresztettelek – mondtam neki, arcomat a kezembe temetve.
- Nem, nincs semmi baj. Rosszat álmodtál. Majd holnap alszunk tovább – mondta és fölemeltem rá a fejem és ránéztem.
- Ma is itt alszol? May nem hiányol? – kérdeztem. Már nem lakik a szomszéd szobában és nem tud csak úgy átjönni itt aludni.
- Sokszor aludtam itt ezelőtt is, szóval már megszokta, hogy távol vagyok. Ennyire el akarsz küldeni? – kérdezte, majd kissé fölnevettem.
- Nem... csak olyan mintha már itt laknál, ami nem zavar, csak kérdeztem – mondtam visszadőlve a párnákra.
- Majd vissza kell mennem May-hez... egy pár nap múlva – mondta ki mire elmosolyodtam.
- Ennek örülök... hogy még maradsz – fölültem mellé és eszembe jutott, hogy ma kéne csettintenem – Lemegyünk? – kérdeztem, majd rögtön föl is állt – Csak mert... szeretnék csinálni még egy gyors vizsgálatot... hogy megnézzük, hogy már mennyi kőtől kaptam az erőm – fölálltam és mellé mentem.
- Menjünk – mondta bólintva egyet. Lementünk a laborba és felültem az asztalra. Elvégeztük azt a gyors vizsgálatot, ami most könnyű volt úgy, hogy két nappal ezelőtt volt egy másik.
- Az eredmény ugyanaz, de már megkapta mind a hat kő erejét – mondta és fölsóhajtottam egyet.
- Köszönöm Péntek – mondtam és kinéztem az ablakon. Már világos volt. Akkor kelt föl a nap – Együnk valamit. Aztán megvárjuk, míg mindenki fölébred és... megcsinálom – mondtam Peterre nézve. Még most sem bízott ebben az ötletben annyira. Látszott rajta, hogy nem repes az örömtől, hogy újra csettintenem kell. Ezzel én is így voltam, de nem volt más lehetőség.
- Félek, hogy... nem sikerül – mondta. Lemásztam az asztalról és odamentem hozzá.
- Sikerülni fog... sikerülnie kell – mondtam és egy pár pillanatig egyikünk sem szólt semmi, csak néztünk egymás szemébe – Menjünk – mondtam és elindultam az ajtó felé, ahova ő is követett. Kimentünk a konyhába és csak egy-egy pohár vizet ittunk. Olyan csöndben volt. Egy szót sem szólt mióta kijöttünk. Ránéztem. Kíváncsi voltam mi jár a fejében. Az is fölmerült, hogy valamiért dühös lett. De az miért történne? Akkor csak nagyon elgondolkozott vagy ilyesmi lehet. nem tudtam. Mikor ő is viszonozta ezt, a szemeibe néztem és rögtön a fejében voltam. Mivel most már csak gondolnom kell arra, hogy belenézek és már meg is történik. Most már nem világít ilyenkor vörösen a szemem, így nem is tudta, hogy épp a fejében járok. Nem az volt, amit gondoltam. Azt hittem, hogy dühös és nem akar most beszélni, de nem, más volt. Félt. Az első tippem vált be. Láttam magam előtt az ő szemszögéből az egészet. Azt a pillanatot, mikor meglátta, hogy a földre borulok és veszem le a kesztyűt. Ez járt a fejében. Látta, ahogy én is magam előtt azt a pillanatot, mikor odajön és én már nagyon az életem végén vagyok. Ő pedig mellettem van és hozzám próbál beszélni. Csak azt mondogatja, hogy nem, nem mehetek el. És a pillanat mikor mindennek vége volt és meghaltam. Még ott ült mellettem egy kis ideig. Mintha várt volna arra, hogy most vissza jövök. Apa mellette ült és tette ugyan ezt. Csak Peter kiadta magából a sírást, de apa nem nagyon tudta, csak egy kissé. Nem szeret és nem is nagyon tud emberek előtt sírni.
- Mi az? – kérdezte Peter és zökkentett ki az elméje olvasásából. Ekkor vettem észre, hogy egy két kósza könnycsepp folyik le az arcomról. Szipogtam egy kissé és letöröltem a könnycseppet.
- Semmi... semmi – mondtam és elkezdtem lefelé nézni.
- De mi történt? – mondta és fölállt a székből, majd egy lépéssel közelebb jött.
- Csak... most már csak rád kell néznem és a fejedben vagyok. Véletlenül... belenéztem és megláttam... magamat... meghalni – mondtam ki, de nem néztem rá. Nem akartam, hogy most akadjon ki. Nem akartam látni az arcát, mert tudom, hogy most neki is előjöttek az emlékek. Nem akartam látni újra azt a fájdalommal teli arcot.
- Victoria – mondott ennyit és várt, arra, hogy ránézzek. Egy pár pillanat után ezt meg is tettem. Olyan volt az arca, mint gondoltam – Nem fogsz meghalni... nem hagyom – mondta szemeimbe nézve. Próbált engem, de egyben magát is nyugtatni.
- Tudom – mondtam kissé bólogatva. Közelebb jött és a derekamra tette kezeit, én pedig a tarkója mögött kulcsoltam össze. Egy csókot nyomott ajkaimra. Elhúzódva, egy pár pillanat múlva kaptuk oldalra fejünket egyszerre. Ekkor vettük észre, hogy apa áll az asztal szélén.
- Megzavartam valamit? Jöjjek vissza később? – kérdezte egy szék mellett állva. Mi rögtön fölnevettünk és elhúzódtunk egymástól.
- Neked is jó reggelt apa! – mondtam, mire odajött és elindította a kávéfőzőt.
- Jó reggelt, kicsim! – mondta egy csókot nyomva homlokomra és nekidőlve a pultnak, mellém – Készen állsz? – kérdezte egyből a közepébe ugorva.
- Igen – mondtam egy sóhaj kíséretében.
- Akkor megiszom ezt a kávét és csináljuk – mondta és kivette a pohárját a kávéfőző alól.
- Oké – mondtam és elkezdtem fölmenni. Gyors fölöltöztem és már csak apára vártam. Nagyon izgultam, de közben a félelem is bennem volt. Nem tudhattam, hogyan sikerül, hogy egyáltalán sikerül-e. Mennyire lesz igaz az elméletünk arról, hogy a kövek megvédenek. Vajon tényleg ez lesz a vége? Ha nem sikerül, akkor... ismét meghalok? Már nem lenne helyem a világban? Sok kérdés merült fel bennem, de le kellett mennem. Lementem, ahol apa is fölöltözve várt Peterrel egyetemben. Kimentünk inkább az udvarra, mert nem tudtuk, milyen hatással lesz. A kesztyű már kint várt a teraszon. Félve vettem ismét kezeimbe és sétáltam le a part mellé. A ház felé fordultam és vettem egy nagy levegőt. Apáék egy kissé távolabb, de elém álltak – Oké – mondtam halkan és lassan a kezemre tettem a kesztyűt, rajta a hat végtelen kővel. A kesztyű ismét nagy volt, de egy pillanat múlva már rá is illeszkedett a kezemre. Váratlanul ért, hogy nem éreztem azt a fájdalmat, mint akkor. Egy pillanatig néztem a kezemre illeszkedő kesztyűt. A kezemen volt a világ legnagyobb ereje abban a pillanatban. Ránéztem a végtelen kövekre és egy pár pillanattal a kezemet egy kissé följebb emeltem. A kezemre néztem és összeérintettem két ujjamat. Egy nagy levegőt véve csettintettem. Mintha egy kisebb löket indult volna ki a kezem felől. Egy pár pillanatig nem éreztem semmit, de utána belém nyilallt a hirtelen, óriási fájdalom. Leginkább a karomon és a jobb oldalamon éreztem, hogy mintha a kövek ereje abba az oldalamba hatolt volna. Belülről éreztem a fájdalmat. Összehúztam szemöldököm és összeszorítottam fogaim, hogy ne érezzem a fájdalmat annyira. A földre rogytam össze. Majd rögtön a kezemhez nyúltam és húztam le a kesztyűt. Kissé jobb lett, de még mindig éreztem belül a fájdalmat. Az egész karom fájt és úgy nézett ki, mintha kissé megégett volna az a karom. Kisebb fekete foltok ültek karomra.
- Victoria! – szólalt föl Peter és jöttek oda hozzám. A karomat a másik kezemmel tartottam – Jól vagy? – kérdezte mellém térdelve. Nagy levegőket vettem és próbáltam a fájdalmat elszorítani.
- Asszem – mondtam és vettem még pár nagyobb levegőt és nyeltem egy nagyot – azon kívül, hogy az egész karom... irtózatosan fáj... azon kívül... igen – mondtam, erre óvatosan ölelt át, hogy a másik karomhoz ne érjen. Ezt viszonoztam is, de a karom tényleg szörnyen fájt – Most te jössz – mondtam apára nézve. Ő bólogatással válaszolt és fölállt mellőlem.
- Akkor mindjárt jövök – mondta és bement a házba.
- Úgy örülök, hogy élsz – mondta Peter szemeimbe nézve. Egy kissé elmosolyodtam, de többre most nem voltam képes.
- Hidd el... én is – mondtam és lassan próbáltam fölállni – valamit csinálunk a karommal? – mondtam fölállva és elindulva a ház felé.
- Igen... szólok Mr. Starknak – mondta és előre ment. Én inkább megálltam és vártam őket.
- Gyere – szólt apa az ajtóból. Nem tudtam mire gondol, de bementem – Bekötözzük a kezed és utána megyek – mondta, mire leültem az asztalhoz. Bekötözte a karom és egy fekete géz szerűséggel.
- Köszönöm, de most már menj – néztem föl apára, aki már az idő utazós szerkójában volt. Bólintott egyet és megfogta a táskát. Mindketten kimentünk apával, mert látni akartam, hogy mi lesz és valakinek el kellett indítania az egész gépet. Apa jött először mellém és mutogatta el, hogy mit is kéne csinálnom. Egy pár gombot kellett megnyomnom és elfordítanom – Vigyázz magadra. Csak menj, add oda neki és gyere vissza. Ne csinálj semmi mást – mondtam és egy csókot nyomott a homlokomra.
- Úgy lesz – föllépett a kapura és bólintott egyet.
- Akkor négy, három, kettő és... egy – mondtam, majd megnyomtam egy gombot, mire eltűnt. Vissza állítottam mindent és kezdtem elölről – négy, három, kettő... és egy – mondtam, mire visszajött. Tényleg csak egy pár másodpercig volt el. Ugyanúgy jött vissza, csak nem volt a kezében a táska – Na? Sikerült? – kérdeztem, de ő csak ott állt – Mi az?
- Visszamentem máshova is – mondta ki és sóhajtottam egyet.
- De miért? És hova? – kérdeztem értetlenkedve.
- Csak kíváncsi voltam valamire és vissza mentem 2018-ba, mikor egyedül hagytunk titeket egy hétre – mondta és egy pillanat látványos gondolkozás után rájöttem, mi volt abban az egy hétben.
- Ugye most nem egy tök régi dolgon fogsz lovagolni? – mondtam neki a fejemet megrázva és sóhajtva.
- Nem is mondtad, hogy már ekkor együtt voltatok? – mondta és közelebb jött.
- Kérdezted? – néztem rá nagy szemekkel.
- És azt sem, hogy már akkor összevesztetek – mondta és sóhajtottam egy nagyot.
- Apa! Nem össze vesztünk, csak én haragudtam rá... és az már nagyon régen volt, főleg úgy, hogy látod, hogy kibékültünk – mondtam neki, se Peter a hátam mögött hallgatott.
- Mondtam, hogy ha megbánt, akkor ketté töröm – mondta és forgattam a szemeimet erre a mondatára. Tényleg ilyen régi dolgokról akar cseverészni? Szerintem semmi értelme.
- Apa! Tudod, milyen régen volt ez? És ÉN megbocsátottam – mondtam neki magamra mutatva – Szóval te se foglalkozz ezzel – mutattam itt rá. Peternek már a torkában doboghatott a szíve emiatt. Már tényleg nagyon régen volt és már rég megbocsátottam neki.
- Oké, de ha még egy lány jön a képbe, akkor tényleg kinyírom – mondta, de végig rám nézett. Én egy nagy levegőt véve folytattam tovább.
- Ne nyírd ki! Igy se úgy se. És... ilyen nem lesz – ráztam meg fejemet.
- Oké – mondta és bement. Sóhajtottam egyet és fordultam meg Peter felé.
- Bemegyünk? – kérdeztem, mire csak nagy szemekkel bólogatott – Mi az? – kérdeztem össze húzott szemöldökkel.
- Egyikőtök sem fog kinyírni? – kérdezte és egy lépéssel közelebb jött. Fölnevettem erre a mondatára. Én miért nyírnám ki? Liz-ért? Szerintem semmi értelme nem lenne.
- Nem, dehogyis – mondtam és oda mentem hozzá – Én nem foglak kinyírni... és apát is ráveszem, hogy ne tegye ezt.
- Oké – mondta egy nagy levegőt kifújva és bementünk.
- Kölyök beszélhetnék veled egy percet? – kérdezte apa és már is megváltozott a véleményem.
- Tévedtem. Fuss! – mondtam Peter-re nézve.
- Nem azért akarok beszélni vele, amiért gondolod. Gyere! – mondta apa és intett egyet Peter felé, aki meg is indult irányába.