Victoria Stark

10 évvel ezelőtt

Reggel már nyugodtan tudtunk együtt menni és nem nagyon zavart mások véleménye. Így is sokan beszéltek a hátunk mögött, de inkább elengedtük a fülünk mellett. Reméltem, hogy ma se Flash se Mj nem fog odajönni hozzánk, mert akkor már nem leszek olyan kedves velük.
- Mi lesz az első óránk? – kérdeztem a szekrényembe bepakolva.
- Öhm... Matek... asszem – mondta a mögöttem álló Peter. Ekkor csuktam be a szekrény ajtaját.
- Lehet még is jó döntés volt elmondani mindenkinek, hogy együtt vagyunk... szerintem – mondtam és a kezeimet a tarkója mögött fontam össze.
- Akkor más ketten vagyunk – mondta és egy csókot adott ajkaimra. Egy pár pillanat múlva húzódott el és mosolygott rám. Egy pillanat múlva hallottunk valami zajt a bejárat felől és mindketten oda kaptuk a fejünk. Öltönyös emberek voltak az ajtóban. Rögtön arra gondoltam, hogy biztos Peter-t akarják elvinni, mert mindenki azt hiszi, hogy ő akarta megölni azt a sok embert.
-Szerintem jobb lenne, ha kimennél a hátsó kijáraton – mondtam visszanézve rá – Nem vihetnek el.
- Mr. Parker! – szólalt föl az egyik és elkezdett felénk jönni. Ekkor engedtük el egymást – Üdvözlöm! Thompson ügynök vagyok. FBI – mondta, de mi csak figyeltük őt. Nem hittem benne, hogy ennek jó vége lesz. Ismét minden szem ránk szegeződött. Még jó, hogy Ned éppen nem volt itt. Az csak rontott volna a helyzeten – Meg kell kérnem, hogy jöjjön velem.
- Thompson ügynök – mondtam Peter elé állva – Mr. Parker nem megy innen sehova – mondtam szemeibe nézve, de neki csak egy kisebb mosoly ült arcára.
- Megkérdezhetem, hogy mi a neve? – kérdezte rám nézve és egy lépést előre lépve.
- Victoria Stark – mondtam, de mintha most megváltozott volna a célja. Máshogy nézett ránk, de leginkább rám.
- Ó, akkor pont össze illenek, ahogy előbb láttam. Két bűnöző – mondta és egy kissé összehúzott szemöldökkel néztem rá. Nem értettem, mire gondol ezzel.
- Egyikünk sem bűnöző – mondtam, mire ismét egy lépéssel közelebb lépett.
- Dehogynem és most velünk fognak jönni – mondta az ajtó felé mutatva. Ekkor megfordultam és amilyen közel lehetett olyan közel mentem Peter-hez.
- Peter... menj – mondtam, mire ő csak értetlen fejjel nézett.
- De te... - kezdett bele csak félbe szakítottam.
- Megleszek. Csak menj – mondtam, amire ő bólintott egyet, még nem indult el. Valahogy ki kellett jutnia innen, de nem tudtam hogyan is, mikor mindenhol van egy rakás ügynök. Visszafordultam az ügynök felé, aki csak várt – Mire vár?
- Igazából semmire – mondta és elkezdett felém jönni – Victoria Stark letartóztatjuk – mondta és a hátam mögött a kezemre rakott egy bilincset.
- Mégis miért? Mi a vád? – kérdeztem. Nem nagyon értettem, hogy miért is visznek be. Nem tettem semmit, amiért bevihetnének vagy bűnözőnek nevezhetnének.
- Először is akadályozza a munkánkat... - mondta és elém jött – ez után még ott van a hazaárulás, fegyverkereskedelem és a gyilkosság – mondta ki, amire teljesen lefagytam.
- Ezeket én nem tettem meg – mondtam értetlenkedve.
- Eddig mi se tudtuk, de igen, meg tette. Most pedig velem kell jönnie – mondta és a bilincsnél fogva húzott magával. Még egyszer gyorsan hátra néztem Peter-re, de ő sem értette, hogy mi is történik. Az egész iskola előtt mentem végig abban a bilincsben. Eddig mindenki annak hitt, amit mondtak. Aki megmentette a világot, de most... mindenki gyilkosnak hitt, bűnösnek. Minden szem rám szegeződött. Szörnyű volt így végig menni a folyosón. Mintha direkt meg akartak volna alázni. A kocsiba beültetve rögtön a központjukba mentünk. Egy kihallgató terembe vittek, ahol csak egy asztal és három szék volt. Gondolom kettő az ügynököknek és egy... nekem. Leültettek az asztalhoz és az ügynök rögtön kiment, miután a kezemet az asztalban lévő bilincshez lakatolta. Gondolom a mellettem lévő szobába ment, ahonnan minden látnak azon a kétoldalú tükrön. Sosem voltam még ilyen szobába, de még egy FBI-al sem találkoztam. Úgy látom most jött el az ideje.
- Üdvözlöm! Garcia ügynök vagyok – mondta és ült le velem szembe – Azért hívtuk be, hogy beszéljünk magával egy régebbi ügyünkben – mondta és az asztalra rakta a mappáit.
- Garcia... megmondtam a barátjának vagy a társának vagy nem is érdekel kinek, hogy nem tettem semmit – mondtam, de ő mintha ezt elengedte volna a füle mellett.
- A neve Victoria Stark. 22 éves. Az anyja Olivia Camila Davis, az apja Anthony Edward Stark – mondta el rólam az információkat, amire nem nagyon reagáltam, csak hallgattam.
- Majdnem... 18 éves vagyok. Elméletileg. 5 évig halott voltam, mint a Föld emberiségének fele és még több mint fél évig. Az anyám pedig meghalt egy repülő balesetben. A többi információ stimmel – magyaráztam el neki, de nem nagyon érdekelte. Csak az ő mondandója érdekelte.
- Mikor tért vissza az élők közé? – kérdezte az egyik aktát becsukva.
- Július végén. Pontosan nem tudom. Először akkor, mikor mindenki vissza tért, de az után majdnem egy órával ismét meghaltam – mondtam, amikor az ajtó felé nézett, aminek a fele üvegből volt. Valami lehetett ott, de nem akartam hátra fordulni.
- Rendben. Mindjárt jövök – mondta és az ajtó felé igyekezett – Thompson! – csak ennyit hallottam, mikor kinyitotta az ajtót. Egy pár másodperc múlva csukódott be, de akkor Thompson lépett be rajta és jött az asztalhoz.
- Emlékszik, mi történt 10 évvel ezelőtt? – kérdezte, de nem értettem, hogy ez most hogyan jön ide.
- Öhm... 12 éves voltam. Sok mindenre nem, de ha fölvilágosítana, akkor talán – mondtam az asztalnak támaszkodva.
- Nos... nézze meg ezeket az aktákat – mondta és az egyik aktát felém lökte, ami előttem meg is állt.
- Mi áll benne? – kérdeztem, de válasz nem jött rá. Ekkor sóhajtottam egyet és a lebilincselt kezemmel próbáltam valahogy kinyitni az aktát. Mikor kinyitottam, akkor egy lista tárult elém. Méghozzá jó hosszú lista. Először nem jöttem rá, mik állnak rajta, de idővel eszembe jutott – Ezek... apám fegyverei lennének? – kérdeztem. A lap tetején állt az a név, hogy Stark Industries.
- Igen. Egy sornyi fegyver, amit a feketepiacon adtak el – mondta, folyton engem bámulva. A reakciómat figyelte, hogy ezekre mit reagálok, de még mindig nem volt tiszta a kép.
- És nekem mi közöm van apám régi fegyver kereskedelméhez? – kérdeztem becsukva az aktát.
- Nézze meg a többi oldalt. Ez egy több, mint 10 éves ügy, de csak most tudtuk kinyomozni az igazságot – mondta, mire ismét a kezembe vettem az aktát. Egyszer még rá pillantottam az ügynökre, de utána egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam azt. Ismét az az oldal volt előttem, de egyből tovább is lapoztam. Ott volt egy kisebb akta, belerakva. Azon volt... anyám képe. Ott állt a neve és vele minden adat róla.
- Ez... ez az anyám? – kérdeztem fölnézve rá – Mi köze van ehhez? – kérdeztem, de nem válaszolt. Anyám aktáját az asztalra raktam és néztem tovább. Itt jött a kékhalál. Mi a franc? A következő kisebb akta volt az enyém – Miért van az aktám itt? – kérdeztem az ügynökre nézve.
- Ebből sem ugrott be semmi? Akkor egy két ügynöknek igaza volt – mondta és elvette tőlem az aktákat – Tudja, hogy maga 2013-ban és még ki tudja mikor maga is olyan üzletember volt, mint az apja csak rosszabb? Maga is ilyenekkel üzletelt – mondta, amire elállt a lélegzetem.
- Az lehetetlen. Ilyen biztos, hogy nem volt. 12 éves voltam, hogy csinálhattam volna ezt? – kérdeztem kissé idegesen. Nem hiszem el. Vagy rám akarják kenni vagy ők a hülyék. Ilyen 100%, hogy nem történt. Nem emlékszek, pedig ilyenre biztos emlékeznék.
- Pedig nagyon sokan csinálják ezt. Főleg úgy, ahogy maguk is. Ebben az egészben az anyja vett részt, a legtöbbet. Maga csak egy fajta bábu volt – itt már szóhoz sem jutottam.
- De... én... nem emlékszem ilyesmire – mondtam rázva a fejem.
- Az lehetséges. Nem önszántából csinálhatta. Vagyis ezt feltételezzük. Nem tudjuk a pontos információkat, de gondoltuk maga majd segít – mondta és csúsztatott oda egy másik mappát – Ha nem akar börtönbe jutni és segíteni akar, akkor nézze meg és segítsen – mondta a szemembe nézve. Nyeltem egy nagyot és egy pár pillanat múlva szó nélkül kinyitottam az újabb aktát. Egy gyors mozdulattal nyitottam ki, de amint megláttam, mi van benne azonnal visszacsuktam és dobtam vissza az asztalra. Egy egész lapot betöltő hulla volt a képen. Teljesen fehér volt és véres. Lehetett látni rajta, hogy már nincs benne élet. Csak ott feküdt és első pillantásra megrázott. Nem hittem, vagyis nem számítottam arra, hogy egy ilyet tolnak az orrom elé, szó szerint.
- Miért adta ezt nekem? – kérdeztem magam elé nézve, ő pedig egy pillanatot sem várva válaszolt.
- Van egy sejtésünk arra, hogy ez a hulla a maga műve – mondta, amire már fölkaptam a fejem.
- Én nem öltem meg senkit... soha... Én nem vagyok gyilkos – mondtam lassan. Teljesen kiakasztott az a kép. Hogy tehettem volna el ezt én? Soha nem öltem meg, ölök meg és fogok meg ölni senkit. Biztos, hogy ez az egész csak egy félreértés, de ez lehetetlen.
- Pedig az eddig összegyűjtött információk alapján a jelek ezt mutatják. Attól még, hogy nem emlékszel rá, az nem jelenti azt, hogy nem tetted meg. Lehet, hogy nem tudatosan tetted, de ez a többieket nem érdekli – az volt a probléma, hogy igaza volt. Nem emlékeztem, de ha megtettem, akkor talán mégis bűnös vagyok. Nem tehettem meg, én ilyet sosem tennék senkivel – Most kimegyek egy pár percre – mondta és fölállt a székből. Lassan ment ki az ajtón. Teljesen egyedül maradtam. Így tudtam gondolkodni, hogy mit is tehettem. Elég rossz érzés volt, hogy elvileg embereket öltem, fegyverekkel üzleteltem. Nem tehettem ezt. 12 évesen pedig főleg nem tehettem ezt. Anyám... ő pedig nem tett volna ilyet. Amilyennek ismertem, ő nem tette volna meg. Akkor miért és ki kente volna ránk ezt az egészet?
Egy pár perc múlva hallottam egy nagy zajt, mintha lezáródtak volna az ajtók. Nem tudtam megnézni, de hallásból ezt tippelném. Egy pillanat múlva teljesen sötét lett és a vörös vészjelző fény kezdett el villogni. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történik. Ha valami baj lenne, akkor az ügynökök már jöttek volna. Egyszer csak az ajtó nyitását hallottam. Tudtam, hogy használhatnám az erőm, hogy kijussak, de nem akartam kiverekedni magam ebből. Az ajtó nyitódására egy pár pillanat múlva hátra néztem, de akkor már mögöttem lehetett az illető, mert csak egy ütést éreztem. Olyan erős volt, hogy abban a pillanatban már ki is ütött. Semmi esélyem nem volt ellene.