Victoria Stark

Napfelkelte

Másnap reggel az új szobámban az ablakon besütő napfényre keltem. A többiek már valószínűleg fönt lehettek, mivel hallottam a nagy csevejük hangját a folyosón. Csak Steve és Tony hangját hallottam, hogy veszekednek. Mivel ők máshogy nem is tudnak beszélni egymással. Natasha pedig épp Bruce-szal beszélt az ajtóm előtt, arról, hogy vajon meddig bírnak veszekedni és, hogy ki fog nyerni. Ébredés után bejártam a szobámat, fürdőmet és szétnéztem az erkélyen, hogy mi merre van és ez az épület hol van. Az ügynökök csak úgy jártak keltek ki be az épületben és épületből.
Miután rávettem magam, hogy fölöltözzek, és ki fáradjak a szobámból addigra már nem voltak ott. Lent lehetett hallani őket a lépcső alján. Odamentem a lépcsőhöz és lehetett látni a nappalinak nevezhető helyiséget és a konyhát. A két szoba egybe volt nyitva, nem voltak ott falak és közötte volt egy nagy étkező asztal. Ott ültek az asztalnál és valaki reggelizett, valaki épp beszélt, valaki pedig csak hallgatta az embereket és nevetett a vicceken. Elkezdtem lejjebb menni a lépcsőn és elkezdtek sorba észre venni. Teljes csönd tört a szobára és apám rögtön fölállt és odajött hozzám.
- Hogy érzed magad? – támadott le rögtön. Én nem tudtam erre mi is lenne a válasz. Mert alapból teljesen jól éreztem magam, belül összetörtem, az elmémben pedig nem jöttek vissza az emlékek. Ezt hogy foglaljam neki össze?
- Neked is jó reggelt apa! És amúgy a többieknek is – néztem el mögötte és mosolyogtam a többiekre közben. A többiek csak mosolyogtak és intettek egyet – attól függ milyen értelemben. Ha arra célzol... nem. Nem emlékszem mi történt – mondtam neki, miközben elmentem mellette és mentem a hűtőhöz valami reggeliért. Kivettem egy tálat, a sok keresgélés után és leültem a többiek mellé. Csak néztek engem miközben ettem a reggelimet. Hát nem mondhatnám, hogy nem éreztem kínosan magam. Nem is értem miért nem ültem a pulthoz.
- Jó reggelt! – jött le Peter az emeletről és ő is leült mellém reggelizni.
- Mehetünk Victoria? – jött le Pepper a lépcsőn. Hiányzik még valaki? Nem tudtam mire céloz. Néztem rá összehúzott szemöldökkel – Megbeszéltük, hogy elmegyünk vásárolni a szobádba valamit, hogy ne legyen olyan üres – mondjuk tényleg tök üres volt a szobám és tényleg jól jött volna valami dísz vagy kép, vagy valami – De ha nincs kedved, akkor nem muszáj.
- Nem, nem, nem... Mehetünk. Csak megreggelizek. Utána mehetünk – bólogattam neki és odament Tonyhoz jó reggelt kívánni.
- Victoria? – suttogta oda Peter és a többiek nem hallották, mivel újra elkezdtek beszélgetni végre, és végre nem engem mért föl mindenki, mint egy látványosságot – biztos nem emlékszel, de engem is elhívtál veletek vásárolni. De ha nem akarod, akkor nem megyek – úristen! Hogy lehettem ilyen, hogy elhívjam magunkkal vásárolni. Kicsit sem feltűnő. Tényleg.
- De velünk jöhetsz, csak még megkérdezem Peppert – magyarázkodtam. Amúgy tényleg szívesen hívtam el velünk, de kicsit fura lesz, hogy Pepper, én és Peter. De... biztos jó lesz. Befejeztem a reggelit és odamentem Pepperhöz, hogy annyira ne legyen feltűnő, hogy meghívtam Petert velünk vásárolni. Csak neki mondtam, kicsit suttogva, hogy velünk jöhet-e. De Pepperhöz híven belement.
Beültünk a kocsiba és elmentünk egy bútor áruházba. Egy jó pár órát lehettünk ott, mivel mire visszaértünk addigra már kezdett lemenni a nap. Peternek már nagyon elege lehetett, mivel már csak vonszolta magát utánunk. De azért neki is vettünk egy pár dolgot. Ennyi jó volt benne számára valószínűleg. Miután hazaértünk, mindenki bevonult a saját szobájába. Én több órán át rendeztem a szobámat. Már mindenhol volt valami. Díszfény, kép vagy valamilyen hülye kis tárgy. De már elég otthonosan éreztem magam. Mint a régi szobámban. Kint már teljesen sötét volt és már majdnem minden ügynök elment, már csak a Bosszúállók dolgoztak és azok az ügynökök, akiknek sok dolga volt vagy épp nem tudna mit csinálni, ha hazamenne.
- Bejöhetek? – kopogott valaki az ajtómon és nyílt az ajtóm, anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Apa jött be rajta. és jött közelebb az ágyamhoz, amin épp ültem.
- Persze, fáradj be! Érezd otthon magad – mondjuk itthon is volt, de mindegy. Leült az ágyamra és szétnézett a szobámban. Fölmérte a terepet.
- Milyen volt a mai nap? Sok mindent vettetek?
- Igen, szuper volt. Vettünk egy csomó mindent és aztán elmentünk pizzázni egyet. Peter nem nagyon élvezhette ezt a napot, azon kívül, hogy ő is kapott egy pár dolgot és eljött velünk pizzázni. Ez inkább egy olyan csajos nap volt, de amúgy nagyon jó volt – vázoltam föl neki izgatottan a helyzetet. Közben pedig össze vissza mutogattam a kezemmel. Ő mosolyogva hallgatta, hogy mik történtek a mai nap és csak bólogatott közben.
- Örülök, hogy minden rendben volt és, hogy jól érezted magad – ölelt meg. De éreztem, hogy mire céloz és, hogy mit akar elérni. Nagyon szerette volna, hogy vissza térjenek az emlékeim és ezzel én is így voltam, de ennek érdekében nem tudtam mit tenni. Nem volt semmilyen módszer a visszanyerés érdekében.
- Sajnálom apu! – mondtam neki. Rögtön elhúzódott és furán nézett rám. Nem tudta, hogy ezzel mire célzok, de én csak szomorúan néztem rá és az ágyra, néha ide, néha oda – Sajnálom, hogy nem emlékszem semmire... - itt abba hagytam. Erre rögtön visszahúzott magához és szorosan átölelt.
- Nem... nem. Erről nem te tehetsz – nyugtatott meg, de nem sokat ért vele.
- De... - itt kezdtem el könnyezni, miközben ráhajtottam a fejem a vállára – ez az én hibám – sírtam el magam, már hangosan. Szipogva próbáltam magyarázni neki, hogy erről igenis én tehetek.
- Shhh shhh. Nem! Figyelj rám – arrébb húzódott és mélyen a szemembe nézett – erről nem te tehetsz. Nem tehetsz róla, hogy nincsenek emlékeid az elmúlt napokról, érted? Minden rendben lesz – ölelt meg újra. Egy ideig még ott sírtam a vállán, amíg újfent meg nem szólalt – amúgy, nem csak azért jöttem föl, hogy beszélgessünk és kisírd magad a vállamon. Eredetileg azért jöttem, hogy lehívjalak vacsorázni – itt eléggé meglepődtem, ezért pislogtam egy párat és megtöröltem az arcom – mosd meg az arcod és gyere le enni, oké? – kérdezte halkan még mindig az ágyamon ülve.
- Rendben – bólogattam és próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra. Fölállt és egy pillanat alatt kint volt az ajtón. Én még egy ideig ültem az ágyamon és magamba zárkózva gondolkoztam, hogy egyáltalán lemenjek-e vagy inkább maradjak és csináljam tovább azt, amit most. Egy pár perc múlva rávettem magam, hogy lemenjek. Bementem a fürdőbe, hogy lemossam magamról a könnyeimet és valamiennyire tűrhetően nézzek ki.
Lementem a lépcsőn és a Bosszúállók már az asztalnál ültek és ették a vacsorát röhögcséltek. Már épp oda akartam menni, de megláttam Peppert és Tonyt a pultnál, akik csak rám vártak. Ők még nme kezdtek el enni. Rájuk mosolyogtam és odaültem melléjük. Pepper szedett mindenkinek egy kicsit és közben már el is kezdődött a beszélgetés közöttünk. Hátra néztem a többiekre, akik egyre jobban mulattak, ezt követően nekem is elment a rossz kedvem. Teljesen oldódott a hangulat.
- Vacsi után nézünk valamit? – kérdezte Tony, mire elkezdtek beszélgetni Pepperrel, hogy milyen filmet nézzünk. Egész idő alatt, csak röhögtem rajtuk és már a fulladás szélén álhattam. Már a vacsora végén jártunk, mikor már mindenki végzett csak Pepper és én nem. A Bosszúállók visszamentek a szobájukba, csak egy két ember ment még dolgozni valamin. Ezek közé pedig most kivételesen nem tartozott Tony. pedig ő szokott menni az elsők között még ilyenkor is dolgozni. Ez a pillanat nagyon ritka szokott lenni, de most a nappaliba ment. A nappaliba. Most már rá se ismerek. Az a Tony, aki velünk van, velünk filmezik, feljön velem beszélgetni. Fura. Odament és megkeresett a Netflixen egy filmet és leült a kanapéra. Minket nézett és várt. Erre el kellett röhögnöm magam. Úgy éreztem, muszáj volt. Befejeztük a vacsorát és Pepper odaült Tony mellé és vitt maguk közé egy tál popcornt. Én leültem a másik kanapéra (mintha a másikon nem fértem volna el úgy 10-szer) és Pepper nekem is hozott egy tál popcornt. Elkezdtük nézni a filmet, de fogalmam sincs mi volt az. Egy pár perc múlva teljesen elszenderedtem. Olyan fáradt lettem, hogy se erőm, se kedvem nem volt felmenni, lefürödni és elaludni. Inkább úgy voltam vele, hogy miért ne aludjak itt, a kanapén. Igazából nem is emlékszem többre, csak arra, hogy elkezdődött a film, majd úgy 10 perc múlva már aludtam is.
Másnap reggel arra keltem, hogy valaki jön le a lépcsőn. Én még mindig a kanapén feküdtem. Lassan nyitottam ki a szemem, de ezt az illető nem láthatta, mivel a kanapé a lépcsőnek háttal volt. Egyre jobban keltem föl, mire megláttam, hogy apáék nincsenek itt. Ők valószínűleg fölmentek inkább aludni. Ők nem tartottak velem a kanapén alvásban. Pedig elég kényelmes ez a kanapé. Nem is értem miért nem itt szoktam aludni. Vagy lehet, hogy az ágyamat kéne ilyenre lecserélni. Csak ha egy ilyet berakunk a szobámba, akkor még mozogni sem lehetne tőle. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot és fölültem, hogy megnézzem, ki is az.
- Jó reggelt! Felébresztettelek? – kérdezte Peter. Pont rá nem számítottam, hogy itt lesz. Megigazítottam a hajam és fölálltam. A rajtam lévő plédet csak arrébb húztam, majd összehajtom, tökmindegy.
- Reggelt! És... igen, de nem baj... igazából – nevettem el magam és csak ekkor vettem észre, hogy tök sötét van – amúgy, ha már itt tartunk, hány óra van? – néztem körül a szobában és nevettem el magam.
- Hát... hajnali 5 – attól függően, hogy sötét volt és csak ekkor kezdett el világosodni, teljesen meglepődtem. Nem terveztem felkelni hajnali 5-kor vasárnap.
- És... te miért vagy fönt hajnali 5-kor?
- Csak... nem tudtam aludni – ennyire? Nagyon álmatlan lehet, ha ilyen korán fölébred. De hát ez ellen mit lehetne tenni? Biztos tudtam volna még aludni egy ideig, de így is jó lesz, asszem.
- Aha... - erre már nem tudtam igazából mit válaszolni.
- Te nem alszol vissza? – kérdezte kissé zavartan és néha, néha nevetve.
- Nem... mármint, inkább fent maradok most már – nyilván nem mondhattam azt, hogy inkább maradok veled fönt, de ez is megteszi.
- Akkor... nem megyünk föl inkább a szobába? Mármint... most van a napfelkelte és... gondoltam megnézhetnénk – erre mit mondhattam volna, mint hogy igen. Csak egy icuri picurit pirulhattam el ebben a pillanatban. Mosolyogtam és odamentem a még pizsamában lévő fiúhoz. Én meg persze a tegnapi ruhámban, kócos hajjal szuperül nézhettem ki. A legjobb pillanatban nézek ki így, persze nem akkor, mikor egész nap egyedül vagyok bent a szobámban.
- Menjünk – néztem rá és közben mentem el mellette, majd föl a lépcsőn. Fölértem, de ő még mindig ott állt a lépcső alján – jössz vagy... - ekkor észhez tért és föl futott a lépcsőn, miközben egy párszor majdnem lebukfencezett a lépcsőn. Én pedig csak magamban röhögtem rajta, kívülről visszafogva magam. Mikor fölértünk megálltam az ajtók előtt és ránéztem Peterre. Nem tudtam melyikünk szobájába menjünk, így csak vártam, míg ő eldönti. Elment mögöttem és benyitott a szobájába. Megállt az ajtó mellett és rám nézett, előre rakta a karját és mutatott a kezével a szobába.
- Ms. Stark, kérem, fáradjon be – nevettem el magam halkan, mivel a többi szobában még nyilván mindenki aludt. Senki se kelne föl ekkor. Bementem a szobába és csak néztem, ahogy a narancs fény beáramlik a félig kék, félig fehér falú szobába. Mondjuk ekkor nem nagyon lehetett teljesen kivenni a falak színét, de látszott, ahogy be van rendezve a tegnap vett tárgyakkal a szoba. Kimentünk az üvegajtón és észrevettem, hogy csak egy szék van a teraszán és ránéztem.
- Ki hova ül?
- Te ide – mutatott a székre, ő pedig kihozta az egyik foteljét az erkélyre, ekkor elnevettem magam, de hát akkora volt az erkély, hogy simán ki tudta hozni azt a fotelt – én majd ide.
- Oké – nevettem el magam – Mindig föl szoktál kelni, megnézni a napfelkeltét? – nem hiszem, hogy kell mondanom, hogy valamiért a torkomban dobogott a szívem. Leült és elkezdtük nézni a napot, de néha néha egymásra is ránéztünk, mintha ezt a másik nem venné észre.
- Te... te emlékszel már valamire? – gondoltam, hogy szóba fog jönni ez a téma is, de nem tudtam más választ adni erre csak, hogy nem. Mindenki jobban érezné magát, ha vissza térnének az emlékeim, de nem tudtam mit tenni az amnézia ellen.
- Nem, de nagyon remélem, hogy lassan minden visszatér – néztük egymást egy pillanatra szomorúan.
- Remélem – mondta halkan és valószínűleg csak magának, de ebben a csendben hallható volt. Azt hitte nem lehetett észre venni, amit mondott, így úgy viselkedett, ahogy eddig és próbálta színlelni, hogy van benne idegesség és aggódás is. Igazából mindenhova nézett csak a napra nem. Ez pedig eléggé észrevehető volt. Ennek hatásásra én is ugyanezt kezdtem el csinálni.
- Mi az? – kérdeztem rá, mivel teljesen furdalt a kíváncsiság. Nagyon érdekelt, hogy mi bántja ennyire, vagy vajon min gondolkodhat ennyit.
- Mi... miért? – kérdezte zavartan, még mindig nem vette észre, hogy látható a reagálása.
- Hát... mert... olyan furán viselkedsz, mármint mintha zavarna valami – nem igazán tudtam elmagyarázni, hogy mit értek ezen, de remélem megértette. Próbáltam még valahogy megmagyarázni, hogy mi zavarhatja.
- Hát... én... csak... csak szeretném, ha emlékeznél – ezt gondoltam, de hogy ennyire zavarná azt nem hittem. Nem tudom, mi lehet olyan, fontos vagy, hogy van-e valami dolog, amire emlékeznem kéne. Azon kívül, hogy tudnom kéne, hogy mi történt velem, hogy amnéziás lettem. Nem mondták el, hogy mi tudnak róla vagy, hogy mire is kéne emlékeznem, csak valahogy oldjam meg, hogy visszatérjen.
- Van valami fontos, amire emlékeznem kéne? – kérdeztem kicsit félve, nem tudtam mit is fog mondani erre. Lehet, csak megzavarodva válaszolja, hogy nem, nem, nem, dehogyis, csak mert mért ne vagy lehet, hogy végre ki tudja nyögni, hogy mire is gondol.
- Hát... nekem van valami fontos – nem tudtam mi lehet. Mi lehet olyan fontos, ami történt. Nagyon szerettem volna emlékezni, még akkor is, ha csak pár napról van szó.
- Peter? – itt igazából nem volt semmi mondanivalóm vagy kérdeznivalóm. Csak szerettem volna, ha rám néz, ha csak egy pillanatra is. Ránéztem és egy perc múlva ő is rám emelte a tekintetét. Hirtelen újra a torkomban dobogott a szívem. Rám nézve mintha a nagy idegességéből nyugalom tört volna elő. Ezt bennem nem nagyon idézte fel. Még mindig az idegesség foglalt be teljesen, csak egy részem érezte azt a nyugalmat, amit ő idézett elő. Nézett miközben, mintha összetört volna a szíven. Nem tudom mi lehetett benne, ami ezt hozta ki belőle, de tényleg fájdalom volt a szemében. Ez valahogy rám is kihatott és hirtelen... elkezdett fájni a fejem. Mintha belülről égetett volna. Megfogtam a fejem és összeszorítottam a szemem.
- Hé! Victoria! Mi baj? – kérdezte, de mintha meg sem hallottam volna. Teljesen fölemésztett ez az érzés. Egy pillanat múlva... kinyílt a szemem. Mintha lefagytam volna. Peter odajött és megfogta a kezem, mivel próbált nyugtatni, de ez az érzés. Ez az érzés hiányzott, hogy visszatérjek. Váratlan... rámtört... minden. A költözés. Pókember csatlakozása a csapathoz. Az elrablás. És... a csók. Ekkor megértettem mi volt akkor a szemében. Megértettem mi az a fontos pillanat, amire szeretné, ha emlékeznék – Victoria! Vörös a szemed – az erőm uralkodott el rajtam és az is része volt annak, hogy emlékezni tudtam. Ekkor éreztem azt az örömöt, mikor a lépcső tetején álltam a robbanás előtt. Akkor éreztem azt a fájdalmat, az iszonyatos fájdalmat, amit a... HYDRA-nál éreztem. Ott volt Pierce és... Zemo. Már emlékeztem, hogyan vesztettem el az emlékeim. Ha nem mentenek meg, akkor több emlékem törlődött volna ki vagy... talán az összes. Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. És nem is tudtam, milyen érzés van bennem, úgy az összes közül. Mert ezek most eluralkodtak rajtam.
- Peter! – szóltam neki, ő pedig közelebb húzta a foteljét és nézett. Azt a fájdalmat a szemében és félelmet még sosem láttam rajta. Összetörtem és nem is tudtam mit mondjak neki vagy, hogy hogyan mondjam el neki – Én... emlékszem – itt lefagyott, teljesen megállt. De örült, iszonyatosan boldog volt és rögtön odaugrott. Megölelt. Ennél jobban most nem tudtam volna érezni magam.
- Emlékszel? M... mindenre? – kérdezte, miközben nem tudott szóhoz jutni.
- Igen – egy kicsit elhúzódtam tőle, csak annyira, hogy rá tudjak nézni. Belenéztünk egymás szemébe és rögtön megcsókolt. Teljesen átjárt az érzés és váratlan előtört az az érzés, amit ez előtt elfelejtettem. Ahogy éreztem a szeretetet, a boldogságot. Teljesen magába fogadtak az érzések és ismét szerettem volna ezt a pillanatot még sokáig. Ahogy a vállamra rakta a kezét és közelebb húz magához. Egy pár másodperc után elhúzódott tőlem, de ismét csak egy kicsit, csak épphogy lássuk egymást. Ekkor semmi más nem volt a fejemben csak ő és az érzés. Elmosolyodtunk és annyira zavarban voltunk. Össze vissza néztünk és néha mosolyogtunk, néha nevettünk. Ekkor vettem észre, hogy már fölkelt a nap mögöttünk. De még mindig csak fél 6 körül lehetett. Még senki sem kelt fel. Úgyhogy maradtunk a teraszon. És ültünk egymás mellett.
- Kérdezhetek valamit? – ezeket mindig megkérdezik az emberek, mintha nme engednénk meg, hogy megkérdezzenek valamit. Bár nem igazán tudtam mit akar kérdezni és ezért kicsit féltem is tőle, de nyilván igent mondtam.
- Persze.
- Akkor... ezek után... - nagyon nem akarta kinyögni, hogy mi az, de azért is próbálkozott – lennél... mármint... leszel a barátnőm? – ezt a kérdést, hogy mennyire vártam már. Mondjuk ezek után, szerintem ez egyértelmű volt. De azért biztosra akart menni.
- Hát... öhm... igen? – nevettem el magam, nme tudtam erre a kérdésre mit is mondjak. Mármint egyértelműen igen, de a nagy zavartságomban nem is tudtam mit mondani – mármint... igen – nevette el magát zavartságában – de van valami, amit nem tudom, hogy fogunk elintézni – nem értette mire gondolok, de ha ezt megtesszük, akkor lehet meg is ölik, nézett rám összezavarodva – elmondani apámnak – nevettük el magunkat.
- Igaz... vagy elmondjuk egyáltalán? – igazából én is erre gondoltam, mivel teljesen ki fog készülni, ha ezt megtudja.
- Nem is tudom.
- Mivel... szerintem, ha megtudja, rögtön kinyír – ezzel teljes mértékben igaza volt, így fogalmam sincs, mit csináljunk.
- Talán... titokban kéne tartanunk... egy ideig? – igazából nem akartam titkolni, de egyelőre ez volt a legjobb megoldás.
- Talán... egy ideig lehet, ez lenne a legjobb... mármint, ha ez neked is jó – mondta zavartan mivel kb. fél perce lehetünk... együtt. Úristen, de fura.
- Hát... nem szeretném ezt titkolni, de lehet, hogy egy kis ideig ez lenne a jó... úgy értem, hogy apám ne nyírjon ki – nevettük el magunkat és bólogattunk egymásra.
- Úristen! – szólalt fel, de nem tudom mire is gondolt. Teljesen megijedtem, úgymond.
- Mi az? Mi történt? – kérdeztem rá sietve, hátha valami fontos dolog az. De igazából csak most jött rá, mivel ha nem aludna mindenki, akkor biztos elkiáltja magát.
- Akkor... most, hogy emlékszel mindenre. Arra is emlékszel, hogy mi történt az elrablás után? – teljesen igaza volt, de nem is tudtam mit csináljunk ekkor, a többieket nem akartam felébreszteni, de ezt el kell mondanom nekik.
- Igen! Emlékszem mindenre... Öhm... akkor... akkor ezt el kell mondani a többieknek. Igaz? – néztem rá félve és ez eléggé feltűnő volt.
- Félsz? – kérdezte, mivel eléggé dobogott a szívem, szerintem úgy, mint még soha. Teljesen pánikba voltam. Gondoltam, hogy menni fog. Biztosan elkapjuk és minden oké lesz. De bennem volt az a félelem, hogy újra meg fog történni. Hogy újra érezni fogom azt a fájdalmat.
- Hát... az nem kifejezés – nyeltem egy nagyot.
- Mi történt? – ez nem a legjobb pillanat ezt kitárgyalni, de nagyon jól esett volna kiönteni neki a szívemet, az érzéseimet. Úgyhogy inkább elmondtam neki.
- Bezártak egy olyan cellába, amiben nem tudtam használni az erőm és minél többet használtam, annál fáradtabb lettem. Teljesen lekötöztek fém darabokkal és mozdulni sem tudtam. Aztán ki akarták törölni az emlékeimet egy olyan géppel, ami szörnyű nagy fájdalmat okozott. Majd mikor elment az egész épületben az áram, akkor elengedett a fém és összerogytam a földre. Mindent piros fény lepett be és mindenki hátraesett vagy kitörte az üveget, de mindenki elvesztette az eszméletét. Aztán elájultam – vázoltam föl a helyzetet, mire teljesen elsírtam magam. Átjárt az a szörnyű fájdalom, ami akkor történt. Rögtön magához ölelt és olyan volt, mint tegnap. Mint tegnap mikor apám átölelt és közben sírtam el magam. Peter vállára borulva sírtam ki magam. De ő teljesen megértett és végig magához ölelt.
Miután teljesen kisírtam a szemem, rájöttünk, hogy tényleg tenni kéne valamit, a pénteki miatt.
- Tényleg szólnunk kéne nekik – igaz, hogy kb. reggel 6 volt, de ezt tudniuk kell.
- Akkor... akkor majd visszatérünk erre... egyszer – mondta miközben fölálltunk és letöröltem a könnyeimet az arcomról. Én sem tudtam, hogy egy ilyen beszélgetésre. Ha nem fogja tudni senki, hogy mi így, akkor nem tudom, hogy mikor fogunk legközelebb így beszélgetni úgy, hogy senki ne vegye észre. Ezek után átmentünk az én szobámba, de igazából ott is maradhattunk volna, de valamiért átmentünk.
- Jarvis? – szóltam a programhoz, aki nyilván fent van, de azért rákérdeztem.
- Jó reggelt Victoria!
- Jó reggelt Jarvis! Segítenél nekem valamiben?
- Persze, bármiben.
- Hát nem egy jó kérést hoztam, Jarvis. Szólnál apámnak, hogy beszélnem kell vele. Sürgős – szóltam neki komolyan és reménykedtem, hogy Jarvis ezt meg is teszi és apám erre föl is kel.
- Máris, Victoria – mondta Jarvis mire ránéztem Peterre. Izgatott volt, de ez az a féle izgatottság, hogy ''hátha nem nyírnak ki minket és el tudjuk fogni a rossz fiúkat" izgatottság.
- Nem megyünk inkább le? A nappalihoz – mutatott az ajtó felé, mire én odamentem hozzá. Kinyitotta az ajtót és lementünk a nappaliba. Peter leült a kanapéra, de bennem túlságosan sok energia volt ahhoz, hogy elüljek. Inkább járkáltam a szobában fel alá várva, hogy Jarvis felkeltse apámat. Legszívesebben én is leültem volna a kanapéra, hogy folytatni tudjuk a ''beszélgetést", de bármelyik pillanatban lejöhet a csapat egyik tagja vagy a legrosszabb esetben az apám, és ha meglátnák, hogy ekkor beszélgetünk ketten, akkor biztos, hogy nem a legjobbra gondolnak rögtön.
- Mi az a sürgős ok, amiért a lányom megkérte Jarvist, hogy keltsen föl hajnali 6-kor? – így jött le a lépcsőn. A hangjában keveredett a düh és a fáradtság. Még alig kinyitott szemmel, a kék köntösében jött oda hozzánk.
- Az ok az, – itt nyeltem egy nagyot, mivel nem tudom, hogy fog erre reagálni - hogy emlékszem. Mindenre – itt már eléggé megörült. Már jött volna oda hozzám, hogy kövesse a fiú példáját és egyből megöleljen, de ki kellett ábrándítanom – És arra is... hogy ki rabolt el – ekkor megtorpant és az arcán már egyáltalán nem látszódott a fáradtság – a HYDRA.