Victoria Stark

Victoria?

Pár hónappal később

Peter szemszöge

A kocsiban ülök, és Happy éppen visz Mr. Strak-hoz. Csak annyit mondott, hogy beszélni akar velem, de fogalmam sincs, miről lehet szó. Happy sem mond többet. Vagy nem akar, vagy nem mondhat. A faházhoz értünk, ahol Mr. Strak lakik. Ez a hely még mindig emlékeztet Victoria-ra, de most nem foglalkozhatok ezzel. Elhatároztam, hogy nem mindig rá fogok gondolni, ahogy ezt eddig tettem. Ez néha sikerül is. Néha. Megérkeztünk a házhoz és kiszállva az autóból rögtön Mr. Stark felé vettem az irányt. Pont akkor lépett ki a házból, mikor megállt a kocsi. Már épp köszönni akartam, mikor ő teljesen mást mondott, mint amit gondoltam.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy ki maga? – mondta a tó felé nézve. Rögtön odakaptam a fejem. Egy lány állt a tóparton. Pont a szélén. Először azt hittem képzelődők, de nagyon, de nagyon hasonlított Victoria-hoz. Nyeltem egy nagyot. El sem akartam hinni, hogy lehet ő az.
- Mr. Stark ő nagyon hasonlít... - ennyit mondtam. Ő is tudta miről beszélek. Egy pillanat múlva a lány megfordult. Ő volt az. Victoria. Hogyan? Miért pont most? Az öröm óriási volt bennem, de teljesen meglepődtem.
- Heló! – mondott először ennyit. Értetlenül álltam a dologhoz, de még mindig el voltam képedve - Még nem tudjátok, ki vagyok? Mert... oké lelövöm a poént. Elvileg 2018 van és véletlenül sikerült elutaznom az időben. Most... öhm... mikor van? – kérdezte és jöttem rá, hogy mi történik. Ez lehetetlen. Nem sikerülhetett. Hogyan maradt itt? Ez volt az, ami miatt olyan sokszor aludt rosszul és riadt föl. Ez volt az, mikor elájult és több óra múlva tért vissza. Öt éve. Ezért voltunk olyan furcsák.
- 2024 – mondtam neki. Nem tudtam mást kinyögni. Csak őt néztem. Annyira hiányzott. Most pedig itt áll előttem. Hihetetlen.
- Ó! Akkor miért néztek rám úgy, mintha szellemet láttatok volna? – mondta és ekkor jöttem rá, hogy elvileg, ha minden úgy történik, ahogy gondolom, akkor most elájul és visszamegy 2018-ba. Ez így is történt, de nem teljesen. Tényleg elájult. Ekkor vettem észre, hogy itt maradt. Itt. Nem tért vissza a múltba. Ekkor kezdtem felé menni. Ki tudja, hogy innen hogyan tovább. Mi fog most történni. Gyorsan mentem felé és néztem meg, hogy mi történt. Tényleg csak elájult, de hogyan?
- Kölyök! Te tudtál erről? – kérdezte, miközben mellettem térdelt, a lány fölött.
- Hát... igen – mondtam és Mr. Stark elképedve nézett rám – elmondta, hogy sokszor álmodja ezt újra, mikor egyszer véletlen ide utazott és egyszer újra megpróbáltuk. Akkor azt mondta sikerült, de nem tudott mást csinálni. Azt hittük, hogy ennyi, de... de most itt maradt – hadartam el neki a gondolatmenetem. Nekem ez olyan, mintha egy fél évvel ezelőtt lett volna, Victoria-nak most volt, Mr. Stark-nak több, mint öt évvel ezelőtt. Mindketten hiányoltuk őt, de erre nem gondoltunk.
- És arra nem gondoltál, hogy ezt el kéne mondani. Tudod, mennyit szenvedtünk az időutazással. Ő meg véletlenül megcsinálta – mondta nekem, kissé dühösen, de nagyon örült, hogy láthatja őt, így ez nem sokáig tartott – Na, jó... szólok Bruce-nak. Meg kell vizsgálnunk – mondta és az ölébe vette a lányt, kezébe fogta. Szorosan mentem mögötte, követtem. Nagyon izgultam, hogy most mi lesz. Azt akartam, hogy fölébredjen. Hogy újra velünk legyen. Bevittük és Mr. Stark egyelőre csak lefektette a kanapéra és rohant a telefonjához.
- Szia, Peter – jött le Pepper a lépcsőn, de először nem vette észre a lányt. Egy pár másodpercig csak nézett maga elé a lépcsőn és jött le. Ezután vette csak észre, hogy Mr. Stark idegesen sétálgat oda vissza, miközben vár a telefonra – Mi történt, hogy ilyen ideges? – nézett rám, aki a fotelben ülve figyeltem az eszméletlen Victoria-t. Egy pár másodperc múlva, mikor közelebb jött vette észre, hogy ott fekszik a lány – Victoria? – kérdezte meglepődve. Fölnéztem rá és csak lassan bólogattam – Ez hogy lehetséges? – kérdezte idegesen és leült a másik fotelbe.
- Hát... ez egy hosszú történet – mondtam, mivel tényleg az volt.
- Banner! Ide kell jönnöd! Most! – szólt Mr. Stark a telefonba – Oké! Várunk – mondta és ekkor rakta le a telefont. Odament a kanapé széléhez és leült a szőnyegre. Csak nézte a lányt, ahogy én is tettem. Nem akartam elhinni, hogy most itt fekszik előttem. Még mindig él. Nagyon szerettem volna, ha fölkel. Szerettem volna visszakapni. Megölelni – Peter! – mondta Mr. Stark, de nyugodtan. Erre egy kissé fölhúztam a fejem és ránéztem – Ha most fölébred, újra veled lesz. Veled akar majd lenni. Úgyhogy döntsd el, hogy mit akarsz... és legfőképpen kit – mondta ki a dolgot, amire eddig nem is gondoltam, de igaza volt. El kell döntenem, hogy mit és kit akarok. Nem tehetem ezt vele. Tényleg meg kellett hoznom egy döntést, de nem tudom, mi az, mi legyen az. A földre néztem majd újra rá. Victoria-ra. Tudtam, hogy szeretem, de mit tegyek. Ő nem tudja majd, hogy mi történt. Ha elmondom neki, akkor újra megbántom. Újra megtörténik. Legutóbb, mikor ez volt több napig hozzám se szólt. Majd megbocsátott, de azt mondta, ha még egyszer ez lesz, akkor nem bocsált meg soha. Félek, hogy most ez lesz. Soha nem fog megbocsátani. Azt pedig nem akarom. Ahogy visszakapom, úgy el is veszítem. Méghozzá miattam.
Úgy fél órával később egy kocsi ajtajának csapódását hallottuk. Mr. Stark rögtön ugrott fel és ment az ajtóhoz. Én rögtön követtem ezt. Sietve mentünk ki az ajtón és álltunk a teraszon. Egy fekete kocsiból szállt ki Bruce és Dr. Strange. Furcsáltam, hogy ők ketten mit keresnek egy kocsiban, de most nem ezzel kellett foglalkoznom ebben a percben.
- Hókuszpók mit keres itt? – kérdezte Mr. Stark, mire ők jöttek közelebb a házhoz.
- Ha azt történt, amit gondolok, akkor ő is jól jöhet – mondta Banner és jöttek be a házba. Odamentek a kanapéhoz és megnézték, hogy mi történik. Amint meglátták, hogy itt van, abban a pillanatban lefagytak.
- Ez hogy... - kérdezte volna Dr. Strange, mikor Mr. Stark vágott közbe.
- Lehetséges? Inkább a kölyköt kérdezd – mutatott rám, aki épp egy széken ült az étkezőasztalnál.
- Ugri bugri, most szépen elmondod, hogy történt ez az egész – mondta Dr. Strange és leült egy ugyanilyen székre.
- 2018-ban... Victoria azt mondta, hogy mikor sikerült használnia az Idő köve által kapott erőt, akkor gyakorolt. A gyakorlás közben nyitott egy olyan kaput, amilyet maga is szokott. Egy szikrázó kaput nyitott, de először 1942-ben kötött ki és onnan jött ide. Azt mondta, hogy ilyenekkel ment át a két hely között is. Elmesélte, hogy mi történt itt is. Azt mondta, hogy a végén olyan volt, mintha elájult volna, de ott mintha akkor kelt volna fel – vázoltam föl röviden a helyzetet. A két doki próbálta értelmezni a helyzetet.
- Az egyértelmű, hogy elájult, de nem tudom, hogyan lehetséges ez – mondta Banner. Az ő szakterülete nem igazán ez volt így fogalma sem volt, hogy történt, de ezért van itt Strange.
- Talán... - kezdett bele és erre mindenki fölkapta a fejét – ha az lehetséges, akkor egy újabb idősíkot hozott létre. De nem tudom, hogy tud utazgatni az időben, de más magyarázat nincs arra, hogy végig élt ott is azután, de itt is itt van – mondta ki a magyarázatot, de ebből egy szót sem értettünk.
- Újabb idősíkot? – kérdezte Mr. Stark és közelebb jött az asztalhoz.
- Mikor idő utaztatok, akkor láttátok önmagatokat. Nos ez itt is így volt, de neki valahogy sikerült itt is maradnia – vázolta föl a már kissé érthetőbb magyarázatot.
- És az lehetséges lenne... hogy... hogy az emlékei itt is meglegyenek? – kérdeztem kissé szakadozva. Nem igazán hittem benne, hisz ez egy másik test, egy másik időből.
- Talán, de ezt Dr. Banner-rel még ki kell találnunk – mondta és a férfira nézett. Ekkor volt bennem egy kis remény, de nem tudtam, hogy ebből mi sülhet ki.
- Srácok! – kiáltotta föl Pepper, aki még mindig a fotelben ült. Mindenki rögtön odaszaladt. Megláttuk, hogy még mindig fekszik, de az ujjait mozgatta – Fel ébred – mondta ki, mire a lány lassan nyitotta ki szemeit.