Victoria Stark

Bosszúállók legújabb tagja

A reggel valamiért nem az ébresztőmre keltem. Meg is lepett, de mivel még sötét volt, ezért úgy voltam vele, hogy visszadőlök aludni, mert ha már nem ébresztett senki, akkor miért ne aludjak még. Átfordultam a másik oldalamra és próbáltam aludni. Amikor már félálomban voltam, akkor Jarvis visszahúzott a való világba.
- Zavarom Ms. Stark? – akkorát nyögtem, hogy szerintem azt még a földszinten is meghallották. Semmi kedvem nem volt fölkelni és emiatt életkedvem sem volt még nagyon. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de nem nagyon sikerült. Mintha leragasztották volna. Teljesen olyan volt.
- Attól függően, hogy még azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, olyan korán van, és olyan fáradt vagyok? Azon kívül nem – hadartam le neki, mikor még mindig oldalra voltam fordulva és nem nagyon akartam felülni. Úgy éreztem mintha a testem ösztönösen akarná, hogy ágyban maradjak és ezzel szemben nem is volt semmi kifogásom. Az viszont meglepett, hogy olyan későn mentünk lefeküdni, mert nagyon belemerültünk a beszélgetésbe és szorizgatásba, szerintem éjfél előtt nem aludtam el. Az volt a fura ebben, hogy ilyenkor 11 előtt nem szoktam felkelni, főleg nem hajnalban. Próbálkoztam kinyitni a szemem, de résnyinél jobban nem tudtam. De ez is elég volt, hogy lássak egy kis napsugarat. Ekkor, ahogy csak tudtam fölpattantam az ágyban (ha a lassú lajhárszerű fölülést az ágyamban lehet annak nevezni) és megtöröltem a szemem, de a sok csipámtól nem láttam sok mindent. Egyre jobban keltem föl (vagyis csak látszólag) és ekkor vettem észre, hogy azért van ilyen sötét, mert le van húzva a sötétítő. Ekkor akkora lett a szemem, hogy simán ki is eshettek volna és akkor azt is keresgélhettem volna.
- Szerintem ideje lenne fölkelnie – nem mondod!!! Úristen! Apám ki fog nyírni! De... akkor miért nem jöttek ébreszteni vagy valami?!
- Jarvis!!! – már szinte kiabáltam az intelligens technikához.
- Igen Ms. Stark?
- Hány óra van? – ekkor néztem a telefonomra és nem fogadott valami jó látvány. Összehúzott szemöldökkel néztem a virító képernyőt – bassszus! – mondtam magamnak, de nem az idővel foglalkoztam a telefonomon.
- 10:48 – ekkor néztem rá a telefonomon az időre. De az engem jobban zavart, hogy 10 üzenet és 8 nem fogadott hívással várt a telefonom, de mivel Jarvis valahogy rá tud csatlakozni ezért ezt ő is elmondta – Van 10 üzenete Peter Parkertől és 8 nem fogadott hívása szintén Peter Parkertől – ekkor csak fogtam a fejem és nyomottan néztem meg az üzeneteket.

- Merre vagy?

- Matekunk lesz és dogát írunk

- Victoria?

- Hol vagy?

- Kezdek izgulni

- Merre vagy?

És még hasonló üzenetekkel várt Jarvis reggel. Nem is tudtam mit csináljak. Föl akartam hívni Petert és ezt meg is tettem.
- Ez a szám jelenleg nem elérhető. Kérem, hagyjon üzenetet – mondta a telefonba és elkezdtem izgulni mi is lehet, de ekkor még túl korán volt, hogy fölfogjam, hogy most az iskolában csücsül, és éppen valószínűleg írja a matek dogát. Így nyilván nem tudja felvenni.
- Jarvis? Felhúznád a sötétítőt? – ebben a pillanatban elkezdett felfelé húzódni a fekete anyag és úgy ért, mintha éppen ki akarná égetni a szememet valami. És tényleg éreztem, hogy a szememben szép lassan eluralkodik a fehér fény. Na hát ez sem egy olyan kelés volt, mint a filmekben, mikor szépen széthúzzák a függönyt maguk előtt, egyből a kelés után, felöltöznek és úgy néznek ki mint aki már akkor tele van sminkel és életkedvvel. Én ennek pont az ellenkezőjét éreztem – Köszönöm.
Léptem be a fürdőbe és megint meg tudom erősíteni az előbbi megállapításom. A szép selymes bőr és sima, fényes haj helyett most egy teljesen sápadt bőr és kócos, már mosásra váró haj fogadott a tükörben.
- U... ram...is...ten – mondtam nézve magamat a tükörben – pfffuuu... ideje össze szedned magad Vic! – mondtam magamnak a tükörben és csak néztem a magam előtt lévő fehér mosdót és a mellette lévő csapot. Csak bambultam magam elé. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy másnapos úgy, hogy nem ittam tegnap este és még soha nem voltam másnapos. Ezt sem tudom, hogy csináltam – Na jó! – vettem föl a fésűmet és próbáltam rendbe hozni ezt a szalmakazalt a fejem tetején. Megmostam az arcom és próbáltam nem teljesen úgy kinézni, mint egy zombi. Tettem egy kis sminket is az arcomra, csak a megszokásból. Mikor 20 perc haj fésülgetés, mosdás és sminkelés után végre kiléptem a fürdőmből, akkor jutott eszembe Tony.
- Jarvis? – kérdeztem, pedig tudom, hogy itt van, de ez olyan szokás már.
- Igen Ms. Stark?
- Csak Victoria vagy Vic. Amelyik jobb. De! Apa... merre van? – kérdeztem össze húzva a szemöldököm.
- Mr. Stark még a szobájában van, ahogy ön – meglepődötten hallottam, mivel azt hittem, ha valaki, akkor ő biztos fönt van 11-kor. De hát akkor mellé lőttem. Ki mentem a szobámból még mindig a pizsamámban és a konyha felé vettem az irányt. Mentem reggelizni, de meglepetésemre... senki nem volt a folyosón. Lassan mentem le a lépcsőn, hátha valami baj van vagy valami és ezért nincs, itt senki vagy csak bujkálnak. Vagy az is előfordulhat, hogy van itt valaki és most mindenki rá vigyáz. Fogalmam sincs mi lehetett, de nem volt senki még ott sem. Oda mentem az ablakhoz és láttam, hogy lent, az alsó szinteken ott megy az élet tovább, ahogy kell, de itt nem volt senki és fel sem jöttek a lenti emberek.
- Jarvis, hol vannak a többiek? Mármint Steve, Nat meg ilyesmi – gondolkodtam, miközben oda mentem a hűtőhöz, hogy egyek valamit reggeli gyanánt. Öhm... 11-kor? Na mindegy! Benéztem a hűtőbe és rám jött a bőség zavara, de maradtam a szokásosnál. Kivettem a tejet és mentem a szekrényhez.
- Mindenki még a szobájában van és alszik – itt is megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, mert ilyet még nem láttam, de elkezdtem gondolkodni, hogy valaki csak fent van. de csak egy név jutott eszembe.
- És Happy? – ő biztosan fönt van és várthatott rám vagy két órát, mert ő mindig vár, de szegény most ülhetett a kocsiba a semmiért. Lehet, hogy még most is ott vár – Ugye... Ugye nem engem vár a kocsiban? – futottam az ablakhoz hátha ott találom.
- Happy épp Queens-be tart Peter Parkerért – nem nagyon értettem miért megy Happy Peterért, mikor suli van és tegnap fogott el egy sas ruhás csávót, egy repülőn.
- Szóval itt csak én vagyok ébren... szuper! – vettem ki a szekrényből egy tálat már már ugrálva. Ki nem örül, ha egy kicsit övé lehet a ház... vagyis inkább szint, de egy hatalmas szint. De ekkor szólalt meg egy hang, amire szinte fölugrottam.
- Majdnem! – jött le a lépcsőn apa, még köntösben és fintorgó arccal, ezzel is megerősítve, hogy most kelt fel – egy percre se hidd, hogy a tiéd lehet a ház! De ha már itt tartunk, akkor te miért nem vagy az iskolában? – itt arrébb fordultam és próbáltam kerülni a tekintetét – Victoriaa? – jött egyre közelebb a papucsában félig meddig csoszogva.
- Hát... csak elaludtam – próbáltam magyarázkodni – most keltem fel – ekkor ásítottam egyet, hátha beveszi, ami egyébként tényleg az igazság.
- Hát jó – fordultam meg kikerekedett szemekkel, úgy meglepett – hát akkor ma itthon maradsz. Nincs baj, én is lógtam néha a suliból – nagyon meglepett, hogy nem mond olyat, hogy nem érdekel, és most azonnal átöltözöl és bevonszolod magad a suliba. De azért megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább magyarázkodni.
- Te beteg vagy? Vagy tényleg azt mondtad... hogy... nincs baj? – odamentem és a homlokára raktam a tenyerem. Erre ő elkezdett röhögni és én sem tudtam vissza tartani magam, csak úgy kitört belőlem egy nagy nevetés – de ha már itt tartunk. Reggeli? – ajánlottam föl neki, ha már... nem hazudok, de úgy nézett ki, mint a mosott szar.
- Nekem jöhet! – jött le a lépcsőn Pepper és láss csodát, ő már megcáfolta az előbb gondoltokat. A szőke haja tényleg szép volt és már ki fésűtlen, kicsit hullámosan. Már teljesen föl volt öltözve. Halvány lila gőzöm sincs, hogy csinálja ezt.
- Reggelt! – köszöntem neki, mire rám mosolygott – nem is mondtad, hogy már ő is fönt van!
- Mert eddig nem is volt. Jó reggelt, drágám! – ment oda hozzá, hogy köszönteni tudja egy csókkal – nekem is jöhet a reggeli, de előbb én fölöltöznék, ha megengedik a hölgyek – nézett ránk, én pedig csak elröhögtem magam.
- Akkor már én is megyek – szóltam az épp emeletre felmenő férfinak. Bementünk a szobáinkba és egy 10 perc múlva apa kopogott az ajtón.
- Mehetünk reggelizni? – már majdnem benyitott, mikor rászóltam.
- Nem! Nem, én még nem vagyok kész – sóhajtott egy nagyot és azt mondta – akkor majd gyere! – én pedig nem válaszolva, vissza mentem a nagy gardróbszekrényhez és válogattam. Úgy fél válogattam, pedig nem készülök sehova se menni és senki olyannal nem találkozok ma, de hát mit tehetek? Ez is rám vall. Mikor már majdnem háromnegyed 12 volt lementem, hogy reggelizzünk, de a lépcső sarkában megálltam. Megláttam Happyt és mellette Petert. Már pont oda akartam szaladni és megölelni vagy legalább köszönni, de Tony előbb oda ért. Inkább úgy döntöttem fentről figyelem az eseményeket.
- Ááá itt is vannak – persze erről nekem nem szólt, hogy Peter bármelyik pillanatban itt lehet, szóval siessek azzal az öltözködéssel – Jól utaztatok?
- Igen – vágta rá elismerően Happy.
- Hadd beszéljek a kölyökkel – ez igazából egy úgymond jelzés volt neki, hogy húzzon egy kicsit arrébb.
- Ez komoly? – mintha egy kicsit meglepődött volna.
- Igen – de ő persze habozás nélkül rávágta, hogy igen! – Vele akarok beszélni.
- A közelben leszek – és igazából így is volt.
- Kukkolj messzebbről – ez sokat nem jelentett neki, mivel szerintem 10 méternél hátrébb nem ment – oké? Kicsit lazulj le! – happy erre kb forgatta a szemét. Tony beleütött egyet Peter karjába, amit először Peter nem is tudott hova tenni, de aztán közelebb húzta magához, és ahogy Peter, úgy nekem is leesett egy kő a szívemről – Bocs, hogy elvettem a szerkót. Amúgy megérdemelted – itt rontotta el a nagy bocsánat kérését – egyébként a legjobbkor jött ez a kis büntetés, mert ez adott inspirációt. Igaz? – itt tartott egy kis hatásszünetet, hátha Peter válaszol, de ő csak mosolygott, mint egy Haloweeni tök - Jól mondom? Igazam van? – de ő még mindig várt a megerősítésre.
- Ö... öhm igen... asszem – nem tudta hirtelen mit mondjon, csak egy kicsit szeppent meg.
- Szóval hatásos volt – ő pedig folytatta tovább a mondandóját és egy akkorát sóhajtott önelégülten, hogy ilyet a lányok szoktak, mikor meglátják a nagy szerelmüket.
- Mr. Stark én őszintén... - ekkor szokásához híven, a fiúval nem törődve folytatta ahol abba hagyta.
- Ez volt ám a maxi szaxi, de durva. Végül megoldottad a feladatot. A maxi szaxiből mini lett. Sőt el is tetted a szaxofont – na itt vesztettem el a fonalat. Milyen szaxofon? – na jó ez nem a legjobb hasonlat – nem mondod? – belátom, hogy tévedtem. Bár rád fér még egy kis gyakorlás... itt a helyed a csapatban.
- A cs-csapatban – nem igazán tudott mit mondani, mert az oké, hogy valamennyire már a csapatban volt, de még sose mondtuk, hogy ő egy Bosszúálló.
- Igen. Na figyelj. Úgy 50 újságíró vár odakint – na ez engem annyira meglepett, hogy majdnem ki kiabáltam, hogy mi? De valamennyire tartottam magam, de lejjebb mentem, látnom kellett mi történik – Komoly arcok nem bloggerek. Ha készen állsz, próbáld fel ezt – és ekkor jött ki egy újabb pókember ruha, de ez most olyan volt, mintha vasembert és pókembert össze kevernénk – És akkor bemutatom a világnak a Bosszúállók legújabb tagját... Pókembert.
- Én... én... öhm... - mondta miközben nem tudta, hogy nevessen vagy tátva maradjon a szája.
- Na ugye, hogy pöpec? – pár másodpercig csak nézte a ruhát ámuldozva és Tony pedig csak nézte a fiú nagy örömét – a sajtótájékoztató után Happy megmutatja a szobádat, a lakrészedet – igazából annak is lehet nevezni – Hol is van pontosan? Talán Vízió mellett? – nézett Happyre összehúzott szemmel.
- Vízió nem csípi az ajtókat... és a falakat – na hát ezt nekem is jó hallani, bár most, hogy nincs ez mindegy.
- Nem fogsz kilógni.
- Köszönöm Mr. Stark... de de, kihagynám – ezt meghallottam és már nem tudtam tétlenül nézni.
- Hogy mi? – szó szerint elkiáltottam, kicsit hangosabban, mint akartam és ekkor mindenki rám nézett – ezt nem hagyhatod ki Peter! Te is tudod! – szóltam oda és mentem le gyors lépésekkel.
- Victoria! Te mért nem jöttél suliba?
- Ezt majd később kitárgyaljuk, de most az a lényeg, hogy ezt el kell fogadnod. Tudod te is jól, hogy itt a helyed! – mentem oda hozzá és apa helyére álltam be.
- Kihagynád? Ezt... ezt hogy érted?
- Hát hát úgy érzem, hogy... - eléggé szakadozva beszélt – kicsiben csinálnám... egyelőre. Én vagyok a barátságos, közkedvelt pókember. A kisebb balhékhoz is kell valaki, nem?
- Nemet mondasz nekem? Azért jól gondold meg! Látod ezt? – ekkor mindketten oda néztek a ruhára – Nézz rám! – Peter csak kapkodta a fejét – Akkor most igen vagy nem?
- Peter, kérlek! – mondtam neki kérlelően. Itt mélyen belenéztem abba a sötét barna szemébe és ő is az enyémbe. Most nem dobtam be a boci szemet, csak néztük egymást, mintha ezzel rá tudnám venni, de egy idő után rájöttem, hogy semmit se hat – hát akkor... én megyek reggelizni – néztem csalódottan a szemébe és elmentem mellette. Nem láttam őt, de mintha éreztem volna, hogy engem néz.
- Mégis benne vagyok – ekkor visszanéztem és egy óriási mosollyal visszarohantam hozzá és megöleltem.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, miközben ő viszonozta az ölelésem – majd elhúzódtam tőle, mert már elég sok ideje így voltunk és Tony is közbe szólt.
- Köszönöm Victoria! Akkor vedd fel a ruhát és megyünk a sajtótájékoztatóra! – ezt meghallva arrébb húzódtam és rámosolyogtam.
- Akkor sok sikert – néztem kettőjükre – de én tényleg megyek reggelizni. Apa? Te már ettél? – néztem rá ő pedig bólintott egyet.
- Igen, kicsim – nézett rám mosolyogva – na Peter! – csapta össze a két kezét – öltözködj! – Peter ment a ruháért és miközben ment föl a lépcsőn, közben egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de Tony integetett egyet és már fönt is volt az emeleten.
- Hol van a fiú? – jött be Pepper az ajtón és csak a sok villanást láttam, ami az újságírók és a sajtósok gépe volt. Szinte már be viharzott Pepper.
- Fönt van, öltözködik – nyugtattam meg a már nyugtalanul váró nőt.
- Akkor jó, mert már elég sokan vannak kint – oda vissza járkált a teremben, mintha most lenne először kamerában.
- Nyugi drágám, minden rendben lesz – lépett oda hozzá Tony és ebben a pillanatban ugrott le a lépcsőről Peter. Odajött hozzánk és a fejéről lejött a maszk úgy, hogy hozzá se nyúlt.
- Tök jó – mentem oda hozzá és csak mosolyogni tudtam – na menj! Nyűgözd le az embereket... Pókember! – szóltam rá és arrébb léptem. Rám mosolygott és kiment az ajtón Tonyékkal együtt. Én pedig mehettem egyedül reggelizni. De annyi jó volt benne, hogy legalább Peter itt fog lakni és hivatalosan is a Bosszúállók tagja lesz. Ennek most kifejezetten örültem. Főleg, hogy belement úgy, hogy nem is akarta először. Valahogy sikerült meg győznöm úgy, hogy be sem mentem vele a suliba és ezért nem is volt annyira kiakadva, mint amennyire számítottam rá.