Victoria Stark

Amcsi kapitány múltja

Már nagyon vártam, hogy megnézzük azt a fegyvert a suliban, amit a madaras csávó emberei elejtettek. Volt a közepén egy kő, amivel működni tudott (vagyis szerintem azzal tudott működni). Arra is gondoltam, hogy ez is egy olyan kő, mint az Idő vagy az Elme köve, de az nem lehet. Eddig csak az Elme kövét láttam élőben Vízió fején, az Idő kövét pedig csak képen. De ez másabb volt. Mondjuk a másik kettő kőnek is más a színe, de ez rendesen világított lila színével. Sokkal nagyobb is volt a többinél. A másik kettő alig volt pár centis, de ez akkora volt, mint egy kő, nem is kavics, hanem egy kicsi kő. Épphogy belefért a markomba. De nem tudom, hogy honnan szerezhették. Mivel minden ilyen dolgot, minden valószínűleg más világi dolgot a Kárelhárítási Hivatal kezelt.
Reggel megint keltettek, pedig mostanában már egyre kevesebbszer szoktam ilyen korán kelni. Inkább a normális időben, 7 órakkor szoktam és ilyen korán max hetente egyszer kétszer. De úgy látszik ez az a nap. Fölkeltem és felvettem valami normális ruhát

, de most ez más volt. Wanda nem várt lent. Helyette Steve jött le, de utánam szerintem úgy fél órával.
- Ööö... Jó reggelt? – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mit csinál itt ilyen korán. Itt! Csak Wandával szoktunk itt lenni és Steve-et csak akkor szoktam látni mikor indulok a suliba.
- Jó reggelt! – jött le a lépcsőn, még alig kinyitva a szemét, nagyon világos volt, mert az összes lámpa fel volt kapcsolva és világított a fehér fényével.
- Mit csinálsz itt és... ilyen korán?
- Hát ööö... Stark megkért, hogy most legyek itt veled – mint egy bébiszitter? Mert nagyon úgy hangzott.
- És miért nem Wanda? – néztem rá keresztbe tett kézzel.
- Mert... - gondolkozott egy ideig, hogy elmondja-e, de végül csak megrántotta a vállát és folytatta – mert nem tudjuk hol van – ez egyre jobban hangzik, még el is tűnt.
- És akkor... most? – nagyon nem volt kedvem semmit se csinálni, így próbáltam kicsit boci szemekkel nézni – Mi lenne, ha nem gyakorolnánk?
- Hát jó... mivel nekem sincs kedvem ilyen korán bármit is csinálni – mondjuk ő ilyen reggel nme szokott kelni, de mikor megyek suliba akkor szokott menni futni, szóval remélem nem akar arra rábeszélni, hogy menjünk el kicsit később futni, mert én azt nem bírnám, az biztos, én vagyok az aki úgy 100 méter után már eljátssza, hogy annyira elfáradt, hogy mindjárt valami szörnyű halált hal. És ez valamikor be is jön, de Stevenél nem fog – de akkor mit csináljunk? – erre a kérdésre nem voltam fölkészülve, pedig kellett volna, de nem tudtam mit mondjak.
- Öhm... hát... meséld el milyen volt 76 évvel ezelőtt! – csak vágtam rá, mert semmi sem jutott eszembe, hogy mit csinálhatnánk reggel 6-kor, de tényleg érdekelt.
- Ha tényleg meg akarod hallgatni az egész sztorim, akkor ez hosszú, lesz – nem igazán érdekelt hisz van elég időnk erre, úgy hogy csak leültem a kanapéra és vártam, hogy elkezdje a sztoriját.
Mindent elmesélt. Attól kezdve, hogy hogyan jutott be a katonasághoz, addig, hogy itt ébredt New Yorkban. El sem tudom képzelni milyen lehetett a 2. világháborúban harcolni a vörös koponya ellen, miközben megmentette Buckyt, de egyből utána meg is halt. Egyszerre kellett harcolnia és átélnie, ahogy a legjobb barátja meghal. És milyen furcsa. Amerika kapitány egy kísérlet sikeres eredménye, pedig csak egy kis srác volt, aki hőst akart játszani. Élete szerelmét pedig ott találta meg, de sokat nem ért, hisz a jégbe fúródott 70 évre, mikor Peggy már a halálán volt és sajnos ez is lett a vége. Steve pedig alig töltött időt vele, alig látta. Még ki sem élvezhette a helyzetet, csak meghalt.
- Sajnálom – mondtam ránézve a férfira, akinek a szíve szakadt meg miközben mesélte a történetet.
- Ilyen az élet! El kell fogadnom – igaza volt, de soha nem tudott tovább lépni rajta, csak annyi reménye volt még, hogy Bucky életben maradt.
- Hát ez tényleg egy hosszú sztori volt – mondtam, miközben a többiek közül már mindenki felkelt és már mentek is a dolgukra. Fölálltam, de ő még ült egy kicsit magában gondolkodva az egészen. Kicsit rámosolyogtam, de annyira szomorú volt, hogy ez sokat nem ért csak vissza mosolygott és tovább állt. Fölmentem a szobámba, hogy össze készüljek a sulira, de... - basszus! - Amcsi kapitány, ha hallotta volna ezt! Jujj! Ránéztem a telefonomra, amit én ügyes itt hagytam. Miért is vittem volns le magammal? És mennyi volt az idő? Háromnegyed 10 – francba francba francba! – ismételgettem magamban. De az idő alatt még ott volt... 6 nem fogadott hívás. Pfuuu... Peter. Ha hangosabbra vettem volna a telefonom talán hallottam volna. Gyorsan fölkaptam a táskám és szaladtam le Happyhez. Beszálltam a kocsiba és már indult is.
- Hol voltál? – kérdezte, aki már több mint 2 órája itt vár.
- Bocsiii!
- Nekem nem baj, inkább neked lesz, hogy lekésted az első 2 órád – nagyon jó! Most hívják apámat, aki meg biztos jól le fog kiabálni. Majd arra gondol, hogy „biztos elaludt, pedig biztos be volt állítva az ébresztő" vagy „megint Peterrel császkált valahol". Már csak ezek hiányoztak.
Odaértünk és még meg se állt a kocsi csak futottam az épületbe, ahol pont most csöngettek ki a 2. óráról – Szia Happy! – kiabáltam neki, már kb becsapva az ajtót. Odafutottam a szekrényemhez ahol Peter állt és rakta be a cuccait az övébe.
- Szia Peter! – mondtam már már lihegve.
- Victoria. Hol voltál? – nem nagyon tudta értelmezni mi történt, mert mindig időben ide érek és nem szoktam így zihálni.
- Hát... - próbáltam levegőhöz jutni – Ma... nem volt ott Wanda és jött Amcsi kapitány és... nem volt kedvünk semmit se csinálni, ezért... inkább elmesélte milyen volt 70 évvel ezelőtt. Hát... ja. Kicsit elment az idő.
- És úgy látom időd se volt átöltözni – ekkor vettem észre, hogy még mindig ebben a ruhában vagyok.
- Francba! Ez ki is ment a fejemből.
- Ahogy meg beszéltük, csak azt hittem be se jössz, meg azt is hittem, hogy megint elraboltak, de mindegy... Ahogy megbeszéltük megnéztem mi az a fegyver és a kő, de nem tudom még mindig kideríteni. Valami olyan lehet, amit nem innen szereztek, valami földönkívüli.
Sétáltunk a folyosón, mikor már épp becsöngettek és már majdnem mindenki elment órára és megláttunk pár alakot – akkor majd nézzük meg újra, hátha tudok vala...
- Sshhh – szólt közbe és én csak ekkor vettem észre őket – gyere ide – ment egy fal mögé, én követtem.
- Kik ezek? – valahonnan ismerősek voltak, de nem tudtam honnan.
- A tegnapi csávók. De mit keresnek itt? – bementek egy terembe és akkor vettem észre, hogy van náluk fegyver is. Ezek nem félnek, hogy valaki megláttja őket? – oda megyek!
- Nem. NEM! – mondtam Peternek, de ő már halk léptekkel futott oda és próbáltam elkapni és vissza húzni, de nem sikerült – Peter! – mondtam suttogva, de akkor már elment – nem hiszem el! – mondtam most már magamnak, de inkább mentem órára, nem akartam én is valami bajba keveredni, már az is elég, hogy késtem óráról és nem voltam első két órán. De úgy se akartam bajba kerülni, hogy észre vegyenek és elvigyenek vagy valami.
- Elnézést! – mondtam beérve a történelem órára, de jó, hogy csak pár percet késtem. Elültem Ned mellé és elővettem a könyveket a táskámból. Próbáltam koncentrálni a tanárra, ahogy a szokóviai egyezményről beszél, hisz ez valamennyire nekünk is fontos, mert a bosszúállókról is szó van, de valahogy nem sikerült. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek mit kereshetnek itt a suliban, de nyílván a fegyverért jöttek, de honnan tudhatták meg, hogy itt van? És ha észre veszik Petert? Most nem tud a hálóval hősködni. És ha lelövik vagy valami? Tony még dühösebb lesz, ha ilyenre sor kerül. Egy csomó megválaszolatlan kérdés volt a fejemben.
- Hol voltál? – kérdezte Ned a gondolat menetemet megszakítva.
- Ez egy hosszú sztori – hajoltam oda hozzá, hogy jobban hallja a suttogást.
- És hol van Peter?
- Valaki, vagyis valakik után ment.
- Kik után ment? – kérdezte egyre hangosabban.
- Nem mesélte, hogy mi volt tegnap?
- Kérnék egy kis csendet, ha lehet! – szólt ránk a tanár.
- Elnézést! – mondtuk egyszerre és vissza húzódtunk a padunkba, a könyvhöz és a tanár magyarázott is tovább.
- De mesélte, de ez most, hogy jön ide? – jajj... most jön a sok kérdezősködés, ez nem hiányzott!
- Akik ott voltak a furgonban azok jöttek ide most és követte őket – nem tudtam mennyi részletet mondott el neki, de jobbnak tartottam csak ennyit mondani.
- Zavarok? – kérdezte a tanár, már nagyon elege volt, de erre nincs jó válasz, se az, ha azt mondod igen, se az, hogy nem.
- Elnézést! – rontott be Peter.
- Ki fog még késni? Egyszer nem akartok időben beérni az órára? – kérdezte a tanár. nektek is van ilyen tanárotok? Aki már a legkisebb dolgon is ki akad? Nem is értem ilyenkor mi bajuk van.
Peter leült mellém és elővette a könyveit – mi történt? – kérdeztem suttogva amennyire csak lehet, mert ha ezt meghallja a tanár, akkor idegösszeroppanást fog kapni.
- Elvitték a fegyver darabjait, de a kő nálam van.