Victoria Stark

Üldözés

A kocsiban ülve próbáltam fel törni az CIA biztonsági rendszerét, lehetőleg úgy, hogy ne is vegyék észre. Ez el tartott egy ideig, de végül sikerült és láttam a kamera felvételeket. Láttam, ahogy Sharon járja a folyosókat és láttam Petert is, ahogy az egyik ki hallgató teremben ül, de egyedül.
- Sharon, tudod, merre van Peter? – kérdeztem a fülesbe, miközben a kamerákat néztem.
- Nem igazán, szóval el mondhatnád – mondta, amire föl sóhajtottam egyet és néztem az épület rendszerében, hogy melyik teremben is van.
- A 12-es kihallgató teremben ül egyedül – mondtam, amire egy pár másodpercig nem is válaszolt, csak a folyosón ment a terem felé. Nem is a ki hallgató terembe ment, hanem a mellette lévőbe, ahol a többi ügynök is van.
- Carter... már azt hittem ide se jön... a srác nem mond semmit. Szó szerint meg se szólalt – mondta Ross. A kamerában láttam mindent, ahogy beszélgetnek és kettőjükön kívül még van bent két ember.
- Meg próbálom én, hátha nekem sikerül – mondta Ross és a két szoba közötti üveg között kapkodva fejét. Volt a kettő között egy két oldalú tükör, amin keresztül látták, ahogy ül az asztalnál. Csak a maszkját vették le, mivel a ruha alatt nem hiszem, hogy bármi is van. Ezért is nem vették le.
- Maga tudja, de nem hiszem, hogy be válna – mondta, amire csak föl sóhajtott egyet és kiment a szobából és lépett át a másikba.
- Peter Parker, igaz? Hallottam, nem beszélsz sokat – mondta és ült le elé az asztalhoz. A jel elvileg az volt, hogy bólint egyet, de ez még nem történt meg – Ezen fogunk most változtatni. Öt éve nem láttunk téged sehol. Eltűntél. Sokan azt hitték meg haltál. Ezekbe én is bele tartoztam... Hol voltál ebben az öt évben? Hogyan tudtál így el rejtőzni? – kérdezte, amire Peter csak szótlanul nézett maga elé – Beszélned kell. Így sokkal könnyebb lesz, hidd el! Nem kell le csuknunk téged, csak... beszélj – mondta, amire sem szólalt meg. Egy pillanat múlva néztem a másik kamerára, ahol láttam egy ismerős arcot. Apa jött be az FBI-hoz, gondolom hallotta, hogy be hozták, de a legrosszabb pillanatban.
- Ne, ne, ne... öhm... Sharon... itt van apám. Most jött be. Sietned kell – mondtam, amire egy pár pillanat múlva szólalt meg újra.
- El kell mondanod, mi történt az elmúlt években, hogy hogyan maradtál láthatatlan – mondta és bólintott egyet. Ebben a pillanatban nyomtam meg két gombot, amire minden el sötétült. Én még láttam mindent, de ott nem láttak semmit. A mellettük lévő ajtót le zártam, hogy ne tudjanak ki jönni, a másikat pedig ki nyitottam – Gyere már – mondta Sharon Peterre nézve, amire ő egy pillanat alatt ki szedte kezeit a bilincsből és jöttek is ki. Különböző termekben mindenki ki volt borulva, hogy most mi történik és próbálták meg oldani a problémát. Eközben Peter és Sharon jött a kijárat felé az őröket és a többi ügynököt el kerülve.
- Hé! Álljanak meg! – szólt egy ügynök mögöttük, amire mind a ketten oda kapták fejüket.
- Menj, Peter! – mondta, amire el is indult egy pár pillanat múlva az ajtó felé. Már majdnem ott volt, mikor apám meg látta. Ő is a legjobb pillanatokban jön.
- Peter! – szólalt föl, amit mások is észre vettek. Nem hiszem el, hogy ő is a legjobbkor jön
- Álljon meg! – mondta az egyik ügynök Peter felé indulva, aki az ajtóhoz futott, amit apám is követett. Futottak, ahogy tudtak, de egy-két ügynök őket is követte. Már a parkolóban voltak nem messze a kocsinktól, szóval kinyitottam az ajtót, ami pont szembe volt velük. Engem láttak meg először az ülésen, ahogy én is rájuk néztem.
- Gyertek! – mondtam, majd szálltam át a kocsiban a vezetői ülésbe. Peter mellém ült be, apa pedig hátra egy pár pillanat múlva, amire rögtön indultam is – Apa, te is a legjobb pillanatokban jössz – mondtam ki hajtva a parkolóból.
- Bocsi, hogy ki akartam hozni a CIA-tól – mondta előre hajolva a kocsiban, de én rá se pillantottam, csak próbáltam el menekülni, miközben egy kocsi kezdett követni, amiben az egyik utánunk futó ügynök ült.
- Azzal semmi bajom, de ne akkor mikor én akarom ki hozni – mondtam a vissza pillantó tükör és az út között kapkodva a szemem. Innen jött egy filmes kocsis üldözés jelenet. Engem követett az ügynök én pedig mindenféleképpen is próbáltam el kerülni azt, hogy utol érjen vagy belénk jöjjön.
- Hol vagytok, Victoria? – kérdezte Sharon a fülesbe.
- Éppen az egyik pajtásodat próbálok le rázni egy kocsival... Mi történt? – kérdeztem, amit a többiek kicsit furcsáltak, hogy csak úgy magamban beszélek, mert nem látták a fülest.
- Itt minden rendben. Próbálják meg oldani a problémát, de még nem sikerült. Merre vagytok?
- Hát... ez egy nagyon jó kérdés... fogalmam sincs. Próbálok a repülő felé menni, de így nehéz lesz – mondtam föl sóhajtva egyet.
- Én is oda megyek. Ott találkozunk. Rázd le valahogy azt az embert!
- Tudod... könnyű mondani... nem vagyok egy nagy zseni a vezetésben... főleg nem egy ilyenben – mondtam és mentünk tovább – Apa, veled mi lesz? Láttak.
- Tudom, de én nem mehetek veletek... vissza kell mennem Pepperhez és Morganhez... ti menjetek – mondta, amire egy kis ideig csend lett az autóban.
- Fordulj a következőnél balra, aztán menj egy ideig egyenesen, majd ismét balra – mondta Sharon a fülesbe, amit nem is tudtam először értelmezni, de tettem, amit mondott.
- Mi? Miről beszélsz? – kérdeztem, miközben kapkodtam a szemem a visszapillantó tükör és az út között.
- Csak csináld, amit mondok... úgy 50 méter múlva balra – mondta egy pár másodperc múlva, de előttünk volt egy lámpa, aminél kellett volna el fordulni, de az is pont akkor lett piros.
- De Sharon, piros a lámpa – mondtam, amire rögtön válaszolt is. Előttünk nem volt senki így előttünk nem torlódott egy kocsi sem, amit el kellett volna tolnunk onnan.
- Az ne érdekeljen, csak menj – mondta, amire csináltam, amit mondott. El fordultam balra és valamilyen csoda folytán egy kocsi sem ütött el. Mondjuk egy pár centin múlt az egész, de még élünk. Egy jó pár kocsi dudált is ránk, de baleset még nem történt.
- Meg őrültél? – kérdezte apa hátulról, amire csak néztem a tükörre, amiben láttam az ügynök kocsiját utánam jönni. Még így sem tudtam le rázni. Szuper.
- Az lehet, de Sharon a kocsit nem ráztuk le így sem... következő őrült ötlet? Ugrassak le egy hídról?
- A következő lámpánál fordulj jobbra, onnan pedig egyenesen – mondta, amire föl néztem a szembe lévő lámpára, ami zöld volt.
- Na, végre egy zöld lámpa – mondtam, de mire oda értünk, addigra ez is piros lett. Komolyan? Ez most szórakozik velem? Meg akarnak ölni. Úgy érzem – Egy újabb piros lámpa... menjek?
- Igen – mondta a fülembe, amit meg is tettem. Ismét egy pár dudálás közepette át mentem a többi kocsi között, de most sem történt semmi. Talán egy kicsit meg karcoltam a kocsi oldalát, de ez most mindegy. Egy pár másodperc múlva néztem a tükörbe, hogy lássam az ügynököt az autóban, de az egy óriásit karambolozott mögöttem.
- Ez asszem bevált – mondtam ismét az útra nézve – Már csak a repülőhöz kell mennünk. Merre? – kérdeztem és pillantottam hátra egy pillanatra, hogy lássam az össze tört kocsit, de ez volt a legrosszabb ötletem most. Az az egy pillanat is hiba volt. Én vezettem és le vettem a szemem az útról, ahol jönnek a kocsik.
- Victoria! – szólalt föl hangosan Peter, amire előre kaptam a fejem, de már késő volt. Egy nagyot akartam fékezni, mivel egy kocsi jött be elénk, de már későn nyomtam be a féket. Neki mentünk, de amilyen gyorsan jöttünk ez nem ért véget ennyivel. Olyan gyorsan mentünk neki, hogy a hátulja meg is emelkedett. Át borultunk a másik kocsin, így repültünk egy jó pár métert. Nekem ebből sok minden nem jött le, mivel csak tárt szemekkel néztem az út felé, ami néha az ég volt. Egy pár pillanat múlva érkeztünk a földre, vagyis inkább a földbe. Egy nagy csapódással érkeztünk le, amit nem is kissé érzékeltem. A kocsi repült egy nagyot a másik kocsin át és utána pedig gurult az úton még egy kicsit. Mintha bukfencezett volna egy párat. Az üvegek be törtek mellettünk. De a második csapódásra már nem emlékszem. Csak az járt a fejemben, hogy a mellettem és mögöttem lévő két ember jól van-e. Nem tudom, mi történt velük és remélni tudom csak, hogy semmi bajuk nem esett, de ez megint az én hibám. Azon az egy pillanaton múlt ez az egész és, ha nem néztem volna hátra, talán most nem történt volna ez. Az első érkezésre, a földre még emlékszem, de már arra is nagy homályban, viszont a második után teljes sötétség. Nem tudtam, mi történik. Éreztem a fájdalmat az ütődéseket és az üveg vágásait, de attól a pillanattól teljes homály.