HIStory (Befejezett)

Infinity

Louis POV

Louis szülei nem is lehettek volna büszkébb fiukra, hiszen az ifjú Tomlinson színjelessel zárta középiskolai tanulmányait.

- Kincsem, annyira szeretlek, olyan okos vagy. Ugye, milyen okos, Mark? - kérdezte Johannah, Louis édesanyja.

- Persze, hogy az, hiszen az anyjára ütött - kacsintott feleségére Mark.

- Jaj, te, ne csináld, mert a végén elpirulok - kuncogott fel Jay, majd megköszörülte torkát és a Louis melletti lányhoz fordult. - És neked is gratulálok Eleanor, te is szépen teljesítettél az iskolában.

- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Tomlinson - mosolyodott el a lány szendén.

- Nincs mit - mormogta Johannah. Nyílt titok volt, hogy Jay nem kedvelte Eleanor Caldert, úgy gondolta, hogy egyetlen fia jobb társat érdemelne. Félreéetés ne essék, mindig tiszteletre méltó és kedves volt El, egyszerűen Jay nem érezte a szikrát, a szerelmet kettőjük között.

- Olyan meleg van! Mindjárt leolvad rólam a sminkem, és éhes is vagyok. Anya, mikor megyünk már végre haza? - kérdezte a kissé nyűgös Lottie.

- Mindjárt, Szivecském, csak készítünk pár képet, és már megyünk is - ígérte Mark.

- Mielőtt hazamegyünk, azért előtte elnyalhatunk egy fagyit? - kérdezték az ikrek, Daisy és Phoebe.

- Hát, persze, hogy megyünk fagyizni, ilyen melegben, azt kell enni - húzta Lou egy félmosolyra a száját, azonban a vidámság nem érte el a szemeit. Tudatt alatt valami szomorúság fogta el, mintha hiányozna valami, vagy inkább valaki.

***

Miután a Tomlinson család megette fagyiját, hazamentek. Otthon Jay magához ölelte fiát, majd körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte egyszem fia hátát, miközben nyugtató szavakat suttogat Louis fülébe.

- Nincs semmi baj, Félicité most jobb helyen van, és fentről vigyáz ránk. Tudod ugye, hogy nagyon szeret minket még most is, és mindig szeretni fog minket, ahogy mi is őt - susogta Johannah.

- Tudom anya, tudom - bújt Louis még közelebb édesanyjához, miközben próbálta visszatartani könnyeit.

Félicité alig 6 hónapja halt meg, teljesen váratlanul. A lány egyik nap még jól volt, a másik nap már ágynak esett. Mindenki eleinte azt hitte, hogy  Félicité elkapott egy kis megfázást, azonban egyre rosszabbak lettek a tünetek. A lánynak 39.6 fokos volt a láza,  sokat hányt, izomgyengeség is jelentkezett nála, emellett vizesedet a bokája is. Ennek következtében Jay elhatározta, hogy többé nem dugja homokba a fejét,  és bevitte december 8-án a kórházba, hogy végre meggyógyuljon szeretett lánya. Az orvosok a fiatal lánynál egy jóindulatú vastagbélrákot diagnosztizáltak, azonban ennek a ráknak kialakultak áttétjei a lány májában és a tüdőjében. Az utóbbi kettő, sajnos már rosszindulatú volt. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni szegény lánnyal, mert a végstádiumban volt, maximum 4 hetet adtak Félicitének. A lány az utolsó heteit egy fehér, fertőtlenítő szagtól bűzlő szobában töltötte, hiszen olyan fájdalmai voltak, hogy ópium nélkül belehalt volna a kínba. Az egész családot megrázta már maga a betegség. Jay és Mark minden nap meglátogatták lányukat, aki volt, hogy csak nagyon nehezen ismerte fel szeretett szüleit. Lottie és Louis is két naponta látogatták húgocskájukat, de egyszerűen nem tudták, és nem is akarták elfogadni a helyzetet. Maga a tény egyszerűen sokkoló, hogy a mindig vidám és kedves húgicájuk ott fekszik az ágyon, oxigénmaszkkal a száján, saját világáról sem tudva. Szomorú, nem is, szívszaggató a látvány.
Az ikrek soha nem látogatták meg nővérüket a kórházban, mert még túl kicsik voltak, ha mondhatjuk így, ők szerencsések voltak, hogy csak az egészséges Félicité maradt meg az emlékezetükben.
Végül ez a csodálatos lány, húg és egyben nővér, december 29-én távozott el az élők sorából, és ment fel a mennyekbe. Az egész család, a barátok, az ismerősök, és a szomszédok napokig gyászoltak, hiszen a világ egy segítőkész, mindig vidám és kedves lányt veszített el.
A Tomlinson család számára felfoghatatlan, hogy az élet mennyire múlandó. Általában akkor kezdik az emberek értékelni azt, amijük van, amikor elvesztik. Természetesnek veszik a szerettük jelenlétét, és annak a lélegzetveteleit, szívdobbanásait, azonban minden ember életében van és lesz is egy pont, egy idő, amikor a szív leáll örökre.
Sok ember azt mondja, hogy fél a haláltól, azonban ez a történés elkerülhetetlen. Ezek az emberek attól félnek, hogy nem fognak élni eredményes életet. Tulajdonképpen, mi is az eredményes élet? Az én életemnek volt értelme? Ezekre a kérdésekre azonban csak halálunk után kapjuk meg a választ. Viszont egy dolgot leszögezhetünk,  éljünk úgy minden nap, mintha az utolsó lenne, mert  senki sem tudja, hogy megérjük-e a holnapot.