Vágyálom - Carter

23 fejezet

Az út végig csendesen telt csak a rádió zaját hallottam a kocsiban. Carter az ujjaival dobolt a kormányon. Meglepő mozdulat volt számomra. Nem hittem volna, hogy Carter szereti az olyasmi zenét, mint The Fray-től a How to Save a Life. Nem mondtam neki, de én is szeretem ezért magamban mondom a dalszövegét. Majd a szám végére leállítja a motort és ismerős táj villan be elém. Itt voltunk mikor történt suliban az a kis incidens. Vajon miért épp ide jöttünk?

Carter kiszáll a kocsiból, ahogy én is. Majd mondja, hogy menjek utána és én követem. Az erdő ugyan úgy gyönyörű volt, mint amikor elsőnek jöttünk ide. Madár csicsergés is elhangzott a terebélyes fák között. Hangulatos volt és nekem csak az egyetlen gondolatom is Carterre irányult. Vajon mit keresünk itt? Vajon miért jött el hozzám reggel? Vajon Carter is érez valamit? Vagy csak az áll barátnője vagyok?

A tó felé vesszük az irányt. Majd leül és én követem. Pár percig a tóra meredek.

- Még mindig csodálatos ez a hely. –mondom neki. Érzem a tekintetét magamon. Minden egyes porcikám érzi, ahogy bámul rám.

- Igen, az. –majd felé nézek és látom, ahogy engem néz. Pár percig néma csendben egymást nézzük. Carter majd hirtelen komor arcot vág. És elfordul tőlem, lehajtja a fejét és csendben marad. Most úgy érzem jobb a csend, mert így nyugodtan tanulmányozhatom az arcát, és láthatom minden hibáját. Szeretném megint elkapni a pillantását, és rámosolyogni, hátha ő is viszonozza a mosolyomat. Szeretem látni, ahogy az álla megfeszül, miközben gondolkodik. Jó lenne, ha megbízna bennem, és megosztaná velem a gondolatait. Szeretnék átlátni rajta, szeretném megérteni és elfogadni őt. Akarom őt.

- Carter mi a baj? –kérdezem tőle olyan halkan, hogy azt hiszem meg se hallotta, de tévedtem, mert igen is meghallotta.

- Miért vagy ilyen, El? –kérdezi csendesen, közben rám sem néz. Nem tudom mi okozta ezt a hangulat váltást.

- Látom rajtad, hogy próbálsz kiismerni. Nem kéne azon igyekezned, hogy kiismerj. Senkinek sem engedem meg.

Valami megváltozott köztünk, és a hirtelen beálló csendben megérzem a rosszkedvét.

Carter... –suttogom. A nevén szólítom, hátha rám néz, és láthatom a szemét. De nem fordul felém, csak gyorsan hátrapillant a válla fölött.

- Bízz bennem. Kérlek. –lassan megrázza a fejét.

- Ne akard, hogy elmondjam.

Nagyon óvatosan közelebb húzódok hozzá. Nyelek egy nagyot, és gyengéden a kezemet az arcára helyezem, és lassan felém fordítom. Látni akarom a gyönyörű szemeit. Látni akarom milyen érzések kavarognak benne.

- Kérlek. – suttogom alig hallhatóan.

Carter, amikor rám néz, szabályosan eláll a lélegzetem. A szeme zavaros, szomorú és fájdalmas. Még sosem láttam ilyennek. Gyámoltalannak és tehetetlennek tűnik.

- Az apám egy szemétláda – suttogja.