Nem engedlek el! (Bakugou x reader)

28.

A nap lemenőbe van. Én most szállok le a harmadik vonatomról. A vonat a városival ellentétben régies, festéke lepattogzott az idők során, csupán három vagonnal rendelkezik, amiben az utasok alig lézengenek. Le ugorva a középső vagon egyik lépcsőjéről jut eszembe édesapám szavai; " Próbálj mindig a tömegközlekedési eszköz közepén lenni, mert ott kevesebb az esélye annak, hogy baleset esetén nagy bajod lesz." A kedves emlékre elmosolyodok, sokat jártunk tömegközlekedéssel mikor kicsi voltam annak ellenére, hogy rendelkeztünk autóval.

18:29- Mutatja a telefonom képernyője, ami azt jelenti egy perc híján másfél órát kell várnom a buszra. Igazából reménykedtem, hogy hátha késnek a vonatok, így nem kell várnom a járműre olyan sokat, de hát mindegy. 

Az üres vasútállomáson végig megyek, aminek mindössze csak két peronja van, s egy "épülete", ami jegypénztárként szolgálhat. Faszom fog másfélórát várni. Ki érve az állomásról megpillantok egy régies buszmegállót, amihez odalépdelek és leolvasom a menetrendet, ami segítségével bizonyosodást nyerek arról, hogy jobb ötlet ha gyalog indulok el a telefonos térkép segítségével. Könyörgöm, ne vigyél be az erdőbe. Intézem a gondolataim a kis kütyűnek, miközben beírom a címet, s kiválasztom a gyalogos opciót, majd elindulok utamra.

[...]

Utam végéhez érve meglátok egy hosszú lépcsősort, ami kitudja, hova vezet. Telefonom kijelzője bőszen mutatja, ez a helyes irány, sőt mi több ha megmászom ezt a lépcsősort elérek a célomhoz. Csak be vittél az erdőbe te retek. Sóhajtok egyet, majd jobb ötlet híján elkezdem megmászni az elém kihelyezett lépcsőket. Legfeljebb útbaigazítást kérek. 

[...]

Megdöglök.

Lihegem, amint felérek a lépcsősor tetejére, majd szemem elé tárul egy régi templom szerűség. Világítás nincsen, de a felhőtlen ég miatt a hold fénye betölti ezt a szerepet. Fénye megcsillan az épület oromzatán, a fák levelei pedig susognak a feltámadt légáramlat során. A levegő tiszta, annyira tiszta, hogy beszívva azt szinte már fullaszt. Hátra pillantok, (hajszín) tincsimmel játszik a szél, s fel tárul előttem egy csodálatos táj; a falu házaiból narancssárga fénycsóvák tündökölnek, s a távolban megpillantok néhány magasabb épületet, az erdő után a sínek is feltűnik.

- Szóval eljöttél (Teljes Név)?- A hang irányába fordulva észre veszem a nőt, akit Amaya Nakának tudok beazonosítani. Én még a kapuban állok, Ő a templomszerű épület előtt elterülő kőtéren, kék haját fújdogálja a szél, s a hold megcsillan tincsein, sötét szemei pedig engem méregetnek, én pedig állom tekintetét.

- Igen.- Válaszolok kérdésére, tovább állva komoly tekintetét, ugyanolyan komolysággal.- Te lennél Amaya Naka, igaz? Nem mondom elég eldugott helyen élsz.

- Te mégis könnyedén idejutottál a hegyi levegő nyomása ellenére. 

- Hát mit ne mondjak elég problémás volt.- Ráztam meg fejem, kezeimet felemelve váll magasságba.

- Értem, kövess.- Indult el az épület bejáratához, velem a nyomában. Az épület belseje régi japán stílusban díszelget, engem pedig elvezetett egy szobába, ahol egy futon foglalt helyet, egy asztal és egy szekrény társaságban. A szoba ajtajával szembe egy elhúzható ajtó, ami valószínűleg kivezet valahova.

- Öltözz át, majd pedig gyere a főbejárathoz.- Hagyott magamra, én pedig tettem amit kért.

Pár perc múlva már egy fekete melegítőbe, és egy fekete rövid ujjúba kerestem fel a nőt, majd mentem ki vele a hirtelen lehűlt levegőre.