Megállíthatatlanok {Loki ff.}

Magány

Loki Laufeyson szemszöge:

Életem szerelme kómába esett. A szívem egy része elaludt. Egy részem tűnt el. Ki tudja meddig, egyedül maradtam. Belülről mérhetetlenül üres és a szokottnál is hidegebb voltam. Megsemmisűltem. Ahogy láttam, hogy összeesik, ahogy fekszik a műtő ágyon, ahogy lassan el ragadja az álom..egyszerűen megszünt a szívem dobogni. Annyira sokkba kerültem, hogy elfelejtettem levegőt venni.
Most meg.. semmi érzelem nem kavarog bennem. Se düh, se bánat, se semmi. Elveszett minden reményem. Itt ülök a kedvesem mellett és nézem ahogy a mellkasa egyenletesen mozog fel-le. Bárcsak tényleg aludna, bárcsak érezne, bárcsak felébredne.

-Biztos hogy kóma?-kérdezte Stark fájdalmas hangon.
Banner bólogatott és Stark vállára tette a kezét. Sophie az ágyon feküdt, én a bal oldalán ültem és simogattam a kéz fejét. Stark az ágy másik oldalán ült és csak bámult előre. Mindenki a szobában volt. Thor és Barton a fal mellett álltak, Romanoffot Barton átölelte és a nő halkan szipogott. Rogers teljesen befeszülve, támadásra készülten állt és engem szugerált. Éreztem a szúrós tekintetét, de egy kicsit sem foglalkoztam vele.
-Miért van még mindig itt?-szólalt meg hirtelen dühös, zabos módon.
-Steve! Ne most!-mondta Romanoff halk rekedt hangon.
-Ne most? Akkor mikor? Mikor tanulja már meg, hogy semmi keresni valója Sophie közelében?-indult meg a férfi felém.
-Rogers hagyd abba!-szűrte ki a fogai közt Stark, a könnyeivel küzködve.
Rogers mint, aki meg sem hallja a szavakat közeledett felém. Én le sem vettem a szemem Szisziről. Az ördögbe még ilyenkor is gyönyörű.
A Kapitány megállt mögöttem és próbált feltűnést kelteni.
-Ne merj hozzá érni!-csapott rá egyet a kézfejemre.-Meg sem érdemled, hogy rá nézz!-köpte a szavakat az arcomba.
A többiek idegesen nézték Rogers kis jelenetét vagy éppen a fejüket fogták.
Felnéztem a férfi szemeibe és fanyarúan elmosolyodtam. Kirántottam a tőr a zsebemből, neki löktem a falnak és a nyakához szorítottam. A Kapitány próbált kiszabadúlni, kapkodott de feleslegesen. A csapat egy pillanatra megijedt és felém léptek, de csak árgus szemekkel kísérték minden mozdulataimat. Én lazán, minden arckifejezés nélkül szorongattam a férfit.
-Loki!-szólt rám Thor.-Elég legyen!-
-Várj egy kicsit Testvér-néztem rá bátyámra.-Dolgom van.-majd vissza Rogersre.
A szőke férfi már nem mocorgott, megdermett mert bármelyik pillanatban elmetszhetem a torkát.
-Ide figyelj Rogers!-kezdtem suttogni.-Nem tudom, miért mondjàk rólad csak a jót és miért imád mindenki, amikor egy rakás szar vagy. Feleslegesen kelted a konfliktust, mintha bármi közöd is lenne Sophiehoz. Te képezted ki öt hónapon keresztül? Nem. Te védted meg mindentől? Nem. Te voltál ott neki mindig? Nem. Megakadályoztad hogy kómába essen? Szintén nem. Úgy hogy könyörgök, hagyd abba a kakaskodást és messziről kerüld a szerelmemet. Ja és hogy tudd, addig nem hagyom el ezt az istenverte szobát, amíg fel nem ébred Sophie. És ha mégegyszer nekem rontassz, nem csak oda nyomom a tőrt a torkodhoz, el is vágom vele.-lassan nyugodt hangnemmel beszéltem a férfihoz, hogy megrémitsem, ami sikerült is.
Elengedtem és egyből el is hagyta a szobát.
-Ezt most muszáj volt?-kérdezte Thor.
-Ha már máshogyan nem érti meg, így majd talán.-mondtam és leültem, majd kezembe vettem Sophie kezét.

Teltek a napok, hetek. Holnap lesz két hete, a baleset. Egyre magányosabbnak és elveszettnek éreztem magam. Nem szegtem meg ah igéretemet. Minden egyes nap, minden egyes percében vele voltam. Beszéltem hozzá, mintha ébren lenne. Történeteket meséltem neki egész nap. Éjszakánként vagy mellé feküdtem és ébren voltam reggeli, vagy pedig az ágy mellett zokogtam. Igen, megsirattam életem szerelmét. Fogalmam sincsen hogy, de az alatt az öt hónap alatt egy kötelék alakult ki kettőnk között. Egy kötelék, ami mindennél erősebb és kitartóbb. Akár csak Ő.
Nap közben a bátyám vagy pedig Romanoff hozott be ételt és italt. Nagyra értékeltem a kedves gesztusukat, és mert nem zárattak vissza abban a nyomorult cellába. Mondjuk, nem is nagyon engedtem volna. Szerintem elég világosan fogalmaztam.
Rogers két hete nem mutatkozott. Legalábbis az én szemeimet elkerűlte. Megértette amit mondtam szerencsére, ha pedig mégsem majd teszek róla, hogy ez változzon. Mindketten tudjuk, hogy nem az a "feladom" típus.
Sziszi bátyja, Stark mindennap jön és megnézi minden rendben van-e. Néha ő is beszél Sophiehoz, de egyre többször szólít engem is. Meglepően normális és rendes velem. Egyedül az zavar, hogy egy baleset kellett ahhoz, hogy normálisan kultúráltan viselkedjenek velem. Bár ez nem meglepő..Midgárd..csak ennyit kell mondani.

Madár csicsergésre ébredtem, melyek a torony ablak párkányán vígan dalolásztak. A székben aludtam el, a fejemet az ágyra döntve. Elég kényelmetlen tud lenni. Sziszi két hete zavartalanul álmodik és semmit nem tehetek ellene.
Gondolkodtam a lövés pillanatáról. Naponta ezerszer játszodik le a fejemben. Sophiet a combcsont felső részén lőtték meg, de a csontot nem találta el a golyó. Emiatt gyorsabb a rehabilitáció. Vagyis csak lenne. Valami nem stimmel, mert az operáció során csak érzéstelenítőt és fájdalomcsillapítót kapott semmi mást. Mégsem volt magánál és elvesztette az eszméletét, aminek következtében kómába zuhant. Van még valami. Vanaheimben amikor a bátyáink elől menekültünk, majd kiköpte a tüdejét pedig maximum másfél kilómétert futottunk. Azt sem sprintben. Ennek muszáj lesz a végére járnom, mert nincs minden rendben.

Anyám még nagyon régen mutatott egy varázslatot, amivel könnyen meglelhetjük a szervezet betegségét. Legalábbis az asgardiakon működik, nem tudom az embereken egyáltalán fog-e ez a varázslat. Az sem biztos, hogy betegség amit nagyon remélek. Mindenesetre megpróbálhatom, rosszul úgy sem sűlhet el.

Tony Stark szemszöge:

A mai nap sem volt különb. Hajnalban keltem, nem alszok rendesen, úgy hogy ilyenkor neki állok szerelni vagy javítgatni. Mindig akad valami elfoglaltságom, ami ez esetben előny. Kicsit eltereli a figyelmemet.
Ha már meguntam a bütykölgetést, csinálok valami reggelit magamnak és a többieknek is. Szerencsére ez is kicsit elterel. Általában valami egyszerűbb ételt választok, de jó nagy adagban, hiszen az egész bandát el kell tartanom. Lokinak mindig külön viszem az ételt. Próbálok vele normálisan viselkedni, mert tudom, hogy neki is pontosan ugyanúgy fáj. Szerintem érzi, ahogy próbálok közeledni, de nem várom el, hogy térdenállva hálálkodjon érte.
Amikor belépek a szobába a kínos csend fojtogató és a levegőben érezni lehet a bánatot. Megszoktam kérdezni tőle, hogy hogy van, válaszul csak bólogatást vagy fejrázást kapok. Épp elég, én sem tudnék húsz szavas választ adni. Általában nem szokta megenni az étel amit viszek neki, de néha vannak kivételek. Nagyon nyúzott bőrben van Loki, nem lesz jó vége, ha nem teszünk semmit. Bár mintha tehetnénk..

Estefele volt már, a csapat a nappaliban vagy a konyhában töltötte a szabadidejét. Mostanában sosincs nyugtunk. A SHIELD ránk szállt, Sophieról kérdezgettek és mindenről ami vele kapcsolatos. Ugyan úgy lapítunk, nem akarunk zűrzavart.
Natasha segített valami vacsora félét összedobni, amiből valami csokis sütemény lett, de a nagy részét a nő készítette. Mindenhez én sem érthetek. Ja de.
Az asztalra tálaltam, aki jött jött és evett is. Én is leültem és úgy nyeltem a sütit, mint a vizet. Bánatomban sokat szoktam enni és az mind édesség vagy valami egészségtelen. Mondjuk szerintem evvel mindenki így van.
Egy külön tálra félre raktam egy-kettőt Lokinak is, hátha jobb kedvre deríti.
Már álltam volna fel az asztaltól, amikor trappoló lépteket hallottunk és hirtelen Loki ugrott be a konyhába.
-Megtaláltam.-mondta zihálva.
-Mit, testvér?-állt fel Thor az asztaltól.
-Szívbetegsége van-mondta suttogva.
-Hogy mi van?-akadtam ki egyből és kérdeztem vissza mintha rosszul hallanám.
-Szívbeteg, Stark.-mondta és lehajtotta a fejét.

Heloka! Elhoztam a következő részt, ami sajnos nagyon rövid lett, de úgy éreztem most már tényleg muszáj kiraknom a következő részt.
Hamarosan jön a folytatás.
Ha tetszett ez a rész dobj egy vote-0t!
Jó olvasást! Puszi<3