Megállíthatatlanok {Loki ff.}

Egyszerű napok

Hogy mivan?-akadtam ki és vissza kérdeztem, mintha nem hallottam volna rendesen.
-Szívbeteg, Stark-mondta és lehajtotta a fejét.

-Mi.. mi.. micsoda?-állt fel Natasha.-Erre honnan jöttél rá?-
-Anyám tanított egy varázslatot a betegségek rálelésére.-válaszolt Loki.
-Ugyan már!-állt fel Clint és széttárta a karjait.-Majd pont egy ilyen csiribunak higgyünk?-indult meg Loki felé, de Thor elé állt.
-Ez most tényleg nem alkalmas Clint.-mondta nyugodtan az isten.-Lokinak igaza lehet és van egy mód, hogy hogyan bizonyosodhatunk meg róla.-nézett öccse felé.
-Nem! Testvér! Szó sem lehet róla!-mutogatott Loki a karjaival.
-Loki! Ez az egyetlen megoldás.-állt Loki elé Thor.
-Mondjátok már el, hogy mi folyik itt!-kiabáltam a két isten köze.
-Sophiet Asgardba kell vinni.-válaszolt Thor.
-Jesszusom.-suttogta Loki és idegesen a hajába túrt.
-Nem! A-a! Kivan zárva! Nem mehet oda egyedül!-ráztam a fejemet.
-Mi? Nem lenne egyedül. Én és Loki is vele megyünk.-mondta Thor amire Loki felkapta a fejét és vállba bökte bátyját.
-Elment az eszed? Ha visszaviszel rács möge dugnak! Még talán Sziszit is! Gondolkozz Thor! Én nem mehetek vissza! Már pedig nélkülem nem megy sehova!-húzta ki magát a mondanója végére Loki.
-Ácsi! Ácsi! Mert ki vagy te? Az apja?-csattant fel Clint.
-Ne már Barton! Ne menjünk ebbe most bele!-nyavalygott a holló hajú.
-Miért ne? Csak nem érzékeny téma?-gügyögött Clint és egyre közelebb ment Lokihoz.
-Elég Clint! Ne keljen emlékeztetni, mit mondtam Rogersnek!-szűrte ki a fogai közt Loki, amire az íjász megvetette a lábait.
Egy kínos csend vette kezdetét, senki sem tudta mit tegyünk. Mindenkinek pörgött az agya, mint a gép.
Meglepően Steve volt egyedül az aki, egész idáig meg sem szólalt. Csak állt neki dőlve a pultnak, karbatett kézzel és követte az eseményeket. Elég fura, hogy a Sophie témában hallgat mint a jógyerek. Lehet tényleg megrémítette Loki fenyegetése és most behúzott farokkal hallgat. Persze, ehelyett mi csináljuk a balhét, egy perc sem kellett és már is kitört a káosz. Úgy sem vártam mást.

A kínos csendet halk lassú léptek törték meg, amik tökéletesen hallatszodtak a némaságban. Lassan mindenki a bejárat felé fordult és egytől egyig megdermedtünk.
-Micsoda?-suttogta halkan Loki.-Ez lehetetlen. Öt perce még..-dadogott.
-Sophie?-mondtam és teljesen lesokkolódtam a húgom láttán.
Loki közeledett a húgom felé, de ő bizonytalanul hátrálni kezdett. Az isten széttárta kezeit, hogy ölelésbe vonja Sophiet, de hátrált.
-Kik maguk?-mondta halálfélelmében.
Loki egyből megtorpant, kezeit elengedte és látszólag egy világ dőlt össze benne.
-Mi?-gyűltek könnyek az isten szemébe.
-Bocsi..ezt nem hagyhattam ki.-nevetett fel Sophie, rekedt hangon és Loki nyakába ugrott.
Az isten azonnal magához szorította és megkönnyebbűlten sóhajtozni kezdett. Felkapta Sophiet és hosszasan ölelte.

Loki Laufeyson szemszöge:

Nálam boldogabb aznap nem volt. Sophie ölelése, az illata, a hangja felért a világ összes boldogságával és örömével. Amikor megláttam egyszerűen megállt körülöttem a világ. Elöntött a mérhetetlen döbbenet és boldogság.
Soha többé nem fogom engedni, hogy bármi rossz történjen vele. Soha!

Aznap este kint aludtunk a nappaliban, Sophie a mellkasomra dőlve szuszogott, én pedig álomba simogattam. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést boldogsággal keverve és nyugtalanságot. Nem szeretném egyből beavatni a hírekbe, várnék még vele. Nem akarom, hogy hirtelen a sok infó megterhelje.

Éjjel tökéletesen aludtam. Annyira nyugodtan és kipihenten ébredtem, mintha több tíz órát aludtam volna. Sophie néhányszor felriadt az éjjel, a kis megrezzenéseire felébredtem, de amint megnyugodott vissza is aludtam. Ennek ellenére is nagyon jót aludtunk.
Reggel Stark jött le elsőként a nappaliba, de akkor még aludtunk. Össze-vissza hemperegtünk egymáson és a kanapén is. Reggel úgy ébredtem, hogy a derekamon volt Sophie egyik lába. Mindketten hason feküdtünk és Sophie még mélyen szuszogott. Ilyenkor a legaranyosabb.
Lassan kicsit magamhoz tértem, megpróbálom nem fel kelteni és úgy kimászni az ágyból. Először leemeltem a csupasz lábát a hátamról, aztán kicsit betakartam és óvatosan felkeltem.
-Hova lopakodsz Laufeyson?-szólalt meg Sophie a reggeli rekedt hangján.
-Azt hittem alszik Rafkós kisasszony.-pukedliztem.
-Nos, most már nem és maga sem. Mondja, hogy szólíthatom Uram?-ült fel Sziszi felem szemben.
-Ahogy önnek jó Hölgyem.-vigyorogtam.
-Milyen hízelgő.-mosolyodott el ő is.-Viszont most azonnal feküdjön ide vissza, különben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni.-utasított.
-Ó, tényleg? Sajnos attól tartok, én nem fekszem vissza Hölgyem.-húztam ki magam és hátra tettem a kezeimet.
-Ez esetben-tápászkodott fel-Kérem ne ellenkezzen.-mondta nyugodtan és felém totyogott térdenállva.
Az ágy szélénél megállt és átkarolta a nyakamat. Próbált lehúzni vagy visszahúzni az ágyba, de meg sem moccantam. Végül elfáradt és felcsimpazkodott rám és összekulcsolta a lábait is a hátam mögött.
-Mondtam hogy ne ellenkezz.-sóhajtott fel csalódottan.
-Nem csináltam semmit Sophie.-mondtam vállatrántva.
A lány még egy ideig csak kapaszkodott belém, mint egy kismajom, aztán szép lassan visszamásztam az ágyba, úgy hogy Sziszi még mindig rajtam lógott. Háttal neki dőltem a kanapénak és Sophiet az ölembe ültettem. A lány lassan elengedett és lecsúszott rólam a két lábam közé. Felpillantott rám a fáradt tekintetével, aztán egyszerűen csak rá dőlt a mellkasomra.
-Hé Sziszi, azért ennyire nem volt megerőltető!-simogattam a lány fejét.-Hallod? Sziszi?-megfogtam a lány arcát, de nem reagált. Lepillantottam rá és eszméletlenül dőlt tovább előre.
-Hé! Hé! Sophie! Hallassz engem??-kezdtem ideges lenni és kicsit megráztam a lányt a vállánál fogva, amire hirtelen felriadt.
-Wooh! Mi történt?-tért vissza a lány, mintha mi sem történt volna.
-Ah! Sophie!-öleltem magamhoz.
-Elmagyaráznád, hogy mi folyik itt?-szakadt el tőlem a lány.
Bólintottam és elfeküdtem, majd Sziszi is csatlakozott. A fejét a mellkasomra tette és figyelmesen hallgatta a mondanivalómat.