Another level (MYG ff.) /+18

33. rész: Halál hírnöke

Zavartan ülök vissza a zongorához, de amint ráengedem ujjaim, úgy érzem szétpattanok. Ereim megduzzadnak, izmaim megnövekednek, s mintha csak eltörnének csontjaim, a fájdalom az egekbe repül. Szemeimből ömlik a vér és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy megöljem. A bosszúra, elönti agyamat a vörös köd, hasonlóan ahhoz, mikor anyámat öltem meg. Hirtelen minden megbánás elmúlik ami az évek során keletkezett, minden érzelem, s nem marad más, csak a keserű, felemésztő bosszúvágy.  

Elvesztem maradék emberségemet is és kirontok a szobából. Hirtelen minden normálissá válik, elmúlik a feszítő fájdalom és úgy érzem, ismét önmagam vagyok. Zavartan megrázom fejem és visszamegyek a szobába. Fülledt szag van, így kinyitom az ablakot. 

Nem telik bele egy percbe sem, s már egy varjú száll az ablakpárkányra. Hosszú, éj fekete tollai teljesen beborítják. Felszíne teljesen elnyeli a fényt, s mint maga a fekete lyuk, hasonlóképp áll előttem. Hosszú fekete lábain támaszkodik, kemény csőre pedig szinte a szemeim szúrja. Értelmesen pislog rám, majd átszökken a fakereten, s bal lábát óvatosan a zongora tetejére helyezi. Érdeklődően vizsgálgatja, mintha még sosem látott volna hasonlót. Emlékeztet a régi önmagamra. Amilyen áhítattal nézhettem anno azt a zongorát. 

Anyám szemei villannak fel előttem. Ahogy szomorú szemekkel néz le rám, de próbálja türtőztetni fájdalmát. Valami fantasztikus színésznő volt, minden alkalommal sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben és elérnie, hogy egész kiskoromban szinte semmit se fogjak fel a házban történtekről. Felhőtlen gyermekkorom volt, egészen addig az éjjelig. Amíg saját füleimmel nem hallottam a keserű igazságot. Azt, ami elől az anyám el akart rejteni. Saját testével védelmezte gyermeki lelkem. Pajzsként állt elém hosszú éveken keresztül, s segített elmenekülni a kegyetlen valóság elől. Neki köszönhetően egy egészen másik világban éltem le a gyerekkorom, s néha mai napig keresem ezt a világot.

Érzem, hosszú idő óta először bekönnyezek. Átlátszó könnyeim az arcom mossák, s alig pár perc, már egész arcom eláztatják a keserűség, s a megbánás könnyei. Sosem szerettem emlékezni. Az emlékek szigete egy olyan hely, ahol csak a szomorúság vár és annak minden terhe. Kevés látogatásaim során minden alkalommal szétszakadt a szívem és meg tudtam volna semmisülni, így egy idő után lezártam ezt a kaput a elmémben. Azonban most, köszönhetően kis fekete barátomnak, ismét megnyílt, s úgy érzem bepótolja a kimaradt éveket. 

A varjú másik lábát is a zongorára helyezi, s kíváncsian néz rám. Felém szökken, de csak látókái pislogását látom. Elmosolyodok és odatartom kisujjam. Lenéz rá, majd vissza rám, s mikor megbizonyosodik róla, hogy biztonságos a kisujjam, rászökken.