Another level (MYG ff.) /+18

40. rész: Vent'anni

Hirtelen elmúlnak a hangok, nem érzem a gyilkos ösztönt, megnyugszom. Elengedem a nyakát, majd lábaimra nézek, mik átlépték a küszöböt. A lányra vezetem tekintetem. Ijedt, zihál, azt hiszem mindjárt sokkot kap. 

- Uhm...jól vagy? -kérdezem, mire zavartan, de bólint. Kicsit még hátrál, majd szemeimbe néz.- Eez mi volt? -nyel egy hatalmasat, csodálkozom, hogy nem szakadt ki a torka. - Ülj le és elmondom...azt hiszem ehhez talán egyedül kevés vagyok. -sóhajtok fel és ülök le mellé a kanapéra. 

- Azt hiszem, valami gyilkológépet akar belőlem csinálni. Mikor zongorázom, meg akarok ölni valakit, most téged, de ki tudja ki lesz a következő. Nem akarok több embert bántani. Miatta öltem meg őket, de tudom, hogy az én döntéseim, az én tetteim. Nem írhatom az ő számlájára. Szimplán csak nem akarok többet ölni..nem akarok a mennybe kerülni, vagy felszabadulni, hiszen lehetetlen lenne ennyi bűn után...csak szeretném tudni, hogy megtettem amit tudok ebben a helyzetben, hogy a pokolra kerülésem elkerüléséért, a bűneim kiváltásáért mindent megtettem. De félek, ehhez egyedül nem vagyok elég erős. - magyarázom el, azt, ami bennem van. 

- Értem...és én ehhez miért kellek? -kérdezi, mire kezem combjára csúsztatom.- Te sok emberrel találkoztál, segíts, adj tanácsot. Mit tegyek? -kérdezem és nézek szemeibe mélyen. - Égesd fel azt a zongorát, azzal a nővel együtt. Szerintem beteg vagy és ő nem i- Azt ne mondd, hogy nem létezik, tudom, hogy itt van. Megérintettem, beleszerettem, nem lehet csak egy álomkép. Az nem lehet, hogy a saját tudatom nevelt fel, az nem lehet, hogy ő nem létezik. Lehetetlen.....szóval kérlek. Ezt engedd el...lehet, hogy beteg vagyok, de ő létezik. - zárom rövidre.- De ha elégetem lehet, hogy eltűnik. Bár sosem lehetek benne biztos, de van rá esély....szóval.... -felállok és a konyhába megyek. 

Előveszek egy gyufát és meggyújtom. Bemegyek a szobámba és a zongora felé állok. - Szeretlek, de nem hagyhatom, hogy tönkretegyél...hogy tönkretedd az emberek életét... Tudom, most mit mondanál...hogy én már úgy sem kapok megváltást. Tudom, tudom, hogy reménytelen és a poklok poklára kárhoztattam. De szeretném ha tudnád, hogy semmiért nem okollak téged. Vak voltam és szerelmes...még talán most is az vagyok...de most véget kell érnie az útnak, amit együtt kezdtünk el.... - fejezem be és nyomok puszit a zongorám sarkára. 

Rádobom a gyufát és nézem, ahogy lángra lobban életem szerelme, s talán örökre eltűnik.